Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Találkozásaim

Neufeld Róbert rovata

 

Az aranylábú fiú

 

Jó meleg nyár volt az ötvenötös, kiment a focicsapat néhány tagja a Palára, vagyis a margitszigeti Palatinus strandra. Mi pestiek így hívtuk azt a legtöbbször túlzsúfolt de mégis annyira imádott strandot. A Palán volt hullámfürdő, ami a létesítmény egyik legkedveltebb attrakciója volt, merthiszen a magyarnak többnyire csak a Magyar Tenger, a Balaton hullámai jutottak részül, olyan maximálisan félméteres hullámok. Ezért minden ottaninál nagyobb hullám, mint Odisszeuszt egykor a Szirének, izgalmas élményként csábított pesti strandolókat a „Palára”. Hullám volt ugyan a Gellértben is, nadehát oda csak a felső tízezer csemetéi mentek el. Mi egyszerű, hétkerületi, a Grassalkowits és Hernád utca focistái nem. Nekünk a Szecska, a Széchenyi fürdő, nameg a Pala medencéi nyújtottak pillanatnyi hűs menhelyet a nyári kánikulák csúcsforgalmában, különösen a Palatinus, az óránkét tíz percig tartó hullámaival, amelyeknek beharangozója, a mindent túlharsogó kürt, ezrekből csalt ki óránként az indiánok vad seregének beillő csatakiáltást: Jön a hullám. A Palatinus legnagyobb része gyepesített volt, itt-ott egy-egy csenevész fácskával megtűzdelve, amelyeknek árnyékában egy talpalatnyi helyet nem lehetett találni, ha az ember reggel kilenc után érkezett. Na de ez számunkra nem jelentett semmit, mert mi harcos fiatalok nem bántuk,ha leégünk egy kicsit. Ahol fák nem voltak, ott lehetett találni egy-egy bélyegnél valamivel nagyobb szabad területet. Ha az embernek szerencséje volt. Nos ezen a délelőttön találtunk is egy ilyent, és ezt azonnal ki is sajátítottuk, az obligát lábteniszmeccs számára. Lábteniszezni minden focista bármikor kész, és amíg a fele csapat gyorsan megmártotta magát a Nagymedencében, a másik fele már el is kezdte a játékot. Aztán váltottunk. Ez így ment vagy egy óra hosszat, amikoris észrevettük, hogy tőlünk egy kicsit odébb szintén lábteniszeznek. Méghozzá nagyon technikásan. Gyerünk oda! Hátha megmérkőznek velünk. Abbahagytuk a játékot, és odamentünk. De nemcsak odamentünk, mindjárt le is cövekeltünk. Mert azok a focisták nem voltak akárkik. Ott az Aranycsapat négy tagja, négy Aranylábú fiú labdázott, a Kocsis Sanyi, a Sándor, a Tichy meg Puskás Öcsi. Nahát! Őket, a Négy Nagyot előttünk sokan mások is felfedezték már, így nemigen volt hely leülni. Na de mindegy, nekünk a látvány állva is ünnepnek számított. Álltunk és gyönyörködtünk. Egy Kocsis-féle lecsapásnál nagyot pattant a labda, egyenesen a mellemnek. A Puskás jött ki érte, de én is tettem egy pár lépést feléje, és szerényen mosolyogva, szinte félénken, átadtam neki a labdát. Átvette és bólintott felém. Velem madarat lehetett volna fogatni, hetekig mondogattam, hol ennek, hol annak, hogy én bizony majdnem lábteniszeztem magával Puskás Öcsivel. Aztán elmentek az évek, az emlék megmaradt de persze lassan elhalványult, annak a rendje, módja szerint. 1973 januárjában Athénban jártam üzleti ügyben. Éppen egy tárgyalást fejeztünk be az illetőcégnél, amikor a tulajdonos titkárnője látogatót jelentett be. Én már mentem volna de a tulajdonos intett, hogy maradjak. A titkárnő két férfit kalauzolt be az irodába. A partner üdvözölte őket és bemutatott nekik. Hozzátette, hogy én magyar vagyok, mire az egyik úr, bizonyos Nicos Sofianopoulos megveregette a vállamat és titokzatosan mosolyogva kijelentette, hogy okvetlenül el kell menjek vele valahová, ahol valami meglepetés vár. Hogy hová akar elvinni, hogy mivel akar meglepni, azt nem mondta de mind a három görög úr somolygott, ezért abból indultam ki, hogy a javaslat mögött valami kellemesebb meglepetés rejtőzhet. Más dolgom éppen akkor úgysem volt, ezért megköszöntem az ajánlatot. Az urak rövid, görögül lefolytatott megbeszélése után Sofianopoulos és én kocsiba ültünk. Valahogy átvergődtünk az athéni forgalom szörnyűségein, miközben én váltig törtem a fejemet, hogy hová is igyekezhetünk, mi lehet az a meglepetés,ami rám vár. Na de a zökörcsös út végén aztán mégis kezdtem sejteni valamit, mert a kocsi a Panathinaikos stadion parkírozójában állt meg. Bementünk egy kis ajtón, át a lelátó alatt, ki a pályára. Ott, a pálya szélén egy sor széken ült a csapat igazgatósága, miközben a pályán huszonkét játékos zavarta a labdát. A mezőny kellős közepén ismert személyt fedeztem fel. Sötétkék tréningruhában, kezeit a háta mögött összekulcsolva, kicsit előregörnyedve, kissé pocakosan, hazámfia Puskás Ferenc állt és hangos beszólásokkal vezényelte a játékot. Nem tudom milyen nyelven, de gondoltam ha már spanyolul megtanult, biztosan megtanult egy kicsit görögül is, hogy a játékosok megértsék, nameg persze az igazgatóság is. Az edzés hamarosan véget ért. Puskás, talán, mert a szokás így írta elő, nem az öltözőbe indult, hanem odajött üdvözölni az igazgatókat. Az egyik felállt, eléje ment és kezet fogott vele. Mondott neki valamit görögül, Puskás valamit válaszolt és már ment is volna. De akkor az én görögöm, Sofianopoulos szólt neki. Várjon, mondta angolul, hogy én is megértsem, bemutatom egy földijét. És odavezetett Öcsi elé, aki mosolyogva fogadott, és amint kezet ráztunk, be is mutatkozott. Én erre elnevettem magam, és valami olyat mondtam, hogy ”jaj, hát önnek aztán nemigen kell bemutatkoznia”. Mire ő is elnevette magát. Talán két vagy három percig beszélgettünk aztán. Én persze nem tudtam megállni, hogy ne említsem meg a temérdek élményt, amelyet játékával szerzett nekem és millióknak egy-egy válogatott mérkőzés során. Elmondtam, hogy én is a zúgolódók között voltam, amikor az ötvennégyes világbajnokságon a német hátvéd Liebrich olyan csúnyán lerúgta. Erre kis kesernyés mosollyal kontrázott rá. Igen, mondta. Arra nem lehet nem visszaemlékezni. Megkérdeztem, hogy érzi magát Görögországban. Jól, mondta. A csapatnak  jól megy, ő tehát mint edző ilyenkor csak jól érezheti magát. Magamról csak annyit mondtam, hogy Svédországban élek a Forradalom óta, és hát erre elkomolyodva rábólintott. Ő is a Forradalom után maradt külföldön, így pontosan tudta miről beszélek. Kicsit félszegen nevetve elmondtam neki, hogy sok évvel azelőtt láttam őt a Palatinus strandon is, ahol a Kocsis Sanyival meg néhány másik válogatottal lábteniszezett. Mondtam azt is, hogy akkor ott egy eltévedt labdát pont én adtam vissza neki. Erre megint elnevette magát. Túl sok emberrel találkoztam én már az évek során, hogy mindenkire emlékezni tudjak, volt a válasza. És már ment is volna. Nyújtotta a kezét búcsúként de görög ”mentorom” hirtelen elővett egy fényképezőgépet és mielőtt Öcsi távozott volna, lekapott minket. A kép még mindig megvan. Nemrégen elmondtam ugyanezt a sztorit valakinek és meg is mutattam neki. Az Aranylábúfiúk egyike meg én, ott állunk a pálya szélén és mosolyogva nézünk a lencsébe. Öcsi már végleg elment. Milliók emlékeznek rá szeretettel, és egy nagy játékos felé érzett tisztelettel. Én, ezen a nem várt rövid találkozón keresztül azok közé a szerencsések közé sorolhatom magamat, akik személyesen fejezhették ki iránta érzett megbecsülésüket. Én, a volt hétkerületi kis focista a Hernád utcából, e téren ennél nagyobb jutalmat nem is kaphattam volna.

 

 Amikor a díva nekem énekelt

 

Erröl a számomra értékes, rövid találkozóról írhatnék másik, zenei rovatomban is, hiszen a mondanivaló, leszámítva azt a bizonyos részt, ami a történet végén a csattanót képezi, talán inkább zenei jellegű. De mégis ezt a rovatot választottam, mert ez a kis történet mégiscsak egy találkozóról szól, méghozzá nem is akárkivel megtörtént találkozóról. Valamikor a nyolcvanas évek vége felé Párizsban jártam. Nem ez volt az egyetlen látogatásom Európának az irodalomból legjobban ismert városában, a nagy szerelmek, a pompás bulvárok és paloták, a Tour d'Eiffel, a Lovre, a Szajna és a Notre Dame városában, de ez volt az első. Az ott eltöltött néhány nap természetesen a kultúra jegyében folyt le. Múzeumlátogatások, böngészés a bukinisták Szajna parti bódéiban, a Sacre Coeur és az Invalidusok dómjánakmegtekintése, na meg próbakóstolók a hírneves Francia Konyha ínyencségeiből is benne voltak. Egy séta a Père Lachaise temetőben sem maradt ki, ahol a többi nagyság között Oscar Wilde, Moliere, Maria Callas, Edit Piaf és Bellini sírját is megtalálja a látogató, annak a térképnek segítségével, amelyet belépéskor nyomnak a kezébe. Térkép nélkül akár egy egész napot is eltölthet a hatalmas temetőben, a Nagyok síremlékeit mégsem találja meg. Node mindez „csak” háttér. A kulturális csemegézéshez” kellett legalább egy opera- vagy koncertlátogatás is, hogy a program teljes legyen. Mármint olyan teljes, ahogyan azt néhány nap alatt el lehet érni. Mert néhány nap sem Párizsra nem elég sem akármelyik másik Európai Metropol megtekintésére. De maradjunk a témánál. Az operába nem kaptam jegyet, de a kedves pénztároskisasszony felvilágosított, hogy van éppen a városban egy híresség, aki azon az estén a Pleyel teremben lép fel. Mégpedig nem is akárki, hanem a nagyhírű katalán szoprán, Montserrat Caballé. Menjek el oda, mondta, és próbáljak ott jegyet kapni. És ha minden elkelt volna, tette hozzá szomorkás de biztató mosollyal, legyek ott az előadás kezdete előtt is, mert lehet, hogy lesz valaki aki nem tud eljönni és ott árulja a jegyét a pénztár előtt. Hát ezt szépen megköszöntem és elzarándokoltam a Diadalív közelében lévő hangversenyteremhez. A jegyek az aznap esti előadásra már elkeltek, de a másnap estire még volt jegy. Nem volt kedvem megvárni az estét és esetleg venni egy jegyet valakitől. Vettem a másnapi előadásra egy jegyet, ami részemről szerencsésnek is volt mondható, mert a programlapok szerint azon a második estén énekel majd a nagy sztár operaáriákat is, amíg az előző esti program csak dalokat tartalmaz. Az énekesnőt számos lemezen meghallgattam már, de látni még nem láttam. És hát ezt éreztem legnagyobb vonzóerőnek, egy ilyen nagyságot élő egyenesben látni és hallani. Ha már Callast, Tebaldit és Nilssont megnézni nem sikerült, most legalább kicsit behozom a restanciát. Gondoltam elégedetten, és majdnem megveregettem a saját vállamat, mondván magamnak, hogy szerencsés flótás vagyok. Az énekesnő, teljes nevén Maria de Montserrat Viviana Concepción Caballé, Barcelonában született. 1956-ban debütált Mimi szerepében, Puccini, Bohémélet című operájában, mégpedig a svájci, Baselben. Aztán egyhamar jöttek sorra az egyre nagyobb színpadok, egyre nagyobb szerepek. Hamarosan ő lett az egyik legfényesebb csillag az operák menyboltján, minden nevesebb operaház szerződtette, évekre előre be lett táblázva, imádók százezrei hódoltak be neki. Nos ezt a sztárt fogom ma este látni és hallani, gondoltam, amint a díszes előcsarnokban sétálgattam fel és alá, várva az előadás kezdetét jelző csengetést. Aztán végigélveztem az előadást, együtt tapsoltam meg minden számot a körülbelül hatszáz másik zenebaráttal, méghozzá állva egyik-másik darab után, annak ellenére, hogy egészen más számokat énekelt,mint amelyek a programfüzetben voltak feltüntetve. Ezt mi, a közönség, előre nem tudta. Hogy így lesz, azt a terem intendánsa jelentette be kicsit szégyenkezve a még fel nem húzott függöny előtt, mielőtt az előadás megkezdődött volna. Elmondta, szerencsére nem csak franciául, hogy két kis baleset történt aznap délután. Az egyik, hogy a ma esti műsor kottái nem érkeztek meg időben a szállodába, a másik, hogy az eminens zongorista, a dívát kísérőmaestro Aldo Ciccolini jobbkezének kisujját sérülés érte, így csak olyan darabokat tud kísérni amelyeknél a sérült ujját kímélni tudja. Az intendáns  kérte a közönség elnézését, majd kis főhajtással eltávozott. Távozását nagy taps kísérte, de messziről sem akkora tapsvihar, mint amilyen a színpadra kilépő dívát és a bekötözött kisujját a közönség felé feltartó maestrot fogadta. A rögtönzött, főképpen francia és spanyol dalokból és a speciális, spanyol operettekből, a zarzuelákból kiemelt darabokból álló műsor nagyszerű volt. Caballé és a sérült de lelkes maestro három ráadást is adott, a végén közönség alig akarta őket a színpadról leengedni. De aztán mégis csak lemehettek. Akkor láttam, hogy egy sor néző nem a kijárati ajtók felé igyekszik, hanem egy színpad melletti, kis ajtón megy ki. Rögtön sejtettem, hogy azok csak az obligát autogramvadászok serege lehet, akik most a díva öltözőjébe igyekeznek. Hagyomány ugyebár, hogy egy-egy ilyesfajta hangverseny után az előadóművész hajlandó dedikálni egy programlapot, vagy hanglemeztokot, vagy könyvet, amelyet a néző tesz eléje. Az én Mini lányom akkor még a maga énekesnői pályájának elején tartott, és habár nem operaszakra járt, tudta jól, hogy ki Montserrat Caballé. Na gondoltam, időmből kitelik, én is beállok a sorba, hátha fog a lányom örülni egy ilyen nagy sztár aláírásának. A hosszú sor lassan haladt, mert minden sorbaállónak akadt néhány szava a Sztárhoz. De ez nem zavart, mert érdekesnek, izgalmasnak találtam az egészet. Az előttem állók közül a legtöbben franciául szólították meg az énekesnőt, és köszönték meg a csodálatos előadást, de volt aki angolul szólt hozzá. Néhányan rákérdeztek a maestro állapotára is és a válaszokból úgy tűnt, hogy komolyabb bajról nincsen szó. Mire már csak egy páran voltak előttem, kezdtem töprengeni, hogy melyik nyelvhez is nyúljak amikor sorra kerülök. Franciául nem tudok de hát egy pár másik nyelven azért  ki tudom magam fejezni. Gondoltam, ha magyarul szólalok meg, nemigen fogja megérteni, szintúgy ha svédül üdvözlöm. Maradt tehát az angol,  a német vagy az olasz. Amint lassan rám került a sor, a feszültség is növekedett bennem. Mert ez mégiscsak egy különleges, életemben talán soha vissza nem térő alkalom volt, egy ilyen zenei nagysággal szemben találni magamat. Üsse kavics! Ő olaszul énekel, hát akkor tud is olaszul. És hát akkor legyen Párizsban egy magyar, aki őt az opera nyelvén szólítja meg. Így is lett. Miközben az előttem lévő hölgynek mondott valamit franciául, és írta a nevét az eléje tett könyv borítólapjára, kicsit kíváncsian kikukucskáltam a hölgy háta mögül. A díva egy kis fotelben ült, kis asztalka állt mellette, rajta egy pohár kristályvíz. Arcán fáradt mosollyal dedikálta a könyvet, aztán mosolyogva visszaadta. A hölgy megköszönte, eltávozott, én tettem egy lépést előre és megálltam. Engem is ugyanazzal a fáradt mosollyal fogadott mint a hölgyet az imént. Nézett rám, várta, hogy mi lesz de én hirtelen annyira megilletődtem, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutottam. De aztán sikerült megemberelnem magam. Cara signora. Una parola sola, mondtam halkan de érthetően, fejemet meghajtva feléje. Meglepetésemre felkacagott és halkan dúdolni kezdett. A dallamot azonnal felismertem. Donizetti, Szerelmi bájitalában az egyik kettős így kezdődik, és akkor jutott eszembe, hogy a szöveg pont ezekkel a szavakkal kezdődik. Megint elnevette magát de akkor már én is nevettem és velem együtt a mögöttem állók is. Sietve elmondtam még, hogy a kislányom is énekesnőnek készül, az ő számára kérem a dedikációt. Hogy hívják a kislányát? Mini, mondtam. Bólintott, és aztán nemcsak a saját nevét írta rá a füzetre hanem egy pár bátorító szót is a lányomnak. Amikor átnyújtotta a füzetet, megint elmosolyodott. Buona fortuna alla vostra figlia -mondta, sok szerencsét a kislányának. Mikor a füzetet otthon Mini lányomnak átadtam, nagy cuppanós puszit kaptam érte. Aztán sokáig feledésbe merült a dolog, de egy pár évvel ezelőtt valahogy mégis eszembe jutott, és megkérdeztem tőle, hogy megvan e még a füzet. Majd utánanézek apu, mondta kedvesen. A válaszra még ma is várok. C'est la vie. 

 

 Vele is találkoztam

 

Igen, vele is, márpedig a jelenlegi magyar színjátszás egyik legnagyobbjával, Szacsvay Lászlóval. Hogy vannak akik nem ismerik? Lehet. Sőt biztos, hogy vannak. Sokan. Mert színházba menni, ahol Őt látni lehet, az luxus. Ezt nem pénzben értem, mert manapság két- vagy háromezer forintot kiadni egy pesti színházjegyért, nem a világ. Na persze vannak, akinek ha az összeg nem is a világ de kell a betevő falatra. De vannak sokan, akik nyugodtan kifizethetnék az összeget, és mégsem kellene lemondaniuk, se az ebédről sem a vacsoráról. És mégsem fizetik ki, mégsem mennek el. Sem a Nemzetibe, sem a Táliába, sem a Katonába. Ezért ők Szacsvay Lászlóval és művésztársaival nem találkoznak. Nos velem más a helyzet, mert én láttam Őt. De ezzel nem is mondtam túl sokat, mert Ő nemcsak a kiváló színész ott a színpadon, Ő szívbéli, jó barátom is. Az egész 1983-ban kezdődött. Akkor jött el, Benedek Miklóssal, Császár Angélával és a kiváló zongoristával, Orosz Istvánnal ide Svédországba, hogy minket, itteni magyarokat elszórakoztasson azzal a  világot bejárt, és Hazánkban példátlan sikert arató Budapest Orfeum-mal. Laci és a többiek mind elmondhatták akkor magukról mind hajdanán Július Cézár, Veni, vidi vici. Mert jöttek, láttak és győztek, ezzel határtalan örömet okozva nekünk itt, akik csak kisebb-nagyobb, botcsinálta előadótermeket tudtunk nekik szerezni. De ők ezzel nem törődtek, ők mégis a legjobbat adták. Laci, aztán már csak így hívtam, igazi barátom lett. A többiekkel is volt még egy ideig kapcsolatom, Micuval és Angélával pár éve még találkoztam is egyszer-egyszer

de  barátság velük úgy mint Lacival mégsem alakult ki. Vele viszont az évek során egy igazi mély, kölcsönös megértés és respektus által táplált barátság nőtte ki magát. Nem is tudom hány alkalommal ”csöveztem” náluk egy-egy pesti látogatásom során, csak azt tudom, hogy akármikor elmegyek az Óhazába, mindig náluk kötök ki, Nála, Claudiánál és „fiuknál” aki jelenleg a Báró névre hallgat, aki Laci igazi kutyaszerelmét Somát, a magyar vizslák zászlóvivőjét váltotta fel, amikor Soma már nem bírta tovább. Laci a barátom. Laci, akit ha Bárót sétálni visszük, mindenki csak ”Művész úr”-ként üdvözöl az utcán, és én olyankor egy kicsit jobban kihúzom magam ott mellette, hiszen az illető esetleg rám is vet egy röpke pillantást, esetleg átvillan az agyán, hogy ”vajon ki lehet ez a szerencse fia, aki Szacsvay Lászlóval sétálhat?” Laci a barátom. Laci, aki a család szentélyének konyhájában egyszercsak elém tesz egy tányért a „sajátkezüleg” elkészített, és a Művészek szakácskönyvében is megtalálható Tökös Lecsójából, ami nekem különösen jó étvágyat ad. Laci a barátom. Laci, aki a Katona pénztáránál időnként eltetet egy jegyet a számomra, amit aztán ha  elkérek, a kisasszony kicsit kedvesebben mosolyogva nyújt át. Egyszer eljött hozzám ide, Stockholmba. Fapadossal, mint bármelyikünk, mert Ő azzal is beéri, nem ül magas lóra csak azért, mert Ő a Haza kincseinek egyike. Bejártuk a várost, megnéztük a nevezetességeket, és habár már járt itt, számára sok minden mégis újdonság volt, mert nyolcvanháromban hosszabb stockholmi sétákra nem maradt idő. Hát ezúttal maradt. Sőt még arra is, hogy kilencvenéves Anyámat is meglátogassuk. És aztán dumcsiztunk is, de sokat. Vagyis inkább Ő dumcsizott. Mesélt. Kint az erkélyen, egy doboz jól behűtött sörrel a kezében, az örök cigivel a szája sarkában, mesélt. A régi időkről, Major, Sinkovits, Gobbi és Törőcsik idejéről. A Revizor idejéről, meg a Csapd le, csacsi idejéről. Meg a TV-felvételekről és a Nagy csapatról. Én meg hallgattam. Órák hosszat, néha-néha egy-egy kérdést megkockáztatva. Elmentünk Tångagärdére is, mert akartam, hogy a mai itteniekkel is találkozzon. Körülrajongták és megtapsolták. Elmondta néhány versemet a magával hozott CD-n és ezt egy Kosztolányi verssel tetézte, amit gimnazista korában egyik matematika vizsgán mondott el ahelyett, hogy a tétel másodfokú egyenletét oldotta volna meg. Átengedtek, árulta el szerényen mosolyogva, mire a tångagärdeiektől megint nagy tapsot kapott. Az imént hosszú cikket küldött róla egyik barátom, de lehetne interjúnak is mondani. Az ösztökélt megírni ezt a rövid kis valamit egy értékes találkozómról. A Magyar Nemzetben jelent meg a minap, nagy fényképpel együtt. Többek között ezt mondja: ”Boldogság volt, amikor a Nemzetiben Kálmán György vagy Sinkovits Imre a folyosón visszaköszönt, ma meg már annak kell örülni, ha a fiatalok visszabiccentenek”. És ez a visszabiccentés kedves olvasó, a Nemzet egyik kincsének szól. És hát akkor mit várjunk mi többiek?

 

A próféta szakállára! Nem te vagy az Abdul?

 

Itt ülök nyugiban a Svenssonék éléskamrájában, úgy este fél hét felé, amikor a háziak már befejezték az estebédet. A család már elhelyezkedett a kedvenc IKEA-kereveten, a kávéstermosz ott áll az asztalon, a ház ura unottan böngészi a TV-műsort, miközben kedves neje egy nagy csutakkal a macskát keféli élvezettel. Szóval, a Svenssonéknál minden rendben és ezt önök is tudják jól, nemcsak én aki már régen figyelem őket az egérlyukból itt a sarokban. És ilyenkor, amikor az est békéje már elfedte a családot és a macska is inkább a kefét mint az egérvadászatot értékeli, akkor mi ketten, én és a barátom Gamal a sánta patkány, besurranunk az éléskamrába egy kicsit szétnézni a jobbnál jobb falatok között. És hát az ott látottak ritkán okoznak csalódást.

Svenssonéknál a spájzban mindíg rend van. Vannak polcok ahol csak sajtok vannak, vannak polcok, ahol csak felvágottak és kolbászok, és vannak polcok lekvárnak, lisztnek, kenyérnek, cukornak és így tovább. Még az ecetnek és az olajnak is külön polca van. Mit szólnak önök ehhez? Rend a lelke mindennek, nemdebár?

Nekem mindíg szerencsém volt, mert én mindíg a Svenssonéknál laktam. És amikor ők ideköltöztek, én is velük jöttem. Egy darabig nem volt valami jó dolgom. A régi lakó hűtőszekrénye itt maradt egy pár hónapig és nekem csak a kukaledobó állt a rendelkezésemre, ahol sok idegen patkányfélével kellett megosztanom a penetráns szagú, de sokszor mégis jóízű kosztot. Aztán a régi szekrényt kidobták és a sok jó csemegét, az ebédek és vacsorák maradékait, na meg az újonnan vásárolt finomságokat, mind erre az áldott helyre tették be. Visszaállt a rend, a régi baráti kapcsolat én és a Svenssonék között mindmáig töretlenül fennáll.

Csak egy problémám van. Azazhogy nekem és szívbéli jóbarátomnak Gamalnak, ennek a kitünö, önzetlen mezei egérnek, aki megúnta kint a gyökereket és a tobozokat rágcsálni, és beköltözött a városba. Itt találtunk aztán egymásra a lefolyó egyik könyökcsövében pár hónapja és azóta is elválaszthatatlan barátok vagyunk. Szóval van egy problémánk, mégpedig ezek az új, messziről és hivatlanul ideszármazott idegenek. Ezek a senkiháziak, akik azt hiszik az egész spájz az övék. Egész egérségem háborog, amikor elnézem, hogy egy-egy ilyen jöttment csak úgy bejön az én sajátfogulag kivájt egérlyukamon, ami nekem mellesleg két fogamba került amíg elkészült, és nekiesik az emmentáli sajtnak, amit én magamnak és Gamalnak tettem félre. Hát hallottak már ilyet? És most nehogy azt higyjék, hogy az irígység beszél belőlem. Dehogy is! Nem sajnálom én tőlük a falatot, nekem csak az nem tetszik, ahogy viselkednek. Mi, a régiek, mi akik szépen beilleszkedtünk, mi, akik már a háziak nyelvén is tudunk beszélni, mi tudjuk mi az illem. Na de ezek!?

Például tegnap. Gamal és én itt ülünk a második polcon, éppen egy kolbászvéget rágcsálunk és vitatjuk ezt a hülyeséget, amit ez a dán ujság csinált, amikor lehozta a Prófétát ábrázoló gyúnyrajzokat. Nos éppen akkor surran be ez a Juszuf, ez a félszemü egér a szemétdombról, ez a senki, aki még köszönni sem tud. Besurran és ráveti magát egy darab elsőrangú, csak egy kicsit penészes májra. Egy-kettö-három és máris félig belerágta magát. Csámcsog, a farkát csóválja, nem törődik senkivel és semmivel. Aztán jóllakva nagyot böffent, beletörli a pofáját a polc szélébe és már menne is. Felháborító! Te Juszuf! Hát el se köszöntél, kiáltok utána. Meg se fordul, csak mászik lefelé és eltünik az én egérlukamon keresztül. Hát nem szégyenli magát? Miért nem tud ez magának lukat rágni? Ez a luk az enyém! Tágas, a szélei le vannak kerekítve, a falai simák. Oda nem ragad egy csomó ételmaradék. Oda nem csalnak macskát a szagok. Nem ám! És most az ilyen Juszuf-félék flangálnak át rajta, mintha az övéké lenne az egész. Borzalmas!

 Nem is tudom mit csináljak. Panaszkodjak? De hol? A Svenssonéknál? Vagy a szomszéd spájzban Rashidnál, a ronda, szürke patkánynál, aki ott tanyázik? Ugyan. Kár a szufláért. A multkor már megpróbáltam. Tudják mit mondott? Hogy legyek hálás, amiért olyan jó sorom van Svenssonéknál. Hogy tulajdonképpen nem a saját sajtomat és kolbászomat eszem, hanem az övékét, ne legyek tehát olyan kényes. Hát ilyet kell halljon a tökéletesen beilleszkedett egér egy hasonszőrűtől? Akitöl legalább egy kis lojalitást várhatna? Nahát,mondhatom, ez a Rashid is egy primitív senki, és ezt gondolom önök megértik. Ha valaki, akkor pont önök megértik, tudom. Na mindegy. A szegény egérnek sokat kell kiállni, hát majd ezt is kiállom valahogy. Csak azok a beduin patkányok ne jönnének. Azokat végképp nem bírom, mert azok még a jó szót sem értik, csak követelnek és kijátszanak mindenkit. Tudják hol lehet belógni, hol lehet lopni, hol lehet elvenni azt amit más nagy nehezen megszerzett. Beleértve a szebbik nemet, akinél aztán úgy teszik a szépet mint senki más. Igen. Teszik a szépet, és abból aztán nagy szerelem is lehet, na meg egy csomó új éhes egér meg patkány, akiknek a pofáját aztán tömni kell. Néha már az idegeimre megy a dolog.

Juj, várjanak csak egy kicsit! éppen most látom, hogy az egyik ilyen sivatagfutó farol be a lyukon. Igen, ez Abdul, a sánta Casanova. Hogy ennek hány viszonya van!? Nem is értem. Sánta de úgy meghágja akármelyik nőstényt mint egy csödör. Most már itt van bent, itt mellettem túrja be magát a tegnapi cipóba. Hát igen. Reggel egy csomó parizert vágott be, és most kell rá egy kis kenyér. Csámcsog mint egy krokodil. De ni-ni! Most jön be az egyik szeretője. Biztos őt keresi. Na ez jó lesz, mert az Abdulnak csak a fara látszik ki a cipóból. Azt talán meg sem ismeri. Ha…ha…ha…! Ebből jó buli lehet! Már mászik is felfelé a gyönyörűség. Ha…ha…ha…! Alig tudom a röhögést visszatartani!

De mi ez? Te jó isten, mi történik? Valaki átölel hátulról! Valaki a nedves orrával a fülembe turkál és szuszog mint egy víziló! Segítség! Gamal! Mi történik? 

- A próféta szakállára! Nem te vagy az Abdul?

- Dehogy vagyok Abdul! Menj a fenébe te némber

Lerázom magamról az Abdul szeretőjét és ott hagyom az egész spájzot. Behúzódom az odumba és megpróbálom lepucolni magamat. Borzasztó, hogy egy rendes, szolid egeret így molesztálnak. Hová jutottunk? És mi lesz még ebből? Én azt mondom, ki az erdőbe vagy a sivatagba mindegyikkel! Ezt akarom én is meg Gamal is. Igen! Ezt akarjuk! Csak ne volnának ugyanaz a fajta, mint mi magunk. Ugyanaz a szín, ugyanaz a forma, ugyanaz a pofa, ugyanaz a farok, ugyanazok a gének. Ha nem így lenne, még tudnék is talán tenni valamit az ügyben. De így!? Így mégis a legjobb ha hagyom őket a francba. Tőlem maradhatnak, csak engem hagyjanak békén. Engem meg Gamalt. Igen. Mert végül is mi voltunk itt előbb. Nem igaz?

 

Találkozás a Mesterrel

 

Mint az irodalmat méltánylók egyike, nagyot ugrottam örömömben, amikor meghallottam, hogy a Svéd Akadémia Kertész Imrének ítélte a 2002-es évi irodalmi Nobel-díjat. Micsoda dicsőség gondoltam, és rögvest én-centrikus hullám fogott el. Juj! Hiszen akkor itt az alkalom, hogy kezet rázhassak egy Nobel-díjassal! Mert a Követség bizonyára díszes fogadást rendez a tiszteletére, és hát csak meghívnak engem is! Hát persze, persze. Na de mi lesz, ha mégsem? Erre a gondolatra már nem ugrottam semekkorát sem.

A televízió kitett magáért, és nívós interjút készített Kertész Imrével. Ez még a díjkiosztás előtt volt néhány nappal. Büszkeségtől feszülő kebellel és picinyke jóindulatú irigységgel néztem a Mestert, élvezettel

hallgattam tiszta, szabatos magyar beszédét. Úgy beszélt,ahogy én már sohasem fogok. Hja kérem, 46 év idegenben...

Másnap, mert úgy látszik valaki szemmel tart onnan föntről, és valaki a Követségről is, a postás jegyet hozott az Akadémiára, ahol Ünnepeltünk a hagyomány előírta Nobel-beszédét tartotta, majdnem háromnegyed órán keresztül, megintcsak gyönyörű, szabatos magyar nyelvezettel. Akik hallgatták - voltunk vagy kétszázan - nem tudták levenni róla a szemüket. Egy más, egy magasabb szféra zenéje csengett ki szavaiból, és hát nálunk így nem beszéli senki az anyanyelvünket. Ez egy kicsit elgondolkoztatott. Mielőtt ez a nagy megtiszteltetés érte, író volt csupán, “egyszerű” író, jó tollú író, a tollforgatók felső tízezréhez tartozó, de csak egy író, aligha több. Akkor. És most hirtelen több lett. Sokkal több. Nobel-díjas. Olyan valaki lett, akiből évente csak egyet szül a világ.

Beszéde után nem mentem oda hozzá gratulálni. Maga a gondolat is feszélyeztetett, na meg aztán amúgy is tolongott már körülötte a sok gratuláló. Ha eggyel kevesebben vannak észre sem veszi – gondoltam. Kimaradtam a sorból. Megtehettem, mert aznap délelőtt a postás már meghozta a Követség aranycímeres meghívóját. Gondolatban megköszöntem a Nagykövet úrnak, hogy gondolt rám és miközben a Mester eltűnt a gratulálók rohamosan növekvő tömegében, én már azon gondolkoztam, miként is fogom őt üdvözölni ott a Követségen. Mert ott aztán kell majd, mert ha azt kihagyom, nemigen lesz lehetőségem valaha is még egy magyar Nobel-díjassal kezet fogni! Aztán az is eszembe jutott, hogy illene neki valami ajándékot is átadni. De mit? Ahol a földek sírtakcímű svédül írt könyvem egy példányát? Vagy a Hitelvitel ma,címűből egyet? Á! Svédül nem tud, az biztos, hát akkor meg minek? Elővettem egy darab papírt és miután szétrágtam a toll végét, mégis beírtam könyvembe az ajánlást. Aztán elfogott a kétely. Szóval ez lesz az ajándék? Egy svéd nyelven írt könyv? Hát nagyon jó, azt mondhatom. Az első magyar Nobel-díjas közelébe kerülve, az elmakogott gratuláción kívül, ajándékként egy olyan könyvet nyújtok át neki, amelynek még a címét sem érti.

Bekapcsoltam a tévét. Mindig bekapcsolom, ha gondolkozni akarok. Észrevettem, hogy a készülékből áradó süket duma legtöbbször eltorlaszolja agyamnak bizonyos idegpályáit, így azok, amelyek nyitva maradnak, sokszor meglepően jó gondolatokat szülnek Így történt most is. Miközben a negyvenharmadik nyilvános vita folyt arról, hogy vajon helyes lenne-e az országnak belépni az Unió monetáris rendszerébe vagy sem, eszembe jutott, hogy a princetoni egyetem számos hagyománya között van egy, ami nekem nagyon tetszik. Ezt különben egy nagyszerűfilmen is megörökítették, amely a szintén Nobel-díjas fizikus, John Nash életéről szólt. Szóval, ha a Princetoni Egyetemen valamelyik tanárt nagyobb dicséret éri és ezzel az intézet hírnevét öregbíti, a kollégák nagyrabecsülésük jeléül neki ajándékozzák kedvenc tollukat. Odalépnek az asztalához, főhajtással gratulálnak neki, és eléje teszik kedvenc írószerszámukat. Mi lenne, gondoltam, hogyha én is hasonlóképpen mutatnám ki elismerésemet a Mesternek? Hiszen van egy kedvenc tollam. És nem is akármilyen. Egy Mont Blanc töltőtoll, az első, amit itt vettem, még valamikor a hatvanas évek elején. Azóta a filcpennák és a golyóstollak kiszorították a régi patinás kedvencet, de én azért néha megtöltöttem és firkantottam vele egyet-kettőt, csakhogy lássam, működik-e. Egy töltőtoll. Na, azért mégis csak több mint egy ismeretlen nyelven írt könyv! Igen, de mit mondjak hozzá, amikor átadom? Gyorsan elhadarni valamilyen gratulációt és aztán eltűnni a sokaságban, ezzel még megbirkóznék valahogy, de magyarázni, beszédet tartani? Egy Nobel-díjasnak!? Én?! Mesélni neki Princetonról meg tollakról, meg hagyományokról? Miközben, aki hallja, azt gondolja rólam, hogy nagyzási mániában szenvedek, vagy sétálni jár az eszem? És mi lesz, ha elakadok? Mi lesz, ha elfelejtem a mondókámat, mint valaha az általános iskolában, amikor felelni hívtak ki? Előtte nem lódíthatok ártatlan szemekkel „Tanár úr, én készültem”, mert Ö, aki átlát az emberiség összes szitáján, át fog látni rajtam is mint egy lyukas szitán és meg is lesz rólam a véleménye. Sőt, meg az is előfordulhat, hogy a díjkiosztásra, a díszes vacsorára és az elnyert díj hatalmas összegére is rossz szájízzel emlékszik majd. Énmiattam! Azért, mert én ott a Követségen makogtam neki tollakról, meg neves kollégákról és a Princetoni egyetemről. Már láttam is lelki szemeim előtt, amint ott állok előtte kétrét görnyedve, miközben kitör a nyavalya, kiver a hideg veríték, szívem százhúszat rúg percenként és kinyögöm: „Mester, én készültem”! És akkor mi lesz? Nem merek majd a tükörbe nézni, az unokáimnak sem merek a találkozóról mesélni, soha könyvet, tollat a kezembe venni nem fogok tudni anélkül, hogy ismét ki ne rázna a hideg! Hát milyen életem lesz nekem akkor? Olyan, mint Jónásé volt, miközben a sivatagban Ninive pusztulását várta? Nem. Akkor már jobb volna kikeresztelkedni, csuhát ölteni, kolostorba vonulni, vagy valami más, még keményebb módon vezekelni. Például a televízió elé kötöztetni magam, amikor a Robinson sorozat vagy a Bingo lottó megy, hadd szenvedjem át minden poklok kínját. Mitévő legyek? Bánk áriájának egyik sora jutott eszembe, “...s míg itt töprenkedem, Hazám borítja szemfödél...” Pont így érzem magam én is! Na, de mindegy. „A kocka el van vetve!” Aki mer, az nyer! Madarat tolláról, Iránt ajatolláról! Engem meg az én tollamról. Ha...ha...ha... Kezdtem magam jobban érezni.

A végén minden jól ment. Világcsoda történt! Nem akadtam el, nem kellett makogva bocsánatot kérnem. A Mester mosolyogva fogadta szavaimat, elismerően bólintott, amikor a szép hagyományról szóltam egy pár szót, és ajándékomat is szívesen fogadta. Kitüntető kézfogása után mély lélegzetet vetem, homlokomról lopva letörültem a verejtéket és beálltam a másik sorba, hogy a bőséggel terített, magyaros svédasztal ínyencségeiből megjutalmazzam magamat.

És miközben tányéromat elláttam a jobbnál jobb falatokkal, beláttam egy nagy igazságot. Mármint, hogy van,akit Nobel-díjjal jutalmaznak, és van akinek Pick szalámival, kaszinótojással és túrós bélessel kell beérniük. C’est la vie.

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható