Archivum

Látogatók



Hungary 46.4%Hungary
United States 13.1%United States
Sweden 8.7%Sweden
Canada 6.5%Canada
Ukraine 6.1%Ukraine
Norway 3.5%Norway
Germany 3%Germany
Romania 3%Romania
United Kingdom 1.7%United Kingdom
Denmark 1.3%Denmark
Austria 0.8%Austria
Slovakia 0.8%Slovakia
Russian Federation 0.8%Russian Federation
Italy 0.4%Italy
France 0.4%France
Switzerland 0.4%Switzerland
 0.4%
Israel 0.4%Israel
Belgium 0.4%Belgium
Australia 0.4%Australia
Greece 0.4%Greece

Mostani hét: 5
Múlt hét: 17
Mostani hónap: 28
Múlt hónap: 83
Összesen: 287


Találkozásaim

Neufeld Róbert rovata

Van még egy rovatom, ha érdekel, nézz bele.

 


 

Most már értem....

 

Nem is tudom, hogy a Ligetben szereplő két rovatom közül melyikbe illenek jobban a lenti gondolatok, illik be a találkozás, amelyről itt röviden beszámolok. Egy nemrégen megtörtént találkozásra visszaemlékezve folytak ki a tollamból, ugyanakkor zenei vonatkozásúak is, így tehát mindkét rovatba egyformán helyet találhatnának. Annyit minden esetre merek elmondani, hogy akármelyik rovatban is talál rá a tisztelt Olvasó, írásom remélhetőleg fog némi szórakozást jelenteni a számára. Az igazi pesti, bohém zeneszerzőről, Seress Rezsőről van soraimban szó, akivel, azazhogy akinek dalaival, egy nemrégen megesett, újabb találkozás során kerültem ismét össze. Hogy kivel találkoztam, az a lentiekből derül majd ki. Sohasem értettem meg, hogy miért, miképpen lett a Szomorú vasárnap ”Az öngyilkosok himnusza”. Kétségtelen, hogy a világot meghódító Seress-dal hangvétele, és főleg annak szövege, tényleg szomorú. És ami benne még ezen kívül csodálatos, mint oly sok más zeneszám, ez a dal is bemutatja a zene hallatlan képességét, amely a figyelmes hallgatót ilyen, vagy olyan kedélyállapotba tudja hozni. Gondoljunk csak egy Chopin balladára, vagy Mozart Török Indulójára, és máris van példánk a zene, különböző hangulatokat keltő képességére. De azért engedje meg a világ. Azt, hogy egy-egy zeneszám bárkit is öngyilkosságba kergessen, sohasem tudtam elképzelni. Annak ellenére, hogy erre, ebben az esetben állítólag bizonyítékokat találtak. Búcsúlevelében e dalból idézett az egyik öngyilkos, más esetben a dal kottáját szorongatta a halott kezében a beállt Rigor Mortis. Elgondolkodni, elmélázni a dal hallatán, felidézni egy-egy régi, esetleg fájdalmas emléket, azt igen. Na de öngyilkosságot elkövetni?! Előre bocsájtom, ezt még ma is túl nehezen elfogadhatónak tartanám, ha a fent említett találkozás, vagyis annak egy bizonyos következménye, nem hozta volna közelebb a dal furcsa varázsának hátborzongató lehelletét. Seress a dalt a feljegyzések szerint röviddel azután szerezte, hogy szakítani kényszerült akkori szerelmétől. A dal története tulajdonképpen 1933-ban kezdődik, amikoris Seress zenét szerzett egy szöveghez, amely így kezdődik: ”Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet...”. Erre a dalra került aztán fel Jávor László verse, ”Szomorú vasárnap, száz fehér virággal....”. Seressnek kezdetben nem volt sikere a szerzeménnyel. A kiadók nem akarták elfogadni. De aztán, az egyik kiadónál, mégis szerencséje volt. Ott végre elfogadták a dalt, és az onnan aztán elindult bejárni a világot. A szöveget lefordították, nem is tudom hány nyelvre. Angol fordításban olyan megasztárok énekelték mint Billie Holiday, Sarah Vaughan, Mel Tormé, Frank Sinatra, Paul Robeson, Ray Charles és sokan mások. Azt, hogy hány magyar énekes és színész tűzte műsorára, megint nem tudnám megmondani, de akikre kapásból emlékszem az Kalmár Pál, Ráday Imre, Tóth Veronika, Szacsvay László, és Maros Gábor. És éppen ezzel a tehetséges, még legjobb éveit élő színésszel énekessel, Maros Gabival találkoztam nemrégen, egy pesti látogatásom során. A Duna Korzóban beszéltük meg a találkozót, és ott is futottunk aztán össze, hogy végre, vagy harminc kiesett év után, kicsit kibeszélgessük magunkat. Igen. Különböző okokból kifolyólag bizony ilyen sokáig nem láttuk egymást de, mint az gyakran előfordul ha két régi barát összejön, úgy éreztük mind a ketten, hogy az a harminc év nem is volt annyi. Úgy éreztük mintha a mult héten váltunk volna el, amikor Gábor éppen Grazba indult, az ottani operába vendégszerepelni, én pedig vissza Stockholmba. És azzal váltunk el, hogy pár hét múlva ismét látjuk egymást. Nos a pár hétből harminc esztendő lett. Na de mindegy. Két régi barát összeölelkezett, leültünk egy asztalhoz, behozattunk egy kis harapnivalót, és elmeséltük egymásnak, a múlt egy-egy fontosabb, érdekesebb részletét. Gábor természetesen érdekesebb, változatosabb dolgokat tudott mesélni nekem mint én neki de ott, annál az asztalnál tulajdonképpen egymás számára csak érdekes történetek hangzottak el. Gábor érkezésére már a bejáratnál felfigyeltek. A főúr, a pincérek és a trattórián már működésben lévő cigányzenekar tagjai úgy üdvözölték mint régi barátot. Ünnepelt régi barátot, tenném hozzá. Az zene később bejött a helyiségbe, a zenészek körülállták az asztalt és rázendítettek Gabi egyik parádés számára, a Marica grófnő Taszilójának belépőjére, ”Mond meg, hogy imádom a pesti nőket...”. Gabi persze azonnal belépett és kapásból végigénekelte a számot. Az ő jelenlétében én bizonyos gátlást éreztem (mi az én hangom az övéhez képest?), ezért húzódszkodtam vele együtt énekelni, de aztán ő addig-addig buzdítgatott, amíg a végén én is eldünnyögtem valamit az operett világából. Na de térjünk a tárgyra. Gábor nem jött üres kézzel a találkozóra (én sem). Ajándékokat is hozott magával, többek között két lemezt, egy CD-t és egy DVD-t. A DVD-n közel két órás Seress Rezső magánműsora van felvéve, a CD-n pedig 16 Seress dalt énekel. A CD-n Gábor igazán mindent belead, azt lehet hallani. A hangját éppúgy mint az érzéseit. Nem beszélve a füttyszóról, amivel ő is, mint hajdan maga Seress, itt-ott szintén megtűzdeli az előadást. A lemezt csak itthon volt lehetőségem meghallgatni. Meg is hallgattam, és nem is egyszer. Sőt most, amikor ezeket a sorokat írom, szintén ott pörög a számítógép tálcáján. Nagyon élvezem a szép melódiákat, a nagyszerű szövegeket, mind tele életünk-kínálta búbánattal de apróbb, nagyobb örömökkel is. És nemrégen, a lemez egyik meghallgatása során, ébredtem végülis rá, hogy miért kapta a Szomorú vasárnap az ”Az öngyilkosok himnusza” mellékcímet. És ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy van legalább még egy Seress dal a CD-n, amely, nézetem szerint, még több joggal viselhetne valami, könnyeket fakasztó mellékcímet, mégpedig a ”Ha néha visszaűznek téged...” címü dal. Amikor ezek közül az egyiket nemrég ismét meghallgattam, sziven ütött hirtelen egy, a közelmúlthoz kötődő fájdalom, eszembe jutott, hogy nekem is válnom kellett egy szeretett lénytől, méghozzá a saját hibámból. És akkor könnybe lábadt a szemem. Nem gondoltam arra, amire Seress és a többi öngyilkosjelölt, hogy jó lenne véget vetni az egésznek, én csak annyit mondtam magamnak, ”most már értem”. Ami, tisztelt Olvasó, nem is holmi csekélység. Ugye?

Tisztelettel és baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert 


Tisztelt Olvasó!

Meglehetősen hosszú csend után, megint csöngetek, ezúttal a Találkozásaim rovatban. Aránylag hosszú hallgatásomnak megvan az oka. Annak is mint minden másnak. Bokros teendőknek, családi elfoglaltságnak, és hát hadd valljam be, egy kis lustaságnak is betudható. De nem kis részben annak is, hogy nem akarlak holmi jelentéktelen, csak amolyan l'art pour l'art eseménnyel untatni Téged és másokat, olyas valamivel, ami nélkül amúgy sem lennél ismeretekben szegényebb.

Most viszont van miről írni, mert egy pár héttel ezelőtt megtörtént találkozás volt részemre olyan érdekes és értékes, hogy arról szégyenkezés nélkül tudok néhány sort Neked átadni. Van két unokabátyám, Anyám fivérének Izsónak a két fia. Izsó Dachauban halt meg a háború vége felé. 1949-ben Izsó egyik fia, idősebbik unokabátyám Karcsi, kivándorolt az újonnan megalapított zsidó államba. Mégpedig illegálisan, mert kivándorolni Hazánkból akkor már csak nagyon kivételes esetekben lehetett és akik Izraelbe szándékoztak kivándorolni, azoknak legtöbbje maradt. Hacsak nem próbált szökni.

Karcsi azok közé tartozott, akik szökni próbáltak, és az ő esetében ez sikerült is. 1956-ban aztán, amikor az én családom is kivándorolt, velünk, egy háromtonnás Csepel teherautón zötyögött a határ felé Karcsi öccse Gyuri is, az ő családjával. Mi szerencsésen megérkeztünk Svédországba, Gyuriék pedig az USA-ban, Csikágóban kötöttek ki. Az akkor még levelezés, és néhány ritkán megeresztett telefonbeszélgetés útján fenntartott kapcsolat, késöbb, amikor erre már a pénzügyi lehetőségek is megszülettek, egy-egy utazássá nőtte ki magát.

Úgy öt-tíz évenként viszontláttuk egymást, amikoris vagy az egyikünk vagy a másikunk nyakába vette a hosszú utat és elrepült valamelyik rokonhoz. Hol Haifába, hol Csikágóba, de egy-egy alkalommal ide Stockholmba is eljöttek mind a ketten. Na persze nem egyszerre. De hát ezek az alkalmak tényleg ritkaságszámba mentek. Később aztán jött az elektronikus csunámi, és elárasztotta a világot. Így én és két unokabátyám már a számítógép segítségével is el tudtuk érni egymást, sőt, még később az istenáldotta Skype-on is, ahol nemcsak hallani de látni is tudtunk. Micsoda fejlődés! Szeretett Édesapám, aki a TV és a kazettás szalagjátszó csodáit megérte, sokszor hangosan áldotta a hallatlan technikai haladást, amikor a képernyő előtt ülve kényelmes fotelben, hol az afrikai szavannán, hol a sarki jéghegyek között találta magát, vagy éppen az Etna kitörését csodálhatta meg. Mit szólt volna, ha Karcsinak vagy Gyurinak még integetni is tudott volna?

Na de hadd fogjam már vissza egy kicsit, az elbeszélők soha el nem maradó szószaporítását. Mi tollforgatók általában szeretjük hallatni a hangunkat, és ha élőben nem is mindíg lehet, hát írásban annál inkább. Szóval most végre rátérek magára a dologra. Nemrégen eljött egy igazán ritkán visszatérő alkalom. Gyuri unokabátyám látogatóba készült Karcsihoz. Ezt jóelőre közölte velem is, így én is be tudtam tervezni egy utazást, és már hetekkel korábban tudtam örülni annak, hogy hamarosan  találkozhatok egyszerre mindkettejükkel, hogy hamarosan ott ülhetek velük egy szobában, beszélgethetek a régi időkről, közös élményeinkről, a család régen elment tagjairól, dolgokról, megtörtént eseményekről, csupa olyasmiről amelyekről csak mi tudunk beszélgetni, mi akik ott voltunk, akik még tudnak emlékezni. Hiszen sem Anyáink, sem Apáink nincsenek már az élők sorában, az én egyetlen öcsém a háború után született, és mindössze hat éves volt amikor kijöttünk. Ő a régi dolgokról semmit sem tud.

El kell mondjam, hogy az utazást nem egyedül terveztem megtenni. Múzsám Adél, akinek simogató kezeivel a vállamon sok versemet megírtam, a tervek szerint szintén eljött volna. Mindent előkészítettünk, minden jegyet megvettünk, minden szállást lekötöttünk, várakozásaink hullámai szinte percenkét, és egyre nagyobb erővel csaptak össze a fejünk felett. Február hatodikán indultunk volna. És akkor, azon a napon, pont azon a napon, a Malév kilehelte a lelkét. Nekem még sikerült egy másik légicéggel kilencedikén Stockholmból elutazni, de múzsám maradt. Szatmárról, ahonnan Ő jött volna Budapestre, hogy velem együtt száljon fel a Malév Tel-Avivi járatára, ilyen gyors átütemezésre nem volt lehetőség. Óriási csalódás volt ez mindkettőnk számára. Na de a fiúkkal azért tudtam találkozni. Szivélyes viszontlátás volt, az biztos. Tudtuk ugyan, hogy mind a hárman szépen megöregedtünk, hajunk vagy kihullott (mint nekem) vagy hófehéren világított (mint nekik), de ezen felül aránylag jó karban találtuk egymást.

Karcsiból az évek során matematika- és fizikatanár lett. A kollégái és a tanítványai annyira szerették, oly nagyra becsülték a tudását és a tanári feladatokhoz való hozzáállását, hogy nyugdíjba csak jóval a kiszabott korhatár után engedték el. Gyönyörű helyen lakik feleségével Marival, Haifában, félúton fenn a Carmel hegy oldalában, nagyszerű kilátással a lent elterülő türkizkék végtelenségre. Kimondott élvezet volt vele és Marival elbeszélgetni, ismét összejönni régen nem látott fiával Noammal és az ő családjával. Gyuri, aki 1956-ban még zenei pályára készült, Amerikában pszihológus orvos lett. Évekig a Viet Namból visszatérő emberi roncsokat hozta helyre, és aktiv éveinek legutolsó tíz valahány évében a Csikágói Egyetemi Kórház pszihológus főorvosa volt. Most, közel a nyolcvanhoz, még mindíg bejár heti két-három órára, az utánpótlásnak tapasztalatokat átadni.

Gyuri annak idején jól tangóharmonikázott. Régi Hohner hármas zeneszerszámát valamelyik hazai látogatása során kihozta Karcsihoz, és valamikor, jó sok évvel ezelőtt, amikor egyszer együtt voltunk Karcsinál, még játszott is nekünk, lekisért engem és a feleségét Zsuzsát, amint mi nótázgattunk. Erre ezúttal nem került sor. A herfli pihent, az én kedvemet a Malév malőr, múzsám távolléte elvette.

De valami zenei élmény azért mégis lett. Karcsiék elvittek mindnyájunkat a tel-avivi operába. Ott én még nem jártam, ezért nagy élmény volt a zenei szentélybe belépni és ott egy operát végighallgatni. A cseh zeneszerző, Leos Janacek Jenufa című operáját adták. Érdekes volt, bár én nem találtam szépnek. Bartókhoz hasonló, modern stilusú zene, és hát amint azt mondani szokták, izlések és pofonok.

 

De maga a látogatás az operaházban mindenért kárpótolt, mert igencsak szép építmény és nagyszerű benne az akusztika. Egy egész hetet töltöttem régen nem látott  rokonaim társaságában. Élmény volt a javából, olyan amelyet remélhetőleg legalább még egyszer át fogok, át fogunk tudni élni. És hasonlót mindenkinek tudok ajánlani. A család tagjaival egy-egy személyes találkozót átélni életre szóló élményt jelent, még akkor is ha a távolság a lehetőségeket leszűkíti.

Most újabb utazás előtt állok. Április elején megyek Budapestre. Szintén egy hétre. Az is nagy élmény lesz. Először is, mert szívbéli jó barátomnál, a szinész Szacsvay Lászlónál és szeretett Claudiájánál fogok megbújni, négylábú kedvenceink Báró társaságában, de ha szerencsém van, látni fogom Lacit fellépni is. Ezen kívül lelátogatok majd három régi, kedves barátot, és az egészet megtetézem egy régi, jó barátság felújításával. Tegnap, sok-sok évi hallgatás után, felhívtam Maros Gábort. Vele és akkori feleségével, Bencze Ilonával sok évvel ezelőtt nagyon jó barátságban voltam, de később, különböző okokból a kapcsolat aztán elpihent. Tegnap igen csak megörültünk egymás hangjának hallatán és megbeszéltük, hogy fogunk találkozni. Ha szerencsém van, talán az Ő egyik fellépésére is elmehetek majd. És hát arról természetesen beszámolok majd legközelebb.

Most azonban búcsúzom kedves Olvasó. Küldöm baráti üdvözleteimet és maradok híve,

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére


 

Herskó János emlékére

Ebben a rovatban találkozásaimról szoktam beszámolni. Arról, hogy ezzel vagy azzal a nevesebb személlyel, hol, mikor és milyen körülmények között találkoztam, mi mindent mondtunk vagy mutattunk be egymásnak. És hát el szoktam mondani azt is, hogy mit is jelentett számomra a találkozó. A rovaton eddig megjelent találkozóim mindíg egy-egy olyan alkalomról szóltak, ahol én voltam az egyik szereplő, a találkozás alanya pedig a másik. Minden esetben magát a találkozást és az ott lefolytatott hosszabb, rövidebb beszélgetést adtam át az Olvasónak, esetleg az élményérzetből is valamit.

A találkozás élmény, legtöbbnyire érdekes, értékes élmény, ezért nem csak egyszerűen átadható, de érdekes lehet az olvasó számára is. Herskó Jánossal való három találkozásom sajnos nem ad alkalmat arra, hogy bármi közelebbit, érdekesebbet is mondjak róla, ami az olvasó ismereteit róla bővítené. A három alkalom, amelyek során a véletlen hozott vele össze, három rendezvény volt, amelyeken jelen voltunk. Kétszer a nagykövetség által megrendezett fogadásokon volt ez, egyszer pedig magán a nagyköveti rezidencián, ahová az akkori magyar nagykövet, Szőke László hívott meg egy szűkebb körű társaságot. A követségen megtörtént két találkozó nem hagyott különösebb nyomot vagy emléket bennem, mert mindkét esetben csak mint hallgató álltam be a Herskót körülvevő körbe, ahol munkájáról élénk beszélgetés folyt. Korábban már láttam Őt képen, tehát felismertem, de mivel nem tartoztam azok közé, akik személyes barátai vagy ismerősei voltak, ezért csak szerényen visszahúzódva hallgattam a beszélgetést. Olyan nevek vették körül mint például Szőke László nagykövet, Sólyom János zongoraművész, Veress Zoltán töténész, Rozenberg Ervin fordító és mások. A rezidencián aztán már egy kézfogásig is eljutottam. Ott talán tíz vagy tizenkét vendég volt csak jelen, így mindenki mindenkivel kezet fogott. Az akkor még körülbelül hetvenöt éves rendező, szinész, forgatókönyv író, producer és tanár, ha jól emlékszem az akkoriban játszott, legutóbbi filmjéről beszélt, de aztán, a vacsora során, tanári elveit, szándékait is elemezte. Emlékszem, megragadta a figyelmemet, amikor kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy az utána következő, rendezői gárda, tehát a mai fiatal utánpótlás, ha lehet próbáljon az ő tanítása szerinti nyomdokokban járni, és filmjeikben a valót több oldalról megvilágítani. Herskó ezt az irányzatot követő tanításával nagyban részese volt a háború utáni, új magyar film létrehozásában. Hogy csak egy nevezetesebb, és a magyar rendezöszakma számára jelentős hírnevet szerző tevékenységét említsünk, Herskó volt az, aki a később világhírt elnyerő rendező, Szabó István három első filmjének produceri szerepét vállalta. Ezzel is felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyar filmgyártás új törekvéseinek.

Mint mindíg, ha nemrégen elhunyt rokonról, barátról vagy ismerősről esik szó, előáll bennünk egy  bizonyos sajnálat, esetleg talán megbánás is, hogy nem használtuk ki az adódó alkalmat, hogy egymással jobban kibeszéljük magunkat, egymáshoz kicsit közelebb kerüljünk. Így érzem én is ezt most, mert Herskó hirtelen jött halálhíre eszembe juttatta, hogy amikor lett volna alkalmam vele kicsit személyesen, kicsit közelebbről is beszélni, akkor nem haszáltam ki az adódó lehetőséget. Most már csak inkább egy ilyen ráemlékezésre találok anyagot, és hát természetesen egy keveset munkájának, szakmai hagyatékának méltatására. Keveset, mondom, mert vannak avatottabbak, akik nálamnál sokkal jobban ismerték a Mestert, sokkal többet tudnak mondani róla és eredményekben oly gazdag életéről. Részemről marad a respektus, az elismerés és az emlékezet, egy érdemes művész és annak maradandó művészeti hagyatékát illetően.

Tisztelettel

Neufeld Róbert              

Fel a lap tetejére

Nem tudok elsiklani felette

A Hiradó legutóbbi számában, Gyújtópont rovatmegnevezés alatt egy cikk áll, amelynek címe Egy napon derült égből csapott le a mennykő. A cikk írója Veres Mária, úgy hiszem, hogy ő kapta az ezévi Ághegy irodalmi és mávészeti folyóirat által kiírt prózai pályázat első díját. Az író egyik novelláját, Kásahegy című regényének egyik részletét, olvastam a Skandináviai Helyőrség című füzetében, ahol mint Mese a telhetetlen suszterinasról címmel jelent meg. A mese főszereplője, egy Ceausescu alter ego, könnyen azonosítható a letünt, magát a hitleri és sztálini személyi kultusszal és a két szörnyeteg biztonsági aparátusához hasonló gárdával körülvevő császárral. A mese, mint mese, szórakoztatónak is mondható, habár elképzelhető, hogy egyesekből a káröröm kétes értékű élvezetét váltja ki, amikor a pellengérre állított suszterinas épp olyan rosszul végzi mint a gyűlölt kondukátor.

A Hiradóban most megjelent cikkében Veress Mária egy másik, számomra rossz szájízet keltő oldaláról mutatkozik be. A cikkíró a mai magyar fiatalság nemtörődömségét veszi célba, az 56-os Forradalommal, annak emlékével szemben. Nem vitatom, a Forradalomra emlékezni és rá emlékeztetni szükséges, hiszen szerves, és világviszonylatban is említésre méltó része Hazánk újkori történelmének. De rá emlékezni és emlékeztetni egy cikkben, amely gyülölködéssel telt szavakba és utalásokba torkollik, nem csak meggondolandó, de az én szememben egyenesen szentségtörés számba megy. Amikor a Forradalomra, annak megvalósítóira és résztvevőire emlékezünk, akkor gyűlölködéssel spékelt példálódzgatásoknak nem szabad helyet adnunk. A Forradalom katonái nem gyűlöletből merítették elszántságukat, hanem azzal a szent szándékkal mentek harcba, hogy a Hazát a zsarnok katonáitól megtisztítsák. A mese, amelyet Veress Mária cikkében elmond, részeiben a hirhedt Der Stürmer példálódzgatásaira emlékeztet, de egyúttal arra is, ahogy a kommunista vezetők és az általuk vezérelt sajtó Hazánkban a kulákokat, az értelmiségieket, a volt kereskedőket és azok ivadékait legtöbbször nevezte. Patkány volt Nácinémetországban a zsidó és patkány volt Hazánkban a kulák és a volt kereskedő. Ezt a kártevőt a Forradalommal együtt emlegetni, egészen más képet ad arról, amiről a Forradalom szólt. Ott nem patkányok ellen ment a harc, ott emberek estek el mindkét oldalon, egyszerű emberek, akiknek családjuk, életük volt, akikre egy jővő várt. Az utóbbi száz esztendőben Hazánkat különböző gyűlölködő és gyűlöletre buzdító erők vették tulajdonukba. 1919-től 1989-ig hol vörös, hol fehér, hol zöldinges, hogy vörös zászlót lobogtató terrortól szenvedett az ország. Kívánatos lenne, hogy az az éra, amelyet a rendszerváltás szült meg, egy háborús veszélytől megszabadult Európa érája, gyűlölettől is megszabadulva folytatódna. Veress Mária cikke, az az ominózus mese amit abba beleszőtt, sajnos nem ezt a folytatást szolgálja. Tény, ami bizonyos rétegekben feltehetően jó fogadtatásra talál. De a hasznosak közé mégsem lehet besorolni. Mert ha a mondanivaló esetleg vissza is térít egy-egy ”elkanászkosodott gyermeket” a ”helyes” útra, gyermeket aki eddig csak  ”szuperfegyvereket, sok-sok vért, idegtépő horrort, szenvedést és kínt” akart látni, és ”Harry Pottert meg Avatart”,  ezek leggtöbbje mégis csak megmarad az új kor kínálatai mellett. Mert a kereket nem lehet visszaforgatni, legalábbis egy újabb világégés nélkül nem. És én, a magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy a magyar fiatalság olyannyira rothadt, mint ahogyan az a cikkből egyértelműen kiolvasható. Mert az tény, hogy sok magyar fiatal elmegy egy-egy rock-koncertre, vagy megnéz egy Potterről vagy Frodóról szóló filmet, de másnap reggel már ott ül a gimnázium padjában, vagy az egyetem aulájában, és onnan követi tudásszomjasan a bölcs, tanári szavakat. Mert annyira nem romlott a magyar, hogy a fiatalság javarészéből narkós, naplopó vagy utonálló lett. De van sajnos egy réteg az Óhazában, aki ezt állítja, aki az országot és a népet halálos veszélyben forogni látja, aki fegyverbe szólítja a magyart, mert itt az új zsarnok és jön az új honfoglalás. Úgy rémlik, mintha a mondanivaló Veress Mária cikkében is ebbe az irányba terelné az olvasó gondolatait. De lehet, hogy tévedek. Remélem. 

2011 októberében,

Tisztelettel

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére

Más szemszögből nézve

Engem az életem során, éppúgy, mint sokan másokat, összehozott a sors jó egynéhány embertárssal, akik valamivel, egyes esetekben sokkal, az átlagember felett álltak. Részemről a korábbiakban, ebben a rovatban ismertetett találkozókra gondolok, amelyekben a főszereplő egy-egy kivételes személy volt. Olyan, mint például a Nobel-díjas Kertész Imre, a világhírű operaénekesnő Montserrat Caballé, a nagy ballábas Puskás Öcsi és mások. Számomra, az átlagemberek sorából a találkozás pillanata által kiemelt, egyszerű, de kíváncsi és tudásszomjas polgár számára, ezek a találkozások nagy hatással voltak. Kire nem lettek volna? De ezek a kiválóságok életemnek abban a szakában tűntek fel, és tették a létet érdekesebbé egy-egy röpke pillanatra, amikor még rohantam körbe a világnak számomra kimért, szűk határain belül és próbáltam kivenni a részemet abból, ami elérhető volt. Ily módon jutottam az említett, kivételes személyek közelébe, így tudtam életemet a velük való, rövid kapcsolat által gazdagítani. De mindennek van egy vége és minden, lassan vagy gyorsabban, e vég felé tart. Manapság már nem rohanok. Manapság már nincs olyan nagy kíváncsiság, tudásszomj, nincsenek nagy kihívások egy-egy, az átlagosnál magasabb szinten álló személlyel való találkozást illetően. Manapság megteszem a napi sétát, meghallgatom a körülöttem egyre gyorsabb tempóban összeomló világról szóló híreket, leülök könyvet olvasni, vagy nagy néha a TV elé, ha éppen van valami, amit érdemes megnézni. És mivel ez a kultúrát inkább sorvasztó, mint megőrző intézmény érdemlegeset ritkán sugároz, maradnak a könyvek, a zene, egy-egy utazás és néha-néha a számítógép, ami írót csinált belőlem. Belőlem és sok másból, akik e csodálatos szerkentyű nélkül, csak az írógép vagy a toll adta lehetőségekkel kezükben, talán sohasem lettek volna írók. Tisztelet a kivételnek. Na, gyerünk vissza a szürke valóba, a fentebb elmondottakra, amelyekből a tisztelt Olvasó talán azt gondolná, hogy itt egy, a reményt, az élet szépségeit és kínálatait feladó, sorvadó öregségnek kitett emberke töredelmes vallomása áll. Hát, kérem tisztelettel, ez nem így van. Mert az igaz ugyan, ami itt fent áll, hogy a kiemelt egyéniségekkel történő találkozások, az élmények és találkozások vonzóereje, ami oly sokszor ösztökélt, lassanként elmaradtak, de jött helyettük más. Jött helyettük a barátaimmal a családom tagjaival vissza-visszatérő találkozások hosszú sora. Most, amikor már több időt tudok szánni rájuk, most amikor nem kell lemondani egy-egy közös ebédet vagy kirándulást azzal az indoklással, hogy sajnos nem érek rá, most őket sokkal jobban és közelebbről tudom megismerni, most már nem kell kedvesen, de határozottan elutasítani egyik-másik unokámat azzal, hogy majd a jövő héten, mert most sajnos nincs időm. Ma már könnyebb elfogadni barátaim invitációit egy kis beszélgetésre, vagy egyenesen meghívni őket hozzám. Az életnek fázisai vannak. Egyesek életének több, másoknak kevesebb, és ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez vagy az a jobb. De nézetem szerint, mindenki élete felosztható legalább három különböző fázisra. Az első a gyerekkor, amikor az ember még nem határozhatja el az élete folyását. Aztán jön a tevékenységek fázisa, amikor az ember sok-sok éven keresztül azt csinál amit akar, legtöbbször a körülmények szabta feltételeken belül, de egy-egy kivételes alkalommal, és ha szerencséje vagy mersze van, akkor azokon kívül is. És végül jön az a fázis, amikor a korábbi nagy rohanat elül, amikor maradnak az egyedül, vagy a szeretettek és barátok között eltöltött órák, napok, hetek és hónapok. Azok a találkozások, amelyek ebben a fázisban válnak lehetővé, és amelyeket nem szabad elszalasztani, mert azok kísérik majd el az embert a még hátra lévő úton, azok között találja esetleg meg azt a találkozást is, amely a búcsú pillanatában mosolyra készteti majd. Mert mindannak ellenére, ami a fentiekben áll, jöhet még találkozó, ami egyenrangú, sőt jelentősebb, értékesebb, szebb, mint minden korábbi. Jöhet például egy múzsa, aki csókot hint az előtte térdre hullt jelölt homlokára és őt új utakra vezeti. Ez így van kedves Olvasó, ezt nekem elhiheti. Mert én tudom.

Tisztelettel

                                                                                                                                       Neufeld Róbert                 

Fel a lap tetejére

„A törpe-fejűek”

Ezt a Karinthy-féle Ady-utánzatot választottam címnek, amikor a lenti szöveghez hozzákezdtem. Az olvasó, ha időt szán e pár sor elolvasására, majd rájön, hogy miért. Az utóbbi két esztendőben, egészen a mai napig, 319 (319) antiszemita, a zsidóság ellen táplált gyűlölettel teli, magyar nyelvű E-mail üzenet futott be hozzám. A legtöbb egy bizonyos, magát hazafinak minősítő Kutasi Józsi bácsi jóvoltából, aki München környékéről küldi tovább Hírfutár-nak nevezett szócsövén keresztül a hozzá beérkezett üzeneteket, nem törődve azzal, hogy ezek mit tartalmaznak. De Józsi bácsi üzenetein kívül jött már gyűlölködés másoktól is. Mert habár a gyűlölködés nem kizárólagosan magyar átok, annyit azért elmondhatunk magunkról, hogy a gyűlölködők rangsorában az elsők közé tartozunk. Egy ideig reagáltam egyik-másik gyűlölködő üzenetre de aztán, jobbára barátaim tanácsára, felhagytam vele. És helyesen, mert, mint barátaim mondták, akiknek tollából gyűlölet fröcsög, azokkal nem érdemes szót váltani, azok javíthatatlanok. És most sem hozzájuk fordulok, amikor megint felveszem a tollat, hanem néhány itt Svédországban és másfelé élő honfitárshoz, akikről tudom, vagy feltételezem, hogy nem táplálnak gyűlöletet senki felé. Én magam gyűlöletet senki felé nem táplálok, legfeljebb megvetem azt aki erre rászolgált. Nos miért, kérdezhetném magamtól, fogsz most megint hozzá kommentálni, hiszen egyszer már megfogadtad, hogy nem teszed? A barátaim, akiknek egyszer már sikerült meggyőzni engem arról, hogy érdektelen a kommentár és hiábavaló, gondolom most is hasonló álláspontot foglalnának el, ha egyáltalán törődnének azzal, hogy én mivel is foglalkozom. De én úgy látom, hogy most mégis eljött az alkalom ismét megszólalni, mert a legutóbbi üzenet, azon kívül hogy ugyanolyan véresszájúan antiszemita mint a többi, egyfajta szent földet gyaláz. Mégpedig a poétika szent földjét, azt ahol Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila és sok, sok más, költői tehetséggel megáldott irodalmár ültetett sok ezer nemes fát, és mutatta meg, hogy nyelvünk milyen csodákra képes. Ebbe, a versektől, strófáktól, énekektől, nemes gondolatoktól visszhangzó, sűrű erdőbe lopódzott be egy gyűlölködő senki, ennek az erdőnek szent talajába ürítette méregpoharát, abba a talajba, amelynek egyik sarkában picinyke magam is meghúzódik, mert olykor bennem is hasonló húrok pendülnek meg, mint a nagyokban pendültek, akik e szent földbe a legtöbb fát ültették. Erre, ettől a gyűlölködő senkitől elkövetett szentségtörésre reagálok ezzel a néhány sorral, őt mutatom be a magam módján, mint a mai Magyarország egyik, sajna, egyre nagyobb teret hódító rákfenéjének hordozóját. Róla és a Földön kiszabott rövid idejét gyűlölködésben letöltő, többi költőcskékről szólnak e sorok. De a velük egy követ fújó, szinte mérhetetlen kisebbségi érzéstől szenvedő, törpe-fejű hasonszőrűekről is, akik a magyar nép és a magyar kultúra közelgő megsemmisülését jósolják meg nap mint nap. Ezek nem tudnak vagy nem akarnak erőt meríteni a magyarság több mint ezer éves fennállásából, nyelvünk és kultúránk megdönthetetlen erejéből, amely átsegített minket a tatárjáráson, a török időkön, a Habsburg, a náci német és a Szovjet elnyomatáson, és átsegítette az elcsatolt területeken élő honfitársainkat is, akik kisebb megszakításokkal 1920 óta élnek idegen népek elnyomatása alatt. Ezek a törpe-fejűek, akik közé ez a tehetségtelen költőcske is tartozik, mindebből a történelmi igazságból úgy látszik nem tudnak, vagy nem akarnak  erőt meríteni. Ehelyett rendületlenül jövendölik a magyarság közelgő pusztulását. És ennek a megjövendölt pusztulásnak okozói és végrehajtói szerintük nem a román, a szlovák, a szerb és az ukrán nacionalizmus, tehát nem azok akik évtizedek óta uszítanak a magyarság ellen, akik Trianont, és a Benes dekrétumot helyeslik és ezt magyarellenes kitörésekkel fémjelzik szinte naponta. Számukra nem ezek az ellenség, hanem a zsidóság, az a zsidóság akit egyszer maga a törvény szolgáltatott ki nekik mint szabad prédát. Ők azt az időt, azt a törvényt kívánják vissza, annak visszatérte lebeg előttük mint valami Hetedik Mennyország. Nos tisztelt olvasó, kinyitom ”JJ Suttogó” ketrecének ajtaját, legalábbis annyira, hogy egy vagy két kínrímekkel megtűzdelt strófa kiférjen rajta. Ebből a fércmunkából ennyi is elég, hiszen így is látható, hogy ki is ez, a Szebb Magyar Jövő maga csinálta beharangozója, aki magasztos tisztsége ellenére sem meri a nevét elárulni. Mielőtt azonban rá kerülne a sor, és mivel a sorrend csakis ez lehet, egy neves, gerinces és tehetséges tollforgató szavait is átadom Önnek. Kérem, vesse össze a két mondanivalót, a két stílust és a két nézetet, aztán vegyen egy kis időt és gondolkodjon el rajtuk.

Ezt írom 2011 augusztusában,

és adom át tisztelettel.

 

Neufeld Róbert

Stockholm

Fel a lap tetejére

Így lehet csak eltörölni

 

Tekints el most attól, hogy ki szavait hallod,

Tudom én, ha Magyar vagy, te is épp ezt vallod.

Legszörnyübb büntetés ez, mit ránk mérhetett Isten,

Zsidó átok szállt hazánkra, övéké már minden,

Vizünk, földünk, temetőink, gyermekeink, szeretőink,

Már mind az övék, ami Magyar, itt az idő, eljött hamar.

 

Magyarságunk égi áldás, ekként kell viselni,

A hangzatos nagy szavakat, most tettre kell cserélni.

Ezt kell tenned, odaállni, vagy térdelj le a földre,

Engedd, tűrd, hogy nemzetedet, idegen úr törje,

Harcolj büszkén, bátorsággal, ahogy hozzád méltó,

Vagy csörgesd tovább örök láncod, ha rád kerül a béklyó.

 

…..........................

 

Hova hátra, hova vissza, milyen jelre vártok?

Egyszer kell csak odaállni, és ha mind oda is álltok,

Úgy söpritek ki a mocskot, mint nyári szél a pelyvát,

Így lehet csak eltörölni, nemzetünk nagy átkát.

JJ. Suttogó

Márai Sándor 1945-ben(!) írta a Naplójába a következőket:

    Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással. De a magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb pillanatában  akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak azért, hogy a zsákmányt kiegészítsék, még néhány héttel prolongálják létezésüket is, hogy elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára nem  lehet kegyelem.

    A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelőséget.

   Nem igaz, hogy a nyilasok a főbűnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint az a magyar vezető réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen nem háríthatja el magáról a felelőséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülhetnek.

    Csak egyről nem beszélnek a parasztok, a nagyságosok és a méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakósai, s arról, hogy esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan nyolcvanjával, leplombált vagonokba préselték - gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen - ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett. Húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás! S végül az auschwitzi, olmützi Vernichterunslagerekben a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat, asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel...

    Mindezekről nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a beszállásolástól, és féltik a "zabrálóktól" a lisztet, a fehérneműt.

    Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a "jobboldaliság" címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint "keresztény magyar ember" előjogokkal élhet a világban. Egyszerűen azért, mert "keresztény magyar úriember", joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "keresztény magyar" vagy "úriember", tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a "jobboldali, keresztény, nemzeti" világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül.

Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.   

Találkozás Erdéllyel

Nemrégen bejártam Erdély egy picinyke részét, annak a területnek néhány városát és falucskáját, amelyet Partiumnak neveznek. Élmény volt számomra. Nemcsak azért, mert Erdélynek, mint a Hazától elcsatolt területek egyikének, számomra is különleges jelentősége van, de azért is, mert olyan kalauz vezetése mellett jártam be a tájat, aki, lévén szatmárnémeti lakos, sok mindent tudott mutatni és elmondani, amit nyomtatott útikalauzok nem tartalmaznak. Kalauzom révén, hívjuk Adélnek, nemcsak, hogy eljutottam olyan helyekre ahová különben nem találtam volna el, és ahol csak egy-egy kis réztáblába vésett név és évszám mutatja, hogy melyik híres ember mikor élt vagy dolgozott ott a házban, de megtudtam sok mindent, amit másképpen nem tudtam volna meg. Adél útmutatásával, eljutottam Érdmindszentre, azazhogy Ady falujába is, ahol nagy költőnk született. Megnézhettem a szülőházát, olvashattam keze írását, érezhettem a légkört, amelyet mindenütt jelenlévő, költői szelleme adott a régies háznak. De kedves kalauzom jóvoltából elvetődtem Nagykárolyba meg Tasnádra is, ahol számos látnivalóval, számos nevezetesség nevével találkoztam. Nagykárolyban például az írónő Kaffka Marigt és Ligeti Antal festőművész nevével, amíg Tasnádon a húszas és harmincas évek népszerű dalszerzőjének Nóti Károlynak nevére ismertem rá. A legtöbb érdekességgel Szatmárnémetiben találkoztam. Ott megtekinthettem többek között a Pannonia szállót, a Római Katolikus Székesegyházat, több más, szép templomot, közöttük a Hildegarda templomot is, méghozzá egy Szentmise alkalmával. De láttam kultúránk számos nagyságának nevét is, táblákon megörökítve a házak falán. Aztán láttam a polgármesteri hivatal eget ostromló betonkolosszusát is, amely inkább, mint félkész holdrakéta mered a csillagok felé, és egyáltalán nem úgy néz ki mint a város igazgatóságának méltó székhelye. A nem éppen eszményinek mondható látványt aztán a mellette csendesen folydogáló Szamos látványa oszlatta a semmibe, juttatván eszembe kedvenc költőm Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét. Most végre láthattam a kis folyót, életem ennyivel is gazdagodott.

A néhány napos erdélyi látogatás fénypontjai közül, mármint ami a kultúrát illeti, kimagaslik az Északi Színház egy-egy színpadán látott két előadás. A jelen pillanatban Sorompók nélkül színházi fesztivál keretén belül a nagy színpadon Molière, Mizantrop címü darabját láttam, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron társulat előadásában, Bocsárdi László rendezésében és Pálffy Tiborral a főszerepben. Nagyszerű előadás volt, mondhatni díszletek nélkül de a szereplők teljes intenzitásával, átélésével, ami a mondanivalót  nemcsak átadta, de többszörösen aposztrófálta is. A másik darab, a színház kis színpadán, már nem tetszett annyira (és most visszafogtam magamat egy kicsit). Surprise party címen egy igazi pesti terméket hozott Szatmárra a budapesti HOPPart társulat. Erről, tehát kissé lesújtó véleményemről, a színház természetesen nem tehet, de a szereplők sem, mert alakításból, intenzitásból és átélésből itt sem volt hiány. Mindössze a darab mondanivalója volt előttem kissé homályos. De ami igazán nem tetszett, az a trágárságok tömkelege volt, amelyek úgy hangzottak el a picinyke, néző közeli színpadon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lettek volna. Néha úgy tűnt, hogy egy-egy  mondat csak trágár szavakból áll. Nekem az ilyesfajta, Magyarországon ma már sajnos hétköznapi számba sorolható beszédmód nem tetszik. Ezen túlmenően biztosra veszem, hogyha egyik-másik helyi születésű, vagy látogatóba eljött híres költőnk vagy írónk a darabot látta és hallotta volna, miként beszélnek a mai pestiek, talán rá sem ismert volna gyönyörű nyelvünkre és valószínűleg megbotránkozva hagyta volna ott az előadást. Mindennek ellenére, az én ízlésemnek kevésbé megfelelő színdarab, amelyet az ilyenhez nálamnál jobban értő közönség ráadásul még hosszú tapssal is jutalmazott, nem rontotta el Erdélyben tett rövid látogatásomat, nem vett el semmit Hazámnak egy régi, kulturális központjával megtörtént találkozásom élvezetéből. Ezért kedves olvasó, itt most át merem adni rövid összefoglalómat e nemrég átélt, de számomra érdekes és értékes találkozásomról, Erdély egyik picinyke de jelentős részével. Előzetesen jelzem azt is, hogy ha terveim sikerülnek, akkor augusztusban ismét ellátogatok Erdélybe, amikor is barátommal, az ismert színművésszel, Szacsvay Lászlóval fogok oda elmenni, hogy többek között Szacsvát is meglátogassam, azt a városkát, ahonnan a Szacsvay család származik.

Baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére             

Ez is találkozás

 

Nem minden találkozás szól személyekről és nem minden találkozás hangolja az embert jó kedvre. Az itt következő rövid méltatás sem személyek találkozójáról szól, de amelyről szól, nem hangol túl jó kedvre. Legalábbis engem nem. Úgy is nevezhetném ”Találkozás Hazámmal”. Igen. Hazámmal találkozom egyszer vagy kétszer vagy többször is évente. Amikor meglátjuk egymást, én még fenn a magasban amint a gép berepül az országba majd ellibben a Főváros tarkabarkasága felett, mi már akkor átöleljük egymást. Aztán adunk egymásnak egy puszit a leszállás után és mosolyogva intünk egymásnak amint a kisbusz átszalad Kispesten meg a belvároson. És aztán jön a nagy, részemről majdnem könnyesszemű ölelés, a viszontlátás ölelése, amint a pesti oldalról átnézek a másik oldalra, a Várra, a Mátyás templomra, a Halászbástyára és alattuk a Lánchídra, amelyen hamarosan át fogok sétálni az egyik partról a másikra. Másnap aztán megint átölelem a Hazát, amikor este, mondjuk a Katonában egy újabb darabot látok, vagy a Müvészetek Palotájában Kodály vagy Bartók zenéjét, vagy valamelyik más, magyar vagy más nemzetiségü művész játékát hallgatom. És akkor is megölelem a Hazát amikor Lacival, Claudiával, Józsival, Julival, vagy Adéllal anyanyelvemen beszélhetek. Átélem tehát mindazt amit akárki más átél, aki az Óhazát meglátogatja. Átélem, de mégse úgy. Mert én átélek valami mást is, mert én nemcsak azzal a Hazával találkozom, amelyről ílyen szeretettel teszek említést. Én manapság találkozom a Hazával  egyik-másik külföldi lap hasábjain, külföldi rádió vagy TV-adó műsorában is, ahol riasztó, a Hazáról jogosan, szégyenteljes, fájdalmas híreket közölnek. Miért kell ez? Miért kell, hogy az európai demokráciák szót emeljenek a magyar kormány legújabb törvényhozatala ellen? Miért kell, hogy egyes európai demokráciák kérdésessé tegyék, hogy Magyarország méltó e az Únió hathónapos vezetésére? Miért kell nekem, a Hazával a szívemben, szégyenkeznem, amint a földrész egyik elismert, nagynevü filozófusa a nyilvánosság elött, saját szavaival fejezi ki ugyanazt amit Európa mond, és leckézteti Magyarország miniszterelnökét? Miért kell 2010-ben, hatvanöt esztendővel az emberiség legynagyobb, legfájdalmasabb traumája után az elismert német Die Zeit-ban Magyarországról cikket olvasni ezen a címen ”Magyarország, a fasiszták zászlaja alatt”? Miért jutott az illusztris lap el oda, hogy cikkében a következő kérdést feltegye: ”Milyen mélyre sülyedhet egy ország”? És itt nem Kongóról van szó kedves olvasó, vagy valamelyik, úgy nevezett banánköztársaságról! Itt Hazánkról, Magyarországról esik szó, az eutópai kultúra egyik oszlopáról! Miért kell ez? Miért kell a stockholmi Metro 2011 február 22-én megjelent számában meghirdetve olvasni egyugyanazon összefoglaló cím alatt, ahol a rasszista pártról, a Sverigedemokratákról írnak, ahol a világszerte növekvö idegengyülöletröl adnak számot, ahol intolerancia az egyik kulcsszó, Hazánkról is olvasni, mégpedig ”Riport Magyarországról” cím alatt, és nem valami behízelgő hangvétellel. Miért kell ez? A jelenlegi, hazai fejleményeket illetően van bizonnyal több hasonló cikk vagy kommentár is, de itt elég ennyi. Ily módon találkozni a Hazával, nem esik jól. Nekünk, a mi kultúránknak, a mi nyelvünknek, azoknak akik a nép hírnevét öregbítették és öregbítik, egészen mással tartozunk mint azok a fejlemények, amelyek a külvilágból a fentieket váltották és váltják ki. Én részemröl a Hazával a jövőben is úgy akarok találkozni, ahogy mindíg is találkoztam, tehát jóérzéssel, mosollyal, tudásom átadásával és kultúrájának tisztelettel és alázattal történő elfogadásával. Én ott születtem, az Ő nyelve az anyanyelvem, az Ő kultúráját  hoztam magammal és viszem tovább. Ha mindezért szégyenkeznem kell, mert  a világ azt az országot megbélyegzi, az számomra fájdalom. És kérdezem: melyik honfitárs számára nem?

Üdvözlettel híve,

Neufeld Róbert            

Fel a lap tetejére

 A „Nagy Robi"

1983-ban itt járt három jeles magyar színművész és egy nem kevésbé jeles zongorista. A színművészek Császár Angéla, Szacsvay László és Benedek Miklós voltak, a jeles zenész pedig a később, de túl korán elhunyt Orosz István. Eljöttek egy Északi Turnéra és elhozták akkori műsorukat, a Magyarországon nagy sikert aratott Budapest Orfeum-ot. Ezt a magyar könnyű műfaj, a költészet és a próza gyöngyszemeiből összeállított, angyalian elszórakoztató egyveleget körülvitték, Svédországban. Nagy sikert arattak itt is. Aztán hazamentek és tovább játszottak, ki-ki a maga színpadán. Én akkor már jó barátságban voltam a színész és énekes Maros Gáborral, és amikor 1984 nyarán, Budapesten nyaraltam, Gabi meghívott egy Schubert darab, a Három a kislány szabadtéri, Szentendre főterén megrendezendő előadására. Azt a teret akkor még színdarabok bemutatására is használták. A főszerepet, magát Schubertet, Maros Gabi játszotta és énekelte. Benedek Micu volt a rendőrfőnök, Szacsvay Laci az egyik diák, és játszott két másik ”Haza kincse is”, Fónai Márta és Rátonyi Róbert. Ők voltak a Tschöll házaspár, ők énekelték, majdnem könnyes szemekkel azt, hogy ”Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák”. Ez tehát 1984-ben történt. Én aki 1956-ban jöttem el, Rátonyira még mint a tüzes temperamentumáról híres, táncos, feketehajú bonvivánra emlékeztem, és amikor megláttam ott a padon, elhagyatottan kuporogva Fónaival, hát felfedeztem, hogy egy öreg ember ül előttem, jó kis tokával, ráncos arccal és igencsak kiritkult, ősz hajjal. ”Jó Isten! Így elment az idő?” kérdeztem magamtól és majdnem elsírtam magam, mint Tschöll papa és Tschöll mama ott a padon. A szünetben kijött Gabi és megkérdezte, hogy tetszik-e a darab. Hát persze, hogy tetszik, nyugtattam meg. És megkérdeztem tőle, hogy nem adna-e át egy rövidke üdvözletet, sőt köszönetet Rátonyinak. Egy nézőtől, akit annyira megragadott és elérzékenyített a játéka, a megjelenése. Gabi megígérte, mire én egy vizitkártya hátára írtam egy pár rövid sort, amelyekben díjaztam az előadást és egyben ki is fejeztem köszönetemet. Gabi elvette a kártyát és visszament eljátszani a második felvonást. Az előadás után megint odaálltam a kijárathoz, gondolván, hogy személyesen is lesz majd lehetőségem a nagy művészt üdvözölni. Vártam, vártam, mindenki kijött már, csak éppen Rátonyi nem. Végül kijött Maros Gabi is és amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor jön majd Rátonyi, ő széles kézlegyintéssel válaszolt. ”Ja ő!? Hát már régen elment. Pipás volt Benedekre, mert egy jelenetnél nem tartotta magát a szöveghez. Tudod, ő ha ilyesmi történik, fel tud robbanni a méregtől. Valamit morgott a szakállába és elszaladt. De az üdvözletedet majd átadom, mert fogok vele találkozni a jövő héten”. Ennyiben maradtunk és én, habár kicsit szomorú voltam, később el is felejtettem az egészet. Mi mást tehettem volna? De aztán, körülbelül két héttel hazaérkezésem után, levél érkezett. Rajta magyar bélyegek, és a boríték bal felső sarkán Rátonyi Róbert picinyke, aranyszínű névjegye, nevével és lakcímével. A féloldalas levél köszönetet tartalmazott az én pár, sebtében írt soromért, azon a vizitkártyán. Ezen kívül azt is írta, hogy ”ez tulajdonképpen a színművész igazi jutalma, tehát a néző spontán tetszésnyilvánítása, és végső fokon köszönete is”. Na, erre aztán válaszolnom kellett. Írtam egy kicsit hosszabb levelet neki. Elmondtam ki vagyok, mi vagyok, bemutattam röviden a családomat és természetesen megköszöntem, hogy vette a fáradtságot és írt nekem. Egy héttel később már itt is volt az ő válasza. Ezúttal egy hosszabb levél, amire én rákontráztam egy még hosszabbal. Mivel közelgett a holtszezon, megkérdeztem nem lenne e kedve eljönni hozzánk egy vagy két hétre. Volt. Eljött, hozta magával nejét Katit és fiát a ”kis” Robit, feleségestül. Teljes volt a boldogság. Két hetet töltöttünk együtt, bejártuk a környező tájakat, jókat ettünk ittunk, nevettünk és komolykodtunk egymás társaságában. Minden nagyon jól ment de az első hét vége felé Robi már nem bírt magával. Félrehívott. Mond Robi, mondta (akkor már ”régen” tegeződtünk), itt annyi magyar él, miért nem rendezel valami fellépést nekem meg a fiamnak. Hát biztosan eljönnének, nem gondolod?. Tudvalevő, hogy a ”kis” Robi befutott zongorista volt már akkor, saját zenekarral aratott sikert otthon is és külföldön is. Ő kísérte volna az édesapját. Az ötletet tett követte. Kibéreltem a stockholmi Musikmuseet nagytermét, kihirdettem a közelgő előadást az egyik esti lapban és annak ellenére, hogy sokan nem is voltak itthon a szabadságolások idején, a végén eljött vagy kétszázötven honfitársunk, hogy a ”Haza kincsét” láthassa és halhassa. Eljöttek, mert erre a fellépésre aztán igazán el lehetett mondani, hogy ”soha vissza nem térő alkalom”. A két Robi több mint másfél órán keresztül szórakoztatta a közönséget. Az akkor több mint hatvan éves Nagy Robi régi jó slágereket, operett részleteket énekelt, és úgy táncolt mint valaha fénykorában. Aztán rövid, humoros visszaemlékezésekkel csalt ki sok nevetést a publikumból, a ”kis” Robi pedig néhány szólószámot is eljátszott. A bevétel úgy ahogy fedezte a kiadásokat, de egy kicsi azért maradt Robi számára is. Amit persze nem akart elfogadni. Aztán, az elkövetkezendő nyarakon gyakran látogattam meg őt és Katit az Ördögorom Lejtői villájukban, ahol sok szép, kedves órát töltöttünk egymás társaságában. Amikor néhány évvel később elment, nagy űrt hagyott maga után. Elsősorban természetesen a családtagoknál meg a közönség körében, de hát bennem is, mert igencsak jó barátok lettünk az évek során. Stockholmi fellépésének idejében még nem létezett videokamera, így mozgó felvétel nincs az előadásról. Arról és itteni körutunkról viszont van egy albumra való fénykép. És aki utána néz Balogh Sándor fényképhagyatékának, abban is találhat jó egynéhány fényképet az előadásról, mert kolóniánk szorgalmas fotográfusa Sándor, ott is jelen volt.

Üdvözlettel

Neufeld Róbert

 

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható