Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Skandinávia

 

 

Csángó Péter

Egy év otthon – 5 év távlatából

 

       Már 35 éve Norvégiában laktunk, mikor az az ötletünk támadt, hogy újra Magyarországon kellene élni, és ott tölteni nyugdíjas éveinket.

       A ház és a kocsi eladása után 2004-ben Pestre költöztünk, és egy ír ingatlanközvetítő révén sikerült a Nagykörúton lakást bérelni. Akkor még, 2004-ben, az írek nem tudván a közelgő gazdasági összeomlásról, egymás után vásárolták fel az ingatlanokat Magyarországon. Terveik közé tartozott a West End mögötti hatalmas terület megvétele is. A lakást Mr. Young alkalmazottja adta át nekünk. A csinos orosz hölgy az ogyesszai egyetemen szerzett közgazdász diplomáját budapesti lakások mutogatására tudta csak használni. Elajándékoztunk rengeteg holmit, de még így is annyi maradt, hogy megtöltöttük a több, mint 100 négyzetméteres lakást.

         A körúti ház sokat tudna mesélni Magyarország történetéről. 1910 körül épült, amikor gépkocsiforgalom még nem volt, és lakói a közép- és nagypolgárság képviselői lehettek. Az 50-es években a Rákosi-rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a középosztályt tönkretegye. Akiket a nácizmus vagy a Rákosi kor első évei még nem irtottak ki, azokat kitelepítették: Arisztokrácia, zsidó középosztály, svábok, értelmiségiek élete gyökeresen megváltozott. Kitelepítés, bebörtönzés vagy fizikai megsemmisítés várt rájuk. Recsk, Sopronkőhida. A körúti házakba – a kilakoltatottak helyébe – olyanokat telepítettek be, kiknek fogalmuk sem volt az urbánus életről.

       Az ötemeletes házban egyetlen gyerek volt. A férjezetlen mama időnként fagylaltot árusított a ház előtt, az élettársa meg rendszerint elverte. A felettünk élő idős hölgy időnként beáztatta a mennyezetünket. A már 80 felé közeledő néninél csak a beázás ügyében jártunk, és akkor láttuk a padlón heverni a rengeteg könyvet, (Marx, Lenin, Sztálin, Mao, Rákosi), melyektől, úgy látszik, már se nem tudott, se nem akart megszabadulni.

A 100 év körüli házat úgy konstruálták, hogy sok alkalmat adjon az emberi interakciókra. Ha este nem túl későn értünk haza, akkor alkalmunk adódott arra, hogy átlépjünk a folyosón heverő tökrészeg, munkanélküli úron.

A beáztatás nemcsak a kommunista hitéhez ragaszkodó fenti szomszéd kiváltsága volt. Alattunk egy ismert gyémántvállalat képviselője lakott. Egyik nap becsöngetett hozzánk, hogy nézzük meg, mi történt. Valami miatt eltömődött a toalettje, és elöntötte a lakást a szennyvíz. Máig sem tudom, mi voltunk-e a bőnösök, viszont a gyémántkereskedő visszaköltözött a hazájába. Magas lett a vérnyomása.

       A körúti házunk idős lakóinak rendszeres szórakozása volt az egymással való ordítozás. Ehhez még hozzájárult a közeli mentőállomást elhagyó autók zaja. Szirénájukat minden napszakban használták. Egyik szomszédunk, legalabb 80 éves, vélhetően a spanyol polgárháborúból menekülhetett. Annyira tellett csak neki, hogy a folyosón üljön napszámra.

       Mellettünk egy iraki és egy szír medikus lakott. Az egyiknek vakbélgyulladásra utaló tünetei voltak, sikerült befektetni a János Kórházba. Ekkor láttam, hosszú idő után először, egy magyar kórház minimum 12 ágyas kórtermét közelebbről.  A kórház kívülről úgy néz ki, mint azok a murmanszki kórházak, melyeket az 1920-as években építettek. 

      Volt egy „intellektuell” is a házban. Marx Károly Közgazdasági Egyetemet végzett természetgyógyásznő. Klientúráját nem láttam, de egyszer bejött hozzánk sírva, félrészegen, mert a kapu alatti névtábláját ismeretlen tettesek összetörték.

     Mivel magyarországi tartózkodásunkat hosszabb időre terveztük, gondoltam, hogy felajánlom 35 éves norvégiai tapasztalataimat a magyar egészségügynek. Elindítottam a folyamatot. Első lépésként megkíséreltem, hogy újra felvegyenek az országos nyilvántartásba. Ebből ugyanis az előző rezsim, 2-3 évvel az országból való távozásom után, bosszúból eltávolította a nevem. Az illetékes minisztériumban a renosztrifikációt elég hamar elintézték. Bementem a rendőrségre, hogy megnézzem a kartotékomat. A “tett” után 35 évvel ez az irat fellelhető volt, és az állt rajta, hogy illegálisan hagytam el az országot.

       A hivatalos ügyek formalitásai után, mely az orvosi kamarai tagságomat is magában foglalta, állást kerestem. Sok helyen fogadtak, de nem volt hely. Tudtam volna norvégul, angolul és magyarul is tanítani, de ez nem felelt meg.  Szakemberekre  otthon látszólag annyira nincs szükség, hogy azoknak is felmondtak, akikkel annak idején szakmai kapcsolataim voltak. Évente többszáz orvos hagyja el Magyarországot.

       Megpróbáltam receptírásra is engedélyt kapni. Az Országos Egészségügyi Pénztárban egy kolléga másfél órás beszélgetés után elém tett egy 15 oldalas dokumentumot, amit minden oldalon aláírással és dátummal kellett ellátnom. Néhány hónap után kaptam is 1000 receptből álló blokkot, mit azóta már másfajta tömb helyettesít. Vonalkód segítségével a gyógyszertárak mindent és azonnal tudnak ellenőrizni. Egy, az előbbihez hasonló, 15 oldalas dokumentumot 2005 telén újra kitöltöttem, s minden oldalát aláírtam. Ennek logikáját nem is próbáltam megfejteni, de talán az áll mögötte, hogy az egészségügy újabb megszorításokat vezet be, és így próbálja az orvosok gyógyszerfelírási lehetőségeit korlátozni. Ami talán nem is nagy baj, mert otthon már 10-15 éve tapasztalható volt, hogy megjelentek azok a mikrobák, melyekre a penicillin már nem hatott.

Hozzátenném, hogy 2005 óta új receptblokkokat kell használni ­– állítólag nyomtatását egy olyan cég nyerte el, amelynek jó összeköttetései voltak kormányközeli körökben.

Hagy szóljak néhányérdekes csoportosulásról. Van egy Project retour nevő civil szervezet, melyet egy rendkívül ügyes amerikai magyar hölgy, Dr. Regina Saphier indított el. Akkor a Madách térhez közeli kis presszóban tartották összejöveteleiket. A Project Retour célja az, hogy a visszatérő, egyetemet végzett magyaroknak segítsen. Több információt erről az interneten lehet beszerezni. Nem tudom, mennyien tértek vissza e szervezet segítségével. Az otthoni egzisztenciát aligha alapozhatják kizárólag a magyar fizetésekre. 

Megemliteném a Viking Club-ot, melyet a norvég fejvadász Jan Mosæther alapított (ref. Facebook, LinkedIn). Egy ír pub-ben, a belvárosi Fehérhajó utcában, minden hó első csütörtökjén tartják összejöveteleiket, a szendvics, a sör általában kedvező áron kapható. Norvégok mellett sok dánt, svédet, kanadait, amerikait lehet itt találni. Jó beszélgetőpartnerek. Számos norvég telepedett le Magyarországon, és remekül érzik magukat. Egy Libanonban szolgált norvég ex-katonatiszt szerint nem érdemes Norvégiába visszamenni, mert ”kommunista ország”. Az időnként váratlanul megjelenő skandináv nagykövetek barátságosan elbeszélgetnek a jelenlevőkkel, kik között vannak üzletemberek, filológusok, egyetemisták és újságírók is.

       Több kórházban jártam. A helyzet siralmas. Ha valaki a norvég kórházak színvonalához szokott, készüljön fel arra, hogy leírhatatlan állapotokat talál. A kórházakban ellopják a WC-papírt, szappan nincs, tömegek várnak rendelésre a folyosón. Persze, ha az American Clinic utal be, akkor soron kívül mehetsz be. Hasznos az európai biztosítási kártya (Europeisk Helsetrygdkort) mellé külön biztosítást kötni (pl. Europeiske), mert különben csak hosszú folyamat után lehet költségeinket Norvégiából visszaigényelni. Sokszor végeztetnek túl sok vizsgálatot külföldiek esetében, mert ilyenkor nagyobb összeget kapnak Norvégiától.

       Sok otthon mőködő orvost szinte kizárólag osztályalapon vettek fel az egyetemre. Ha emellett még az egyetemen beléptek a kommunista pártba, minden lehetőség nyitva állt előttük: kórházigazgatói poszt, professzorátus.  Ez egyfajta numerus clausus volt. De míg a két világháború közötti időben a vallási alapon korlátozott zsidó származású fiatalok Bécsben, Berlinben vagy Bolognában tanulhattak, addig a Rákosi korszak alatt, és még rendkívül sokáig, 1989-ig az otthoni tanulmányoktól elzárt fiataloknak szóba sem jöhetett a külföldön tanulás lehetősége. Sokan feladták, de voltak olyanok is, akik nem. Néha 5 évet késve kerültek egyetemre olyanok, akiknek színjeles volt az érettségi bizonyítványa. Kérdés, hogy meddig lehet ennek a kontraszelekciónak az utórezgéseit érezni. A szakmai tudás persze sok esetben elérheti vagy meg is haladja az ittenit, viszont a felszerelés, a környezet és a higiénia balkáni állapotokra emlékeztet. Az épületek állaga rettenetes.

       Az orvosok által hálapénznek nevezett baksist mindekitől elvárják, az összeg lehet alkalmanként csak néhány ezer forint, de lehet, a beavatkozástól függően, tízezrekben is mérni.  2004-ben mutatta a norvég TV2 csatorna, hogy norvég orvostanhallgatók lefizették a debreceni orvosi egyetem boncmesterét, és hullák szerveit vitték haza, hogy otthon tanulmányozhassák. Míg a boncmester fegyelmit kapott, az intézet igazgatója simán megúszta, mert épp egy állami díj átvételén volt.  A boncmester ezt velem telefonon közölte, amikor érdeklődtem a sorsáról. 

       Mint egy medikus említette, ilyen jelenség nem ismeretlen a fővárosban sem, ezt mutatja, hogy az ottani anatómiai intézet beosztottja luxus kocsival közlekedik, amit nyilván nem a rendes fizetéséből vett.

       Egy medika mesélte, hogy csak akkor engedték volna vizsgára, ha ”kegyeit” megosztja a vizsgabizottság egyik tagjával. Ekkor úgy döntött, hogy külföldön folytatja tanulmányait. Szomszédunk volt, ránk hagyta a virágait. 

       A magyar állam valószínőleg legalább olyan súlyos bevételi gondokkal küzd, mint a görög. A mesteremberek nagy része kérdezi, adjon-e számlát. Számlával minden jóval többe kerül. Persze komolyabb munkát nem nagyon érdemes számla nélkül intézni, mert a számla egyfajta garancia is arra, hogy reklamálni lehet. Pénzzel otthon sok mindent el lehet intézni, meggyorsított villanyóra -beszerelés, vámőrök lefizetése gyorsabb ügymenet érdekében, építési engedélyek felgyorsítása, “nagyobbra sikerült” házak, engedély nélkül épített úszómedence megváltása stb.

       A fodrászok és a vendéglősök rendszeresen lefizetik a parkőröket, így nekik nem kell a tényleges parkolódíjat megfizetni, tehát a pénz nem a parkolóórákban, hanem az őrök zsebében köt ki.  Az éttermek kedvező étkeztetéssel is dotálják a parkőröket.

       Magyarország mosolytalan. A hentes ráförmed a vevőre, hogy „tessék kérni”.  Ha nem elég gyors a vevő, akkor félő, hogy a húsbárddal megfenyítik.  Ha két hentes dolgozik a pult mögött, akkor egymással meg is beszélik, hogy a vevő mennyire lassú, vagy nem tudja mit akar – mintha tárgy vagy bábu lenne. A húsbolti eladó nem használ kesztyőt, a húst puszta kézzel fogja meg, hogy előtte mit markolászott, azt az olvasóra bízom. Az ezzel kapcsolatos panaszlevélre nem is válaszol a felettes hatóság.

      Norvégiában a kenyeret papír vagy mőanyagzacskóban tárolják. Magyarországon piszkos ládákban szállítják, és puszta kézzel teszik a polcokra. Az üzletekben sokszor kígyózó sorok állnak. Üvegvisszaváltó-automata nem létezik, emiatt tömegével halmozódik a környezetre káros mőanyag és üveg. Ha a vásárlást befejezendő megállunk a pénztár előtt, akkor készüljünk fel arra, hogy a sor csigalassúsággal halad. A pénztárosok szinte egytől egyig barátságtalanok, sok helyen azzal is telik az idő, hogy bónuszpontokat osztogatnak. Az árut nem a pénztárnál mérik, a vevőnek kell megtennie. Ha netán, és vesztére ezt elfelejti, akkor vagy vissza kell mennie, és akkor újra sorba állhat, vagy a pénztáros megy leméri az árut, s ezalatt áll a sor, felmegy a vásárlók vérnyomása, vagy Isten ments, agyvérzést kapnak. Az ineffektivitás a közel 50 éves szovjet és a 150 éves török megszállás eredménye? Talán. Ne feledjük, hogy őseink többszáz évig éltek közösségben a törökökkel, melyet – nyelvtudósaink szerint – az alapszókincsünk egyes szavai is visszatükröznek. E szavak viszont nem képzik a jelenlegi áttekintés tárgyát, itt most csak a mentalitásról írok.

      Ha Norvégiában keres valamit a vevő az üzletben, az alkalmazott megmutatja a keresett árut, otthon csak intenek „Ott van”. Ez nemcsak az élelmiszerboltokban fordul elő. Van-e 39-es cipő, kérdezte nejem az egyik neves Váci utcai üzletben. A három eladónőt persze nem rendítette meg a „meglepő” kérdés. ”Igen, van”, válaszolta az egyik, majd ették tovább a pattogatott kukoricát. Nekünk is kedvünk lett volna beszállni, de nem volt időnk, mert tényleg szerettünk volna cipőt venni.

       Sokan azt hiszik, hogy otthon remek, friss gyümölcsöt lehet kapni. Szinte akárhová mentünk, a gyümölcs fele rohadt volt.  Alig volt olyan hely, ahol válogatni lehetett, mert rászóltak az emberre. A gyümölcsládák tetején szép lehet az áru, az alsóbb rétegek majdnem mindig rohadtak, ütődöttek, emberi fogyasztásra kevésbé alkalmasak. Érdekes jelenetnek voltam tanúja a Vámház körúti Vásárcsarnokban. Egy sötéthajú hölgy, mit sem gyanítva, az ehető gyümölcsöket válogatta ki magának. Mire az eladó rászólt: Ahonnan maga jön, ott biztosan lehet válogatni.Itt nem.

Csodálkozni nem lehet, mert egy bolti eladó havi 70 000 forintot keres. Szakszervezet nem létezik, vagy nem látja el a feladatát. Még egy orvos is, két szakvizsgával, napi 10 órás munkával, 40 éves szolgálati idő után elbocsájtva, alig havi 150 000 forint nyugdíjat kap.

       A magyar árak nem alacsonyak, talán kivétel a zöldség és a gyümölcs. Bár norvég nyugdíjból elméletileg jól lehetne élni, de hiába költözünk külföldre, a 2004-ben hozott törvények szerint a norvég kötöttség és adó még évekig kísérti az emigránsokat. Aki arra számít, hogy Magyarországon krőzusként fog élni norvég nyugdíjából, annak meg kell gondolnia a hazaköltözést. Az éttermek színvonala sem a régi. Magyar ételt már alig lehet kapni, török, olasz és kínai étterem mindenütt. Talán vidéken még más a helyzet. A fővárosban az apró kifőzdékben jobb az étel, mint az osztályon felüli éttermekben. Érdemes persze a sok új éttermet is kipróbálni, mielőtt ítéletet mondunk. Egyes norvég barátaim ennek mesterei. Ha már itt tartunk, akkor megemlíteném a Várban, a Hiltonnal szembeni bormúzeumot, ahová a szellemi élmények (pl. a Nemzeti Galéria) kielégítése után betérhetünk.

Érdekes és tanulságos hamvába hullt autóvetélünk története. Az autók ára Magyarországon alacsonyabb, úgy számoltunk, hogy féláron sikerül megkapnunk egy kocsit. Be is mentünk a Toyotához. Először senki sem tudott arra a kérdésünkre válaszolni, hogy mibe kerül exportra egy járgányuk. Jöjjenek vissza, mondta az eladó. Másnap visszatértünk, addigra meg is született a válasz. Kiderült, hogy exporttal nem foglakoznak. Ekkor is megtapasztalhattam, hogy mi a leggyakoribb magyar szó. A ”nem”. Még eltökélten elmentünk (azt hiszem, trolibusszal) a BMW kiállítótermébe is. Ott ült három, koromfekete öltönybe öltözött férfi, kiket nem mernék úrnak nevezni. Mindhárom rendkívül elfoglaltnak mutatkozva ült számítógépe előtt. Még arra sem volt idejük, hogy felnézzenek, és energiájuk sem arra, hogy a vevőt egy ”jónapot”-tal üdvözöljék. Rajtunk kívül nem volt egy lélek sem. Mivel nem akartuk őket az emberiség érdekében folytatott tevékenységükben megzavarni, csendben elhagytuk az autószalont. Ahogy jöttünk, azt hiszem, trolival, utaztunk tovább.

Mi a troli? Nosztalgikus emlékeket idéző közlekedési eszköz. A viccesen prolibusznak is nevezett  járgány Sztálin emlékét őrzi. Még az 50-es években importálták a Szovjetunióból. A buszvonalakat Sztálin életkora után számozták. Tehát a Szovjetúnió generalisszimusza 70-ik születésnapját abban a tudatban ünnepelhette, hogy Budapesten elindult a 70-es járat, s így folytatódott egy ideig. Lett 73-as, 75-ös is.  2010-ben erre még senki nem jött rá? Budapestnek nem sikerült a 80-as évek végén az Újpesti rakpartot Kun Béláról elnevezni, de Szt. Pétervár utcát nevezett el az 1919-es tanácsköztársaság külügyi népbiztosáról: ”Ulica Bjeli Kuna”. Nemcsak a trolibusz hívei hagyománytisztelők, úgy látszik, az oroszok is. Az egyik ismert magyar író néhai mamája szerint a javasolt névváltozás indokolt is lett volna. Lehet, hogy valahol Szibériában ma is létezik utca, amit a vörös uralom ismert alakjáról Szamuely Tibor utcának hívnak?

       Magyarország az igazolványok országa. Érvényes személyi igazolvány és lakcímkártya nélkül nagyon nehéz ügyeinket intézni. Ezek beszerzése meglehetősen sok időbe és utánjárásba telik. Ha banki ügyeket intézünk, azonnal kérik ezeket az igazolványokat, még abban a bankban is, melynek ügyfelei vagyunk. Ehhez még kell a bank saját kártyája, melynek PIN-kódját a bankhivatalnok előtt kell bepötyögni. Persze vannak online megoldások is. Édesanyám bankszámlájára fizettem be egy összeget (a számlaszám nem volt a fejemben). A bankhivatalnok erre anyai nagymamám nevét kérdezte, amire persze emlékeztem. Ez a Marx téri, most Nyugati téri OTP fiókban történt. Marxból lett Nyugati, de inkább csak papíron. A bizalmatlanság jeleként a boltokban számítsunk arra, hogy őrök vigyáznak minden lépésünkre, teljesen rámásznak a vevőkre, így a vásárlás meglehetősen szorongással teli élmény lesz. Elektronikus őrök helyett még mindig olcsóbb embereket alkalmazni.

       A legtöbb helyen még mindig a „munkásosztály élcsapata” vagy ennek megtollasodott utódai ülnek. Az elbalkánosításban jelentős szerepük van. Mint a volt miniszterelnök is, saját anyagi helyzetük javításával törődnek, a köz akkor sem számít, ha maguk közalkalmazottak. A hivatalokban, bankokban akkor is sor van, ha csak 1-2 ügyfél van. A kádári szellem mindenre rátelepszik. A rendszerváltás idején mindent átjátszottak külföldi érdekeltségeknek, és maguknak olyan palotákat építettek, melyeket Florida exkluzívabb részein is megcsodálnának.

        A nyugdíjak alacsonyak. Egyesek 30-40 000 forintból élnek, hogy miként, az felfoghatatlan. Bár szocialista kormány volt hatalmon az elmúlt 8 évben, mégis tömegével látni hajléktalanokat. Ebből a szempontból ugyan hasonló Oslo és Budapest!  Otthon, bár sokan fekszenek utcán, kapuk alatt, de kábítószeres aligha. Ennek oka talán az, hogy nincs olyan támogatási rendszer, ami a kábítószereseket segítené. Más a helyzet a bevándorlás terén is: míg Norvégiában láthatólag teljesen más kultúrából származókat is befogadnak, ez szinte alig jellemző Magyarországra. Otthon többnyire munkát kereső felvidéki vagy székelyföldi magyarokkal találkozhatunk. A saját munkanélküli réteg mellett másokat is eltartani lehetetlen feladat. 

       Volt nagykövet mondta kényszernyugdijazása után: ”három egyetemen tanítok, hogy ki tudjam fizetni a villanyszámlát”. 

       Hogy ment a beilleszkedés Magyarországon 35 év elteltével? Ilyen hosszú idő után egy kapcsolatrendszert újra felépíteni szinte lehetetlen. A közeli rokonok nem értek rá, az 1 év alatt ha 2-3-szor sikerült találkoznunk. Nem mondhatom, hogy passzív lettem volna a kapcsolatteremtésben. Három osztálytalálkozót szerveztem. Az volt a tervem, hogy régi ismerőseimmel, barátaimmal felújítsam a kapcsolataimat. A találkozók sikeresek lettek. Az 56 után eltávozottak közül sokan jöttek el Svédországból, Kanadából, Chiléből és Szaud-Arábiából is. Meglepő módon 2006-ban, a beszélgetéseink alatt, a forradalom 50 évfordulóján 1956 tabutéma volt. Rá kellett jönnöm, jönnünk, hogy a norvég kapcsolatrendszerünk nagyobb, nyíltabb, segítőkészebb. Ismernek, talán a maguk módján kedvelnek is. Másképp nevetnek, más szívvel fogadnak. A visszaút Magyarország felé ma már mindenki előtt nyitva áll, és el lehet indulni rajta. A fenti tapasztalatok csak a mi meglátásainkat tükrözik. Biztosan van sok emigráns(ex-pat) norvég és norvégiai magyar, aki itteni évtizedes tapasztalatait felhasználva sikeresen tud otthon üzletet kötni, ott élni és dolgozni. Talán fiatalabbnak kell lenni hozzá. A bürokrácia ellenére is remekül érezhetjük magunkat otthon. Az eszpresszók, az éttermek, az illatok, a nyelv, a zene, a kultúra, az épületek, a régi ismerősök, barátok végül is ott vannak, és várnak. Hol van Norvégiában akácfaillat? Mások a szabályok, más a lét. Egy tanulmányi évet mindenkinek ajánlunk. A tapasztalatok és az abból adódó tanulságok bizonyára eltérőek lesznek a miéinktől.

       Summa summarum. Hazatelepülési terveink esetén érdemes a saját házunkat kiadni, az állásunkból fizetés nélküli szabadságot kérni (nem árt egy adóügyi szakember véleményét is kikérni); otthon minden lényeges dolgot  ügyvéddel, közjegyzővel intézni.

És végezetül: Legyen visszaút!

     Miért tértünk vissza Norvégiába? Itt megbecsülnek, és hagynak dolgozni. Visszatértem után 5 év alatt 4-5 álláslehetőségem adódott. Három állásban dolgozom. Nem hátra, hanem előre nézek.

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható