Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Sárga Nóra

 

Sárga Rózsa Sárga Rózsa Sárga Rózsa Sárga Rózsa

 

2.

Médiával kikövezett út

2005-öt írunk. Valahol az ősz derekán járunk, péntek délután van. Egy győri panellakás 7. emeleti konyhájában ülök, angol magántanáromnál, Ivettnél. Mai napig szeretettel gondolok vissza rá. Egy magabiztos, nagy tudású, mosolygós fiatal anyuka, akivel nagyon jól megértettük egymást. Habár én más karriert képzeltem el magamnak és a családos anyuka szerepével nem tudtam azonosulni, felnéztem rá. Én is szerettem volna olyan szuperül tudni angolul, ahogyan ő és irigyeltem a magabiztosságtól és határozottságtól duzzadó természetét. Jól felkészített a közép, majd a felsőfokú nyelvvizsgára és sok önbizalmat öntött belém. Ezen az ominózus délután, felsőfokúra készülés közben, egy tudósítóról olvastunk szövegértési feladatot, mikor Ivett egyszer csak megszólalt: “Szerintem te jó tudósító lennél. Pontos, megbízható, tájékozott és csinos vagy.” Ivettnek ezzel a kijelentésével kezdődött minden. Elindult a vezérhangya. Minél többet gondolkodtam, annál biztosabb voltam, hogy tudósító szeretnék lenni. Így jelentkeztem a Budapesti Kommunikációs Főiskola Kommunikáció és Médiatudomány szakára. Az elhatározás ellenére kételyek folyamatosan voltak bennem. Vajon nekem való szakma ez? Ez az amit valóban csinálni szeretnék? Nem fogom megunni? Hiszen általában olyan gyakran változik az elképzelésem a világról.

Aztán elmentem Portugáliába Erasmus ösztöndíjjal. Lisszabonban egy média iskolába jártam, belekóstolhattam a hírszerkesztésbe, életemben először láttam green box-ot, BBC kamerát, tartottam kezemben mikrofont és színlelt környezetben tudósítottam az akkor pár napja kitört pakisztáni földrengésről. Közben kitartóan szerkesztettem online blogomat, hogy informáljam az otthoniakat a velem történtekről. Ezek az élmények kitörölték fejemből a kérdőjeleket. Még hazatérésem előtt eldöntöttem, hogy a kötelező szakmai gyakorlatomat egy televízió csatornánál fogom eltölteni. Egy göröngyös, az egyetemi karrier irodával vívott harcokban teli út végül a Duna tv-be vezetett, ahol nem olyan fogadtatásban részesültem, amilyet vártam. De a vágy, hogy riporter legyek sokkal erősebb volt, mint az a rengeteg elutasítás és bántás amit Duna tv hírszerkesztőitől kaptam. Sok munka és kitartás után sikerült a szívükbe lopnom magam és életem egyik legjobb időszakává vált a televíziónál töltött gyakorlat. Saját híreket szerkesztettem és rengeteget tanultam a szakmáról.

A boldogság 6 hónap után “véget” ért. Feladtam a tv-t egy fizetett állásért, hiszen tudtam még van dolgom a világban, mesterképzésre kell mennem, hogy növeljem az esélyeimet a munkaerő piacon. Így kerültem egy évvel később Lundba. El sem tudom mondani, milyen izgatott voltam amikor rátaláltam a Magyar Liget honlapjára. Az, hogy elkezdtem írni a Sárga Rózsa rovatot egyenlő volt egy álommal. Úgy éreztem, hogy egy ezzel a lehetőséggel visszakerültem az egyenesbe. Majd rátaláltam a lundi diák tv-re, STEVE-re. Hihetetlen, hogy ez az aprócska város ennyi lehetőséget nyújtott arra, hogy fejlesszem újságírói képességeimet. Tavaly tavasztól a legtöbb élményem a Ligettel és a tv-vel kapcsolatos. Órákat, napokat töltöttem el riportokat készítve, forgattam, vágtam, narrációkat írtam, és minél többet dolgoztam, annál izgatottabb lettem és szenvedélyesebb a média iránt.

Most a mesterképzésem utolsó félévében vagyok. Csak egy karnyújtásnyira attól, hogy kilépjek a munkerőpiacra és azon dolgozom, hogy végre hivatásos újságíró/riporter legyek. Jelenleg itt ülök Berlinben, a volt gyakornoki helyem konferencia termében. Többek között azért jöttem vissza Berlinbe, hogy négy napig elismert újságírók előadásait hallgassam és hogy megismerkedjek velük. A sok viszontagság és nehézség ellenére, amivel meg kellett küzdenem a gyakorlat során végül elvezetett ehhez a konferenciához, amin egyébként a magas költségek miatt soha nem vettem volna részt. Viszont volt gyakornokként most ingyen lehetek itt. Ezen a héten olyan emberekkel beszélgethetek, kérhetek tanácsot, akinek másképp esélyem sem lenne a közelébe kerülni.

Beszélgetés Clive Myrie BBC riporterrel már kipipálva és a Radio Amsterdam egyik riporterének névjegykártyája zsebemben van. A lehetőségek hete ez, amiben most boldogan lubickolok.

Hamarosan ismét jelentkezem, addig is várom bármilyen jellegű hozzászólásaitokat. 

 

2. 

Hideg-meleg

10 perccel vagyunk 7 óra előtt. Magamra kapok egy extra pulóvert, kabátot, sapkát, kesztyűt és már csapom is be magam mögött az ajtót, nehogy elkéssek az éppen aktuális extra-kurrikuláris programomról. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, megcsapja arcomat a csípős hideg. Hiába az a plusz pulóver, meleg téli kabát, ez a nedves, párás, dél-svédországi hideg a csontomig hatol. A szoba melege és az éppen elfogyasztott meleg tea adta kényelemérzet egy szempillantás alatt elillan. Minden másodperc hosszú óráknak tűnik a zimankóban, így sietősen gyalogolok az egyetem felé. Minden egyes alkalommal, amikor az utcán vagyok, felteszem magamnak azt a bizonyos kérdést: miért jöttem Svédországba? Miért nem választottam egy meleg déli országot? Az örök nyár birodalmát, hiszen soha nem szerettem a hideget, a telet. A síelésen kívül semmi nem nyűgöz le ebben az időszakban. Talán egy nagy bögre forró csoki. Ráadásul, a nagyvárosokhoz szokott és azokat imádó lényemet beleraktam egy alig százezer lelket számláló kisvárosba. Egy olyan országban, amiről korábban semmiféle ismeretem nem volt, az ABBA-n es az IKEA-n kívül. De igazából, nem bánom. Sőt! Megismertem azt a fantasztikus országot és kultúrát. Imádom Lund régi egyetemi épületeit. Mindig nagyon intellektuálisnak érzem magam ebben a környezetben. Habár nincsenek óraim ebben a félévben a szakdolgozat mellett, előadásról előadásra járok. Hol új információkat szervek a média szerepéről a tavaszi forradalmakban, máskor pedig a lakosság politikai elkötelezettségéről beszélgetek, neves professzorokkal. Csütörtök esténként pedig dokumentumfilm vetítésre járok a társadalomtudományok union-ba. A lundi egyetemistáknak abban a kiváltságos helyzetben van részük, hogy az egyetemen kívül union-ok gondoskodnak arról, hogy akadémia tapasztalati maximálisak legyenek. Minden karnak saját union-ja van, ahol különféle akadémiai programok vannak. Az enyémben például, egyéb más rendezvényeken kívül, minden csütörtökön dokumentumfilm vetítés.

Ide siettem hát, este 7 órakor. Ezen a héten a Rio de Janeiró-i favelák életébe nyertünk belátást, múlt heten pedig Ugandába tettünk utazást a mozivásznon keresztül. A favelákban drogbárók és rendőrök ölik egymást nap, mint nap. Ha szerdán megkérdezett volna valaki, melyik oldalon állok, azt mondtam volna a rendőrökén. Hiszen a drogkereskedelem, a rengeteg fegyver és a drogbárók által félelemben tartott lakosság, csupa olyan dolog, ami ellen harcolni kell, hogy az emberek békében élhessenek. Viszont ma már nem tudom az egyértelmű választ. A világ sosem fekete és fehér, ezért nem létezik egyetlen igazság sem. Nézőpontok vannak és több igazság. Ezzel a nézőponttal, a szociális konstruktivizmussal több kurzuson is foglalkoztam és több esszét is írtam róla. Általában nem szeretem az elvont elméleteket, annál sokkal gyakorlatiasabb vagyok. De, ahogy járom a világot, tapasztalatokat gyűjtök, egyre inkább úgy látom, hogy az elvontnak gondolt elmélet sok igazságot rejt magában.

Rio de Janeiróban a hírhedt drogbárók és a rendőrök ugyanahhoz az istenhez imádkoznak, békéért. A szegénységben felnőtt gyermekek többsége anyagi javakban gazdagabb életet remélve csatlakozik a sötét oldalra. Ebből a hosszú, szívet szorongató történetből sok tanulságot és karaktert hoztam haza magammal. Köztük Jonny, a drogkereskedőből lett pásztor történetét, aki a rendőrök és a drogbárók között állva, nap, mint nap harcol a békéért. Küzd a halállal és támogatja a favelák labirintusában eltévedt lelkeket. Mellettük áll a drog, lopás, halál és Jézus között való vívódásban. Ő az egyetlen ember a favelában, aki jó kapcsolatot ápol Sidermannel és embereivel. Megvan a státusza, hogy megdorgálja őket, amikor csaknem halálra vernek valakit. Az ő hatására Spiderman elhatározta, hogy nem öl többet. Jobb életet akar teremteni a favelában élő gyermekeknek. Ösztönzi őket, hogy tanuljanak, versenyt hirdetett, aminek a fődíja egy sebességváltós kismotor. Pont olyan amilyet ő is akart gyermekkért, de nem adatott meg. Most fegyverrel tartja fent a rendet. Ő, Rio de Janeiro egyik leghírhedtebb, körözött bűnözője. A drog és a fegyverek elleni harcoknak, a rendőrök razziáinak sok ember áldozatául esik, sokszor ártatlan emberek, védtelen gyermekek.

A másik oldalon, pedig ott vannak a rendőrök, akik elkeseredett harcukban a békéért, minden nap vásárra viszik bőrüket. Reggel, amikor búcsúcsókot nyomnak feleségeit és gyermekeik arcára, mindig ott van a szívszorító érzés, hogy talán akkor látják őket utoljára. Hiszen az ellenség egy percig  sem habozik meghúzni a ravaszt.

A múlt heti film pedig végigkísérte egy ugandai menekült tábori  iskola útját a Nemzeti Zenei Versenyre. Ezek a gyerekek Acholi kisebbségként megjárták a poklot: civil háborút, elvesztették családtagjaikat, arra kényszerítették őket, hogy végignézzék ártatlan emberek halálát, vagy ami még rosszabb, gyilkolásra kényszerítették őket. Most a zene ápolja a lelküket. A dallamok egy olyan világba repítik őket, ahol nincsenek borzalmak.

Nekem nem kell minden nap az életben maradásért küzdenem. Nyugodt, boldog a családi hátterem van. Nem kell attól rettegnem, hogy nem látom többet szeretteimet, amikor elköszönök tőlük. Sosem láttam halált, háborút, nem kellett ölnöm azért, hogy engem ne öljenek meg.

A film után hazafele sétáltam, ezekkel a gondolatokkal a fejemben. Elmélkedve azon a rengeteg szörnyűségen, ami a világban van, és amelyek szerencsére oly távol vannak tőlem. Így már nem is olyan elviselhetetlenül hideg a tél.  

 

A filmeket, melyek címe War Dance és Dancing with the devil ajánlom mindenki figyelmébe és továbbra is várom hozzászólásaitokat, gondolataitokat: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.  

 

1.

Viaryapp

Hosszú idő után, ismét Lundból jelentkezem. El sem hiszem, hogy mennyi minden történt legutóbbi levelem óta. Eltelt egy nyár, egy Berlinben töltött szakmai gyakorlat. De álljunk csak meg egy szóra. Egyre többször kapom azon magam, hogy ez a mondat minduntalan elhagyja a számat: “De régen volt már az a portugáliai félév, a diplomaosztó…stb., pedig mintha csak tegnap lett volna”, “Jaj ne haragudj, hogy ilyen sokára válaszolok a leveledre, észre sem vettem, hogy elrepült az idő.”, vagy “Ezer éve nem láttalak, pedig olyan közelinek tűnik.” Vajon mit jelenthet mindez. Lehet, hogy befordultam abba a bizonyos egyirányú utcába, amit öregedésnek neveznek? Vagy a felnőttkor intercity járatnak, ahogy azt gimnáziumi osztályfőnököm is tette, amikor az idő sebességet próbálta érzékeltetni velünk, akkor még örök gyermekkel. Úgy érzem magam, mint a mesélő öregek, akik úgy idéznek fel 30 évvel ezelőtti eseményeket, minta azok tegnap történtek volna. Kislányként sosem értettem ezt a jelenséget és lenyűgözött ez a hosszútávra visszanyúló memória. Most már értem, hogy lehetséges ez. Az idő múlásával az évek egyre gyorsabban telnek, az emlékek pedig koncentrálódnak. De szerencsére nekem még nem kell 30 évre visszaemlékeznem, hanem még hosszabbra előre terveznem. 

Tehát mentség az elmaradásaimra nincs. Sürgős változások, strukturálás és új időbeosztás kell ide. A segítség varázsütésre meg is érkezett, a Viaryapp, az új coaching programomon képében. Egy hónapja bejutottam egy “fiatal vezetők” programba. Ezzel a hangzatos névvel rengeteg képzés indul manapság, melyek keretében a jövő vezetőit képzik. Hogy én is egy jövőbeni vezető vagyok-e? Hát azt majd meglátjuk. Igen, jogos a kérdés: Hát akkor, hogyan is kerülők én egy ilyen képzésre? Az igazat megvallva, majdhogynem véletlenül. Az egyetem által hirdetett programra, egy barátnőm hívta fel a figyelmemet. Mondván, hogy Lundba úgyis lelassul majd az életem, mivel a szakdolgozat írása mellett semmi dolgom nem lesz, jelentkeztem. Jól jött, hogy tavaly a menekült gyerekekkel foglalkozó csoport társvezetője voltam, így volt mire hivatkoznom. Jelentkezésemet a múlt félévben a határidő előtt pár órával küldtem be. Berlinből való hazaköltözésem napján, pakolás közben, ruhahalmazok és bőröndök között szinte elveszve töltöttem ki a dokumentumokat és fogalmaztam a hangzatos esszémet. Igen, tudom, ismét egy jel, nem az utolsó pillanatra kell hagyni mindent. Úgy látszik az égiek látták mekkora a szükség. Bejutottam!

A coaching program, mint olyan már régóta létezik. Nagyvállalatok alkalamazzák a „coach”-okat (trénereket), hogy kihozzák alkalmazottaikból a maximumot, és hogy szakszerű segítséget nyújtsanak nekik bizonyos munkahelyi konfliktusokat megoldásában. Én is így képződöm most, online. A lehetőségek tárháza, amit Svédországban tapasztalok lenyűgöz. Ez a legkorszerűbb online coaching rendszer és én vagyok olyan szerencsés, hogy “csak úgy” hozzáférhetek.

Coachom, Emma, valós személy, aki online nyomon követi fejlődésemet. Engem, akit legjobban az önmotiváció hajt, legalábbis eddig úgy gondoltam, most egy számítógépes program tréningez a rendszerezettebb életre. Meg kell, hogy valljam nagyon hatásosan. Ha a nap végen nem klikkelhetek rá a mosolygós fejre, ami azt jelenti, hogy teljesítettem a felállított célt, rosszul érzem magam. Sőt mi több, Emma is az orromra koppint. Szóval nincs több halasztgatás, mindenáron teljesítem a feladataimat. E listába tartozik, az is, hogy folyamatosan jelentkezem. Tehát ezennel mindenkit bevonok coaching programomba. Ha elmaradozok, mostantól mindenki felróhatja nekem. 

Hétfőn lesz az első személyes tankozóm Emmával. Izgatottan várom visszajelzéseit és, hogy beszámoljak Nektek róla. 

 

Szeretném hallani hozzászólásaitokat, kommentjeiteket. Ha esetleg vannak trükkjeitek időbeosztással kapcsolatban, hasonló tapasztalataitok, vagy csak eszetekbe jutott valami a cikkel kapcsolatban, kérlek osszátok meg velem: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható