Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Olvasmány

F. Böszörményi Zoltán

Remény

Folytatnom kell barátom egyre jelentősebb jobbrafordulásának izgalmas történetét, hiszen egyre készségesebb fantáziám láthatárán a sorsfordító… Júlia bukkant fel. Nyilván azt kérdezik, mitől a sorsfordító jelző. Ragaszkodtam hozzá.

Kétszer is a kútba esett barátom élete, mind a kétszer váratlanul. Pedig már-már bizonyosnak látszott. E gátló körülmény, amelyet ez ideig könnyelműen kivert a fejéből, ebben a reményteljes, emelkedett pillanatban súlyosan nehezedett a szívére.

Az élet… Ha az a bizonyos legfőbb jó, amelyhez becses volta miatt mindenáron ragaszkodunk, legalábbis úgy illik, némiképpen ránk rótt kötelesség, hitem szerint magunk választotta kötelesség, mely mellett föltétlenül kötelesek vagyunk állhatatosan és hűségesen kitartani… Megcsalt.

Senki sem kaphatja meg azt, ami nem a születésétől fogva az övé, és hasztalan áhítozol olyasvalamire, ami tőled idegen. Sajnos nem ismerte a boldogságot, habár a hírét többször is hallotta.

Hanem ennek a különleges, szinte regényszerű átalakulásnak történetét ne kelljen elbeszélnem.

Vannak kis örömei és nagy gondjai, és éli az életét, ahogy tudja. Éli, ahogy mások hagyják. Legyen ennyi elég az emlékezésekből!

Júlia abban a pillanatban jelent meg az ajtóban, amikor érkező barátja megjelent a farkasverem (itt kicsi, zárt veranda, ami megelőzi a lakásajtót) kapujában. Barátja megállt, kedvesére pillantott, s kissé elsápadt. Az asszony nagyon szép volt, formás, finom megjelenésű, arca kerekded, bőre az aranyló elefántcsont színére emlékeztetett, a szeme nagy, barna, akár a haja. Észre sem vette a férfit; olyan különös és csábító volt a mozgása, hogy a férfiba beléhasított a féltés, a gyalázatos féltés.

Aztán mindketten bementek a lakásba. Az asszony és a férfi szó nélkül ültek egymás mellett a nappaliban. A férfi gondolkodott, hogyan indíthatná a beszélgetést. Halkan mondta:

- Júlia!...

Júlia, még a szemét sem emelte, hidegen kérdezte:

- Tessék?

- Olyan jó vagy.

Mint egy bosszús királynő, hátradőlt a kanapén, s csak nézett a nagy, barna szemével. A férfi nem is tudta, hogy azok a nagy, barna, meleg szemek mennyire ki tudnak hűlni.

A nap, mintha le akart volna szállni rá, tüzes porát szétszórta. Az autók lassú folyama áradt ki a városból és a város felé, az ablakok befröcskölve villództak a visszaverődő fénytől. A férfi törte meg a csendet;

- Mi a baj, Júlia? Mi bánt? Miért vagy olyan, olyan más? Drága Júliám – sóhajtotta. Júlia kitört, idegesen válaszolta:

- Nincs semmi baj! Már mondtam!

A férfi nem akarta meghallani - folytatta.

- Még senkit nem szerettem annyira, mint téged, még soha nem láttam a szépet, de tudom, az olyan, mint Te.

Júlia elvesztette a türelmét, szavaiban több erőszak volt, mint szerelem. A férfi megdöbbent és megrendült, a hite ingott meg, és kurtán oda vetette;

- Mit jelent ez?

Az autók lassú folyamának eltompító zajában, mikor nem értik egymás szavát se, Júlia mégis halkan felelte:

-  Mit jelent ez?... Mit jelent ez? Végre… Végre, rád ismertem. Lakva ismerni meg az embert. Ami nem hallatszott ki a sok száz órás beszélgetésekből, az… Az mind-mind most látszik. Akarod, hogy elmondjam?

- Mondjad.

- Elmondjam?

- Kérlek.

- Mindazt, ami felgyűlt bennem? Mindent, mióta együtt vagyunk? A férfi elpirult a meglepődéstől, szemét lesütve, fogát összeszorítva, préselte ki:

- Rajta, mondjad!

Mióta a szobában ültek, Júlia most először fordult feléje, egyenesen a szemébe nézett.

- Nem biztos, hogy tetszeni fog. Gyerek vagy, egy negyvenéves gyerek.

- Akkor mondj egy gyerekszívet szabadító, szelíd kényeztetést.

- Semmit nem tudsz elintézni, pontosabban: körülményeskedsz. Nekem nem ilyen az ideálom, biztonságra vágyom, melletted bizton nem érezhetném magam. Semmivel nem törődsz, semmi nem érdekel. Nem vagy tisztában önmagaddal. Nézz meg engem! Én tisztában vagyok magammal, szeretem magam! Sze-re-tem magam! Az örök listámon az első, Én vagyok! Érted!? Mindenki utánam. Persze ezzel te nem értesz, és soha nem is értettél egyet. Először szeresd önmagad, majd meglátod, mindent másképp látsz azután.

Felhőkőn ülsz, képtelen vagy a földre leszállni. Kézzel mosol, ahelyett, hogy mosógépet vennél. Huszonegyedik század! A kocsit ne miattam takarítsd, azt a rohadt autót takarítsd a saját komfortérzetedért! Igénytelen vagy.

A férfi meg se próbált védekezni. Minek és miért?  Ahol ennyi a hiba és csak hiba és hiba és hiba…

- Júlia, szerettél engem valaha?  Tudom, szerettél: „a magam módján” - mondtad, meg azt, hogy idő kell, hogy megszeress. Meg, hogy türelmetlen vagyok, legyek türelemmel! Mindennek eljön az ideje!

A férfi ingerült volt, reményei összeomlottak. Rosszkedvű lett, gyötörte a felsülése, a váratlan csapás, mely különösen azért volt oly keserves, mert hosszú és erős reménykedés előzte meg. Magában beszélt, nagy lelki megrázkódtatások hatására, rögeszmés megszállottságban beszélnek így az emberek.

- De piszok az élet! Az örök Végzet nem látja, nem hallja és nem tud róla, csak mi, emberek tudunk róla. Ez a természet, ez a rendje, de a természet ellenünk dolgozik - hajtogatta.

Az út hazafelé Velemnek vitte. Lassan- lassan mégis átjárta az agyát a ragyogó nap melege, szertelensége, fénylő üzenete; a helyzet talán nem is olyan kétségbeejtő. Miért ne lenne, miért ne lehetne boldog az emberfia… Egyszer!

 

Fel

Dr. Bartha István

Megelőztem a holnapot

Régebben, fiatalabb koromban is megesett velem, hogy, átugorva a mát, egy nappal előbbre hoztam a holnapot, s így légüres térbe kerültem.  Akkor még fiatalon és bohón nagyon tudtam mérgelődni, ha így eltoltam a kalendáriumot, és azon törtem a fejem, mit csináljak egy olyan napon, amely még meg sem érkezett? Valahogyan azért csak eltöltöttem a virtuális holnapot, s vele együtt a mát is valahogy túléltem.
Hogy az ilyesmi min múlik? Szórakozottságon, a naptár elnézésén, vagy a lelki türelmetlenségen, mely siettetni szeretné az időt, hogy mielőbb holnap, vagy holnapután legyen. Akárcsak a kisgyermek a karácsonyvárásba annyira belelovalja magát, hogy akár heteket szeretne átugorni, csakhogy már jöjjön az angyal. Így jártam a minap, nem is olyan régen, amikor előzőleg még tudtam, hogy vasárnap lesz, de amikor reggel megébredtem, hirtelenjében hétfőre vettem a napot, és erőst azon voltam, hogy hamar elkészüljek a reggeli áhítattal és egyéb feladattal, hogy mielőbb elindulhassak Svedalából Hessleholmba, a fogorvosomhoz.

     Odavoltam, sőt még mindig vagyok hivatalos, hogy a fogaimat végleg beállítsa, azaz a hidamat véglegesen beemelje. Tehetek arról, hogy hűséges páciens vagyok és a fogorvosom Hessleholmba költözött Malmőből? Távolságban, Malmöhöz viszonyítva közel négy vagy ötszörös hosszat jelent. Annak rendje és módja szerint elkészültem: a kocsiba benzint töltöttem, a kerekeket alaposan felfújtam és azzal neki a nagyútnak.

Fel sem tűnt nekem, hogy milyen kicsi a forgalom, hogy teherkocsikat nem is láttam, s hogy egyáltalán hétfőre vettem a vasárnapot. Az sem lepett meg, hogy Hessleholmba beérve, mindjárt a rendőrök állítottak le valamennyiünket, akik a városba igyekeztünk: hajtásit és szeszfogyasztást ellenőriztek. De minek pont hétfőn- gondoltam én, hisz inkább szombat este után. tehát vasárnap délelőtt kellene a pasasokat ellenőrizni, mert egy rendes svéd a mulatérozását szombat este intézi el, mert a vasárnap a másnapi munka miatt tabu.
Szóval ilyen ügyeken átesve (oknak találtatva) megérkeztem a fogorvosi rendelő ajtajáig, és becsengettem. Érdekes módon az ajtót senki nem nyitotta ki és egyáltalán semmi mozgást nem észleltem s rendelőben. Feltűnt nekem, amikor a rendelő folyosójára beléptem, hogy a rendelő alatti női fodrászat zárva, ami hétfőn elég furcsának tűnt a szememben, hisz a megtépázott női frizurákat ilyenkor szokták a hölgyikék helyreigazíttatni. De, hogy ma vasárnap lett volna, eszembe se jutott.


Tizenegy órára szólott a meghívásom és még egy negyedóra volt odáig, hát leültem a lépcsőre,- mondván, hogy egy kicsit várok, mert lehet, hogy vonattal jönnek Malmöből. A fogorvosék ott laknak és vonattal közlekednek Hessleholmba. Rövid várakozás után előkaptam a mindenkinél található zsebcirkáló telefont és felhívtam a rendelőt, amelynek ajtaja előtt ültem a lépcsőn. Csengetésemre az automata hang bemondta, hogy mikor és hánytól meddig rendelnek. Talált szerintem a nap is és az óra is. Még pár perc volt hátra az én időmig, 11-ig, gondoltam lemegyek a szemközti cukrászdába és iszom egy feketét. Onnan láthatom, amikor a fogorvos házaspár bemasírozik az épületbe.
Igen ám!, de a cukrászda is zárva volt. Már azon törtem a fejem, hogy egy ritkán előforduló járókelőt megkérdek, milyen nagy nemzeti ünnep van ma, hétfőn, hogy itt Hessleholmban minden zárva van.

Végre leesett a tantusz!

Nem kellett senkit megkérdeznem, magamtól rájöttem, hogy azért van minden zárva, mert ma vasárnap van. Estván, te megint megelőzted a holnapot mondtam magamban, de nyolcvan éves érettként, az ilyesmit a tapasztalt öregember nyugalmával vettem tudomásul.

Elsattyogtam a kocsimig, beültem és a legnagyobb lelki nyugalommal nevetve hazahajtottam száz kilométernyire lévő otthonomba.

HUMBUG

a tudományban, a politikában, a vallásban, az iparban és a gazdaságban és mindenben az egész világon

Humbug a politikában

Ki hitte volna, hogy a nagy okosok, akik Trianont rendezték és minket magyarokat alaposan megnyirbáltak, ki hihette, hogy ezek az urak olyan buták lehettek, hogy nem tudták, hogy az Ipoly  folyó nem hajózható.

De tudták és ennek ellenére tettették magukat és ott húzták meg a határvonalat, hogy 1,5-2 millió magyart elszakítsanak a Hazától. Tették, mert az egész béketárgyalás egy nagy HUMBUG volt, amit arra használtak fel a nagyhatalmak, élükön a franciákkal, hogy új államocskákat, utódállamokat  un. nemzeti államokat hozzanak létre, amelyek aztán a megnyert koncon marakodva, mindent elkövettek, hogy minket magyarokat kisemmizzenek.

Ez a nagy HUMBUG aztán megtette a magáét a II. világháborúban, mert nem volt egy nagy egység,mint pld. az Osztrák-Magyar Monarchia, amely ellenállhatott volna a német, vagy a szovjet terjeszkedésének.

Így lett aztán náci diktatúra és így lett Sztálin Jóskából a történelem legnagyobb gyilkosa.

Érdekes, hogy ezt az igazságtalanságot meg sem próbálták rehabilitálni, pedig voltak sokan, akik sürgették a békeszerződések felülvizsgálását.

De az a furcsa, hogy mi magyarok is elhallgattunk mindenféle követelésünkkel és hamis, kommunista politikusaink minden utódállamot biztosítottak, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései egy szomszédjával szemben sem. Aztán megszülettek a szocialista államocskák, Sztálin nagy bajusza alatt és látszólag csend lett, merthogy a szocializmusban mindenki testvér és barát.

A székely legényeknek és lányoknak hórát kellett táncolniuk román gúnyákban, a román táncosok pedig elvetve bocskorukat csizmában táncolták népi táncaikat, elhagyva a zörgőket, mert azokat nem lehetett a csizmákra erősíteni.

Aztán megint változott a politikai HUMBUG: Sztálint leleplezték, elfelejtették, a szocialista tábor szétesett és most folyik tovább a gyűlölködés, nyugati demokrata mintára. Mert ugyebár azért nem lehet szólni, hogy mindenfelé építik a hagymakupolás templomokat, még akkor is, ha már van vagy két-három olyan templom a faluban (persze hívek nincsenek!).

Ki tudná felsorolni azt a sok humbugot, azt a sok fájó gazemberséget, amit ellenünk, magyarok ellen elkövetnek!

De vegyük a keresztény vallásokat és azt a sokat emlegetett ökumenét, és keressük meg abban is a HUMBUGOT. Évtizedek óta papolunk a felekezetek közötti jó együttműködésről, de még nem jutottunk oda el, hogy a katolikusoknak és a reformátusoknak közös Bibliájuk legyen. Hogy a reformátusok templomaikra ne kakasokat, vagy csillagokat tegyenek, hanem keresztet, amilyenen Krisztus meghalt értünk. Vitatkozzunk azon, hogy a református KERESZTYÉN, a katolikus pedig KERESZTÉNY, ahelyett, hogy valamennyien KERESZTÉNYEK lennénk, Krisztushoz hasonlóak.

A református arra hivatkozik, hogy a magyarok még keleten jártak, amikor a KERESZTYÉNSÉGGEL megismerkedtek és keleten lágyítóval írták a Cristiánt. De úgy látszik,hogy a protestánsok elfelejtették, hogy Luther csak 1517-ben lépett színre, s akkor a magyarok már rég Nyugathoz tartoztak. Mire való ez a nyelvi visszakacsintás?  Miért nem lehetnének a reformátusok is keresztények? Szerintem ez is egy nagy HUMBUG !

Az is HUMBUG, hogy a Szentszék még mindig nem old fel bennünket, protestánsokat a középkori átok alól, pedig az előző pápa már megkövette a debrecenieket a gályarabsággal kapcsolatban.

Humbugok és humbugocskák mindenhol és mindenben, s az ember csak tűnődik, hogy mikor lesz ennek már egyszer vége.

A humbug az angolból érkezett, csalást, szemfényvesztést, szélhámosságot jelölő szó. Jelent még buta beszédet vagy írást, vagy megtévesztő szándékú írásbeli vagy szóbeli közlést. A szó eredetéről a következőket mesélik.

Darwin, a nagy természettudós szomszédságában gyerekek játszottak és elhatározták, hogy megtréfálják az öreget. Ezért összefogdostak néhány tücsköt, bogarat és lepkét, és fejüket, törzsüket, stb. előbb szétválasztva, majd összeragasztva létrehoztak egy új rovart, egy csodabogarat. Nyomban bevitték a tudóshoz és megkérdezték:

- Hogy hívják ezt a rovart?

Darwin látta a helyzetet és megkérdezte:

- Zümmögött, amikor megfogtátok? (Did the bug hum when you caught it?)

- Hát persze, vágták rá vigyorogva a gyerekek.

- Akkor ez egy humbug - volt a válasz.

Bevezetésnek elegendő ez a leleplező definíció, hiszen valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy mi is az a humbug, legfentebb nem tudtuk, hogy a szó Darwintól ered. Hogy az ember, mármint én arra vetemedik, hogy a humbugot a tudomány fejlődésével hozza kapcsolatba, azon múlik, hogy én, aki több mint 50 éven keresztül a műszaki tudományokkal foglalkoztam és ebből a tárgyból még akadémiai fokozatot is nyertem a Magyar Tudományos Akadémián (a "Műszaki Tudományok Kandidátusa" címet), szóval azon múlik eme írás létrejötte, hogy több, mint félévszázados tevékenységem alatt (mint szerkesztőmérnök, kutató, ökológus, tengeri herkentyűket tenyésztő amatőr biológus, s bibliakutató, stb) rengeteg humbugot tapasztaltam? Kicsiket és nagyokat, sőt óriásokat!

Kezdjük mindjárt a tudomány krémjével, a Nobel-díjasokkal.

Két amerikai tudós nagyszerű könyvet írt a Tudomány sírásói címmel, melyben számos Nobel díjas tudós apróbb nagyobb csalásait leplezik le. Érdemes lenne e könyvet mindenkinek elolvasni, aki nagyon bízik a tudományban és a tudósok erkölcsében.

A tudomány gyors fejődése magával hozta az ipar egyre gyorsuló fejlődését, amely ma már gigantikus méreteket öltött és még komputer segítségével is alig követhető az a sok humbug újdonság, amit az ipar a piacra dob.

Nem mondom szépek, kecsesek, praktikusak az iparnak eme csemetéi, de az a nagy baj velük, hogy nem tartanak sokáig. Elég egy hibás gombnyomás és máris elromlik valami bennük, ami igen sokszor helyrehozhatatlan. Reklamálásnál pedig az a válasz: Tessék egy újat venni!- Ez már sokkal fejlettebb készülék és üzembiztosabb, stb., stb.  szól tovább az eladó dicsérő szava, de ez mit sem segít azon,  hogy a szegény vevő egy gombnyomással elveszít: 1000, 2000, 5000 vagy akár 100.000 koronát. Nem kívánom az ipar minden termékét felsorolni és azoknál sorra bebizonyítani, hogy a fejlesztés és a „fejlődés”, számunkra, fogyasztók számára nagyjából semmi jót, vagy előnyöset nem hozott. Az autónak nevezett csodabogarat mindenki jól ismeri, hisz manapság legtöbben már a WC-re is autóval szeretnének menni. Valamikor a századfordulónál ezek a járművek, ha nem is voltak valami csodaszépek, de becsületesen meg voltak csinálva és tartottak akár 50-60 évig is. Jól emlékszem a Budapesti Műegyetem professzorának, Komondy úrnak Citroen- márkájú autójára, melyet egy, a professzor úrnál állandó alkalmazásban lévő sofőr vezetett. Maga a kocsi is, a sofőr is nagyjából azonos korú volt a professzorral. Olyan jó hatvanasak voltak mindhárman. A kocsi mindig szép feketén ragyogott, azon rozsdafoltokat sehol nem lehetett felfedezni. Én, aki annyit foglalkoztam rozsdával még élénken emlékszem arra, hogy a sárhányók peremezése nem valami összelapított nyomorúság volt, mint a mai modern áramvonalasoknál, hanem azok úgy voltak kialakítva, mint egy 6-8 mm átmérőjű csatorna, amelyben a szemét és a víz nem tudott un. kapillárisokat fejleszteni, ami kaput nyitott a belülről való rozsdásodásnak. Akkor még volt, szakmai tudás, becsület, előrelátás, felelősségérzet, szakmai büszkeség, stb.

De vegyünk egy egész kicsi gépecskét, egy kb. 60 esztendős kávédarálót (ráadásul szovjet gyártmányút, amelynél az élettartamot úgy fogták fel, hogy „örökké tartson”). Egy ilyen kis készülék van a birtokomban,  és még mindig nagyszerűen működik, pedig azon aztán mindent darálok, diót, mákot, paprikát, prézlit, stb., csak éppen fát nem vágattam vele. Feleségemmel már  untuk, hogy ez még mindig tart, és vettünk egy sokkal szebbet, elegánsabbat, németet, s mit mondjak alig egy évi használat után tönkrement, el kellett dobni. Kérdem, mint károsult vevő: megéri-e nekünk, hogy a hosszú élettartamot, csinos design-el, szép színekkel helyettesítik és maradunk igen rövid idő után, a kárral?

Megemlíthetem, de csak úgy nagyjából, hogy senkit ne untassak, hogy „megmodernizáltuk” a mezőgazdaságtól, az állattenyésztésen keresztül, az iparnak minden ágazatát, de meg még a biológiát és a gyógyászatot is úgy, hogy lassan már semmire nem ismerünk rá. És mindenhol kibújik a szeg a zsákból, annyi a tévedés, a mérgezés, az előrelátás hiánya és természetesen az ezekkel járó bánat, nyomorúság és anyagi veszteség.

Nézzük csak meg pld. a klónozást! Ma már nem hagyják jóvá a „kiválasztós” módszereket pld. a gabonakutatásban, hanem pénzt csak génmanipulációkra adnak, amelyek sem nem jobbak, sem nem gyorsabbak, viszont „modernek” és favorizáltak!

Az az Ádámi kíváncsiság, ami ősapánkat kirúgatta a paradicsomból, ahelyett, hogy panaszra ment volna az Úrhoz és kért volna Tőle szilárdabb erkölcsű feleséget, még mindig nagyon hajszol bennünket. És törik-szakad, de embert szeretnénk előállítani a magunk feje után, hogy aztán szembekacagjuk a Teremtőt. Hát ez nem fog sikerülni! De ne is sikerüljön, mert amilyen „okosak” vagyunk pld. egy tehenet úgy terveznénk meg ,hogy a tőgyét a hasa közepére raknánk (mert mi nagyon szeretjük a szimmetriát, a harmóniát, az egyöntetűséget, stb.), s a szegény állat tele tőggyel gerinctörést szenvedne a legelőn.

Figyeljük meg azt a szélmalomharcot és azt az ördögtáncot is amit „okos” politikusaink, mérnökeink, kutatóink stb. űznek a környezetvédelemmel.

Fel

Tóth Ildikó

Együttélés

Mostanában nagyon sok szó esik a cigányság sorsáról, jogairól. Valahogy úgy jön ki, mintha ez a törődés a mai kor találmánya lenne. A média is azt sugallja, ez a téma csak most lett aktuális. A mostani politikusoknak ajánlanám, nézzenek utána az 1868-as iskolatörvénynek, mely szerint Magyarországon nemzetiségi, vallási hovatartozástól függetlenül iskolaköteles volt minden gyermek. Tehát nem csak joga, de kötelessége is volt a szülőknek iskolába járatni gyermeküket.

Mérában, az erdélyi Kalotaszeg egyik falujában, mint általában minden helységben megvolt a cigányok külön utcája a „Cigánysor”. Tulajdonképpen a cigányok nem szerettek keveredni a falu népével, a falusiaktól jól elkülönülve éltek. Megvolt a maguk külön, számunkra még ma is kissé különös, szabad élete. Egymás között csak cigányul beszéltek, és büszkék voltak arra, hogy ők magyar és nem oláh cigányok.

A kalotaszegi cigányok dolgos, szorgalmas emberek voltak. Bár szegényesen éltek, de tiszták, rendesek voltak, magukra is, környezetükre is gondot fordítottak.  A kalotaszegi cigányság a magyar lakossághoz hasonlóan dolgozott: a Kolozsvárhoz közeli helységekből a kolozsvári gyárakba, a többi kalotaszegi faluból Bánffyhunyadra, Egeresre járt dolgozni a férfiak zöme. A falvakban sokan a helyi kovácsműhelyekben, vagy napszámosként a mezőgazdaságban dolgoztak. Kútásást, tisztítást, illemhelyek (budik) ásását, ürítését vállalták, sintérként ők fogták be a kóbor állatokat, vállalták a döglött állatok eltakarítását, sokan vályogvetéssel (vályogtégla készítéssel) foglalkoztak. Munkájukra szükség volt és tisztességesen megfizették őket. A cigányasszonyok a saját háztartásuk mellett napszámba jártak a módosabb falusi házakhoz. Jó és biztos kereseti forrásuk volt a gyógynövénygyűjtés, a kolozsvári Plafarm gyógynövénybegyűjtő központ folyamatosan ellátta őket munkával. És természetesen zenéltek is. Majdnem minden falunak meg volt a maga muzsikus cigánybandája. A mérai Árus család zenekara még Kolozs megye határain túl is ismert és népszerű volt.

Anyám 1934-35-ben tanított Mérában, az iskolában történtekről sok kedves történetet jegyzett fel. Az osztályából az egyik napon hiányzott az egyik kisfiú. A tanítók a tanáriban beszélgetve rájöttek, hogy aznap annak a családnak az összes gyereke hiányzik az iskolából. Anyám családlátogatásra ment az egyik tanítványához, gondolta benéz a hiányzók családjához is, megtudakolni, nincs-e valami baj a gyerekekkel. Tanítványát az összes testvérével együtt az ágyban találta, ott ültek és játszódtak- anyaszült meztelenül.

- Hát ti? – kérdezte meglepetten.

- Mostak rúllunk- hangzott a tömör felelet.

Anyám  apja is tanító volt, az ő szorgalmazására még gyerekkorában megtanult cigányul. Persze tanítványai ezt nem tudták róla. Egyszer az egyik fiúcska cigányul valami csintalanságra bíztatta a padtársát. Anyám szintén cigányul szólt rá, hogy figyeljen, ne zavarja az órát. A gyerek szájtátva bámult rá, csak nagy sokára tudta kinyögni:  Dik mó, hát te izs csigány vagy?

Az iskolakötelezettséget bár úgy-ahogy komolyan vették, sokkal lazábban értelmeztek sok mindent, nem az előírásnak megfelelően. Beírattak egy Kovács Rozi nevű kislányt az iskolába, de az soha nem jött el órákra. Viszont egy Szabó Ilona nevű rendszeresen járt, de nem volt beíratva. Hiába üzentek a tanítók a szülőknek, jönnének már be az iskolába igazolni Kovács Rozi hiányzását és Szabó Ilonának hozzák be az iratait, hogy beírhassák a naplóba, semmi sem történt, a szülők nem mentek be az iskolába, ezért a tanító néni, elment szülőlátogatásra, előszörKovácsékhoz. Kovácséknál Rozi nem volt sehol, de ott volt Szabó Ilonka. A rejtélyt az anya Ilonkára mutatva így magyarázta meg:

- Há,sze ez a Kovács Rozi. Csak kiskorában beteg vót, oszt mióta meggyógyútt úgy mondjuk neki, Szabó Ilonka.

Az egyik eléggé sápadt, sovány kisgyerek anyjának megmagyarázták, orvoshoz kell vinni a gyereket. Az orvos sok zöldséget, vitamindúsabb étrendet írt elő, de a gyereken nem nagyon látszott javulás. A tanítója elment az anyjához, ellenőrizni, betartja-e az orvos utasításait:

- Drága Tanító néni, hát már hogyne tartanám bé amit a Doktor Úr mondott. Tudom én, hogy fontos a zöldség, oszt olyan-olyan marék petrezselyem zöldjit belevágok az ételibe, de ez a kínyes nem eszi.

Egy sírós, eléggé ideges alkatú kisgyereket ideggyógyászati kivizsgálásra javasoltak a tanítók. A szülők el is vitték, de pár hét elteltével a tanítók úgy észlelték, mintha még idegesebbé vált volna a gyerek. Megkérdezték az anyától, tulajdonképpen mi a baja a gyereknek, mit mondott az orvos, mit javasolt?

- Hát azt mondta a Doktor Úr, hogy sokat kell foglalkozni vélle.

- És maguk foglalkoznak?

Hát persze. Mikor ráérünk úgy meg-meg ijeszti egyikünk másikunk, de ez a buta azt sem szereti.

Felvilágosítás

A tanítók dolga volt a népművelés is. Nagynéném, Máthé Emma szintén mérai tanítónőként bejárta a környező falvakat. Szucságban tartott egészségügyi felvilágosítást a lányok, asszonyok számára arról, milyen fontos a tisztálkodás, a helyes öltözködés. Előadásának tulajdonképpeni célja az volt, hogy rávegye a nőket, használjanak alsóneműt. Ennek minden előnyét elsorolta, azt is, milyen gyakorisággal kell váltani, stb. Az előadás végén, mikor már kifelé kezdett menni a közönség, az egyik szucsáki román asszony odament Emi nénihez és nemes egyszerűséggel felrántotta az Emi néni szoknyáját:

-Ja sa vad, dumneata ai bugyigai? (lássam, magának van bugyija?)

Botrány

A népnevelő, felvilágosító program keretében a helyes öltözködésről is kellett előadást tartani: azonban a lányokat, asszonyokat elég nehezen lehetett rábeszélni a fehérnemű viselésére. Hogy ennek a ruhadarabnak, nevezetesen a bugyogónak viseléséről hogyan vélekedtek akkoriban, arra jó példa nagyapám egyik ”jó” emberének esete. Szomorú, mondhatni komor arckifejezéssel állított be egyszer nagyapámhoz. Nagyapám megkérdezte:

- Mi a baj, Pista?

- Ne is kérdezze, Igazgató Úr. Nagyon nagy az én bánatom. Rosszféle lett a lányom.

Nagyapám  nagyon meglepődött. El nem tudta képzelni, mi történhetett. Ismerte jól a családot, becsületes, dolgos ember volt minden tagja, szép lányuk, Mari nagyon szelíd, szerény teremtés.

- De Pista lelkem, miből gondolja ezt? Biztosan téved.

- Nem, nem, sajnos nem – mondta szomorúan a bácsi, majd a lesütött szemmel folytatta:

- Nincs tévedés, a feleségem a saját szemével látta: bugyogót visel  Mari.

Térfoglalás

Magyar protestáns Istentisztelet volt Göteborgban. Szokatlanul sokan gyűltek össze, egy kedves fiatal zongoraművész ajánlkozott elvégezni a kántori teendőket. Molnár V. Pál lelkésszel megbeszélték, milyen énekeket fog a gyülekezet énekelni, mit zongorázzon.

Úrvacsoraosztás is volt, a lelkész már megkezdte a szereztetési szertartást, mikor eszébe jutott, hogy megfeledkezett valamiről. Mielőtt megkezdte volna a kenyér kiosztását odament a zongoristához, halkan sietősen odasúgta: az úrvacsoraosztás alatt csendesen játsszon valami szép dallamot.

Megkezdődött az úrvacsoraosztás. A lelkész a megtört kenyérrel rendre a hívekhez lépett, elmondta az igét, átnyújtotta a falat kenyeret. A zene halkan szólt. A lelkész arra figyelt fel, hogy az asztal körül állók nagyon furcsán kezdenek viselkedni. Egyre vörösebb, egyre feszültebb lett mindenki, mintha kacagást akarnának visszatartani. A lelkész nem tudta, mire vélni a dolgot. Felnézett a még padban ülőkre, azok nyíltan mosolygó, majdnem nevető arccal néztek vissza rá. Az egyik presbiter, látva a lelkész értetlen arcát, a zongorista felé bólintott. A lelkész odanézett, de nem vett észre semmi rendkívüli látnivalót a zongoristán. De ahogy jobban odafigyelt, rájött, hogy a zenével van valami szokatlan. Mert az Úrvacsorát kísérő halk, kellemes zene ismert volt a számára is, de nem éppen egyházi körökből. A zongorista áhítatos arccal, teljes átéléssel Tamás Gábor énekes erdélyi sikerszámát játszotta: A Donát úton nyílnak már az orgonák….

Kántorválasztás

Hogy nem könnyű a kántorok élete, azt egy réges-régi történet is példázza:

A 30-as évek vége felé kántorválasztást hirdettek meg a kolozsvári belvárosi (Farkas utcai) református templomban. A válogatás több vasárnapon keresztül folyt, míg a lelkészek a gyülekezettel együtt kiválasztották a minden szempontból megfelelő jelentkezőt. A végleges vizsgára ünnepi Istentiszteleten került sor. A kántorjelölt orgonált: kezdő-kísérő- énekeket játszott, vezette az éneklést. Lejött az Úrasztalához, ahol temetési és egyéb alkalmi énekeket énekelt kíséret nélkül. A lelkész felkérte a gyülekezetet, válasszanak a zsoltárokból, mit szeretnének hallani a kántorjelölt előadásában. A jelölt minden próbát kiállt. Gyönyörű meleg baritonja, szálas termete, remek orgonajátéka, énekbeli tudása, korálkönyv-ismerete imponáló volt. Végül a Püspök Úr köszöntötte a jelöltet:

- Köszönjük kedves atyánkfia a munkádat, úgy vélem, mindenki megelégedésére működtél. A hívek minden kívánságát teljesítetted, sok zsoltárt hallhattunk Tőled. Arra kérünk kedves Barátunk, most énekeld el a Te kedvenc énekedet. A jelölt meglepetten nézett a püspökre:

- Az én kedvenc énekemet akarják hallani?- kérdezte kissé hitetlenül.

- Igen, igen- válaszolta a püspök - a Te kedvenc énekedet.

- Hát jó! – bólintott a jelölt boldogságtól felcsillanó szemmel. Büszkén kihúzta magát, kitárta kezeit, mintegy beleélve magát az elkövetkező zenei gyönyörűségbe. Hangját ércesen kiengedve kezdte el énekelni Huszka Jenő Gül Baba című operettje főhősének, Gábor diáknak szépséges dalát:

- Legutolsó kívánságom, halljátok meg emberek…

A Püspök Úr a lelkesen előadott szép dalt mosolyogva köszönte meg:

 - Köszönjük kedves Atyánkfia. Igaz, mi nem éppen így gondoltuk, de köszönjük. A Gyülekezet egyhangúan téged választott kántorának.

Hűségeskü

A trianoni döntés nem csak Magyarország és a környező országok határait változtatta meg, érdekes módon a román történelem múltbeli történéseit is, legalább is az uralkodó fajjá vált utódok másként értelmezték azokat. A tankönyvekben a közepes képességű moldvai, havasalföldi vajdák vitéz és legyőzhetetlen királyokká léptek elő. Akármilyenek voltak, a megszépítő messzeség (és a tudatos történelemhamisítás) naggyá emelte őket. Ezek a történelem-készítő ”tudósok” nem  tettek kivételt a román írókkal sem, az általuk írott tankönyvek szerint szintén világhírűek voltak valamennyien.

A hatalom átvétele után a román kormány a magyar illetőségű közalkalmazottakat hűségeskűre kötelezte. A vonakodóknak egyszerűen felmondtak, megfosztva ezzel őket nyugdíjjogosultságuktól. A hűségeskűre jelentkezőket román nyelvből, irodalomból és történelemből vizsgáztatták le. Tanítónő nagynénémet tökéletes román nyelvtudása miatt beosztották az egyik kolozsvári vizsgáztató bizottságba. Többek között egy nyugdíjazás előtt álló tisztviselőt kellett vizsgáztatni. A bácsi nagyon izgult, családja megélhetése függött vizsgája sikerétől. Nagynéném próbálta nyugtatni, megígérte, hogy súg majd, ha elakad. A bácsi megköszönte a jóindulatot és azt mondta: Köszönöm kisasszony, arra kérem, csak annyit segítsen, hogy mondja meg, hogy az illető, akiről beszélnem kell király vagy író, a többit bízza rám.

Ideológia

Romániában a Kommunista Párt  a II. Világháborút követő hatalomátvételét követően azonnal megkezdte a népesség  ”ideológiai nevelését”. Minden vonalon: az óvodától az egyetemi oktatásig kötelező volt a PÁRT és KORMÁNY vezetőinek éltetése. Minden tanterem  főfalán ott lógott a ”négy szőrös”: Marx, Engels, Lenin és Szálin hatalmasra nagyított fényképe. Alatta a Román Kormány és Kommunista Párt éppen aktuális vezetőségének hasonló nagyságú arcképei.  Nem tudom, magamtól találtam ki a ”Négy szőrös” kifelyezést, vagy hallottam valamelyik felnőttől, de nagyon találó volt, meg szórakoztató is számunkra, tudniillik az arcképek sorrendjét mi, gyerekek a csökkenő mennyiségű arcszőrzet alapján osztályoztuk: minél régebben született, annál szőrösebb volt. Marxnak, a legidősebb kommunistának  hatalmas haj és szakállbozontjától alig látszott a szeme, a nála alig fiatalabb  Engels szakálla már nem folyt egybe a hajzatával, valamivel mérsékeltebb mennyiségű és rendezettebb volt. Leninnek kis kecskeszakálla, az akkoriban még élő és uralkodó Szálinnak csak bajusza volt.Az ideológiai nevelés hatékonyságát, minőségét természetesen ellenőrizték. Napirenden voltak a tanfelügyelői látogatások,  az óvodákban, iskolákban  a pedagógusok  sorsát  a gyerekeknek  a tanfelügyelők kérdéseire adott válasza döntötte el. Pisti öcsém óvónénije egy tanfelügyelői látogatás után riadtan figyelmeztette szüleinket Pisti induló ”politikai karrierjére”. Természetesen ennek  az óvodának falán  is ott voltak a dicső emberek fényképei, alattuk a  Kommunista Párt és a Román Kormány vezetősége, melynek ekkor  volt egy nőtagjai is,  Pauker Anna, a később kegyvesztetté vált képviselő. A tanfelügyelő megkérdezte a gyerekektől, Sztálinra mutatva:Gyermekek, tudjátok, ki ez? -  Vállalkozó szellemű öcsém azonnal jelentkezett

 - Az Sztálin elvtárs geberális – bonyolódott a generális kifelyezésbe Pisti.

- És meg tudod mondani, ez ki? – kérdezett tovább a tanfelügyelő, Pauker Annára mutatva. Persze, - jött a magabiztos felelet: Sztálin felesége.

Fel

 

Gödri-Mártis Ilona

Magyarul álmodom

 

Vajon megvan-e írva előre,

mindannyiunk jövője ?

Kinek-kinek csillagképe

balsorsa,vagy reménysége ?

Idevándorlásunkat,

e távoli félszigetre,

politikai akarat intézte?

Vagy önként választott sorsunknak,

magunk mentünk elébe.

Oly kicsinynek érzed magad,

itt a nagy idegenben.

Ahol panaszkodni szabad,

bármi rágjon is szívedben.

Mennyi újdonság és szépség

szabadság, mosoly és jólét.

Teljesen ismeretlen emberek,

szolgálatkészek, szívélyesek.

Csodálják és dicsérik is

első próbálkozásaidat.

Ez látszik igazolni,

hajdani választásodat.

Ez mankó a hónod alatt,

ameddig majd egyedül járhatsz.

Jó ez a világ itt, Istenem

még a banánt is megvehetem.

De míg céljaid közt araszolgatsz,

lassan egyedül maradhatsz.

Hazádról sem tudják,óhol van.

Mi csodabogarak vagyunk,

mélabús mindig az arcunk.

Lelkünkben ott él az ősi jaj,

 torkunkban visszafojtott sóhaj.

Turán,Verecke s Trianon,

meg a régen elveszett otthon.

Ott húzódik a génjeinkben,

szívünket markolja kétkézzel.

Nékem a tárogatóhangja,

kedvesebb mint száz szimfónia.

Éjszaka magyarul álmodom

s az otthoni tájakon járok.

Könnyes szemekkel ébredek,

csak tudnám, hogy itt mit keresek ?

Ha jönnek a szomorú hírek,

hogy hazámfiai éheznek.

Megnyugtat ismét a döntésem,

jó itt élni emberségesen.

Életem piciny lélekvesztője,

így sodródik kételyek tengerében.

Segélykérőn nyújtom a kezem,

de köztünk a barátot nem lelem.

Mindenerőfeszítés hiába,

a magyarnak nem ez a világa.

 

Tar Károly

Almák a fa alatt

Rövid nyári vakációmon olyan családnál is megfordultam, ahol két nagylány virul, puszta jelenlétük, fiatalságukkal járó varázsuk, mint a fák lombkoronáján átsütő villódzó meleg fény, ünnepi hangulatot permetez, pillanatra régi romantikus regények lányos házait juttatta eszembe. Nem kellett elhessegetnem ezt a hangulatot, a pillanat magától elszikrázott. „Hajnali” tizenegy óra volt, amikor az egyik hiányos öltözetű, ágyából kitántorgott nagylány munkanapon beengedett és család közeliként magamra hagyott a konyhában. Várakoznom kellett, körbenéztem, hova ülhetnék. Minden ülőalkalmatosság tele volt különféle oda nem való dolgokkal, amelyeket sietős vagy hanyag emberek agyilag irányítatlan keze szokott, a következményekkel nem számolva, elhullatni. A konyhaasztalon használt kávéscsészék, ételmaradék, kenyérmorzsa, elnyomott cigarettacsikkel teli hamutartó. A tűzhelyen és a mosogató tele mosatlan edényekkel. Ennél nagyobb rendetlenséget csak az a gimnazista koromban elhíresült francia tanárnő lakása mutathatott, ahol a nagy összevisszaságban, a bilit asztalon látták tanítványai. Másnap és harmadnap is megfordultam abban a lakásban, ahol megszokottá vált a vetetlen ágy, a szekrénybe visszakívánkozó ruhadarabok, az eldobált szennyes zoknik, a levetett fehérnemű közé keveredő könyv, CD, jegyzetfüzet csokoládémaradék és bizsu. A szülők dolgoznak, a lányok zeneiskolások. A férfi időnként főz valamit. A lányok nem eszik az apa főztjét. Egyik vegetáriánus, a másik fogyókúrázik. Tizenévesek. Életvitelükbe nem engednek beleszólást, s ebbe belenyugodtak a szülők. A mosogatást ki nem állhatják. Ezt anyjuk sem szívleli, ritkán műveli. A férj időnként makacskodik, ezért napokig halomban áll a mosatlan edény. „Amikor már nem lesz miből enniük, talán eszükbe jut mosogatni.” A lányok későn járnak haza, a délelőttöket átalusszák. Egyikük kutyát tart. Sétáltatni napokig nem jut eszébe. Fel sem fogja, hogy állatkínzásért törvény elé állíthatnák.

A lányok anyjának anyját is ismerem, otthon akkurátus rendet tanult, de élettársa ezt nem értékelte, ellenkezőjét hozta magával otthonából, amelyre akkoriban lekicsinylően azt mondták „Úgy laknak, mint a cigányok!” És sajnos, szokásos, hogy az állandósul, ami könnyebb, merthogy igaz a megállapítás. Az ember lusta állat.

Hasonlót látok itt, Svédországban is. Időseknek épített garzonházban lakom, ahonnan rendre kihaltak szomszédjaim. A helyükbe költözött fiatalok rendetlensége kifolyik lakásuk előterébe, szennyezi a közös folyosót, az udvart. Érzéketlenül hangoskodnak éjféltájban is, önzőségük határtalan. Ismerőseim körében, számos családban akkora önállóságot engednek gyermekeknek, hogy az nem segítségükre, hanem inkább kárukra van, hiszen tájékozottságuk, céltudatosságuk, következetességük, akaratuk, közösségi szellemük még kialakulatlan. És mindezek hiányában önzésük, csak magukra gondolásuk, lustaságuk, rendszertelenségük aránytalanul nagy, folyamatosan csapongó életformát mutat. A jólét nem jár együtt a rendszerességgel, a tudatossággal. Titok, hogy miért ilyenek?

A tudatlan és gyenge akaratú szülők, mert nem bírnak velük, a családi békességet felszínen tartva, magukra hagyják a gyermekeiket. Az iskolára hagyják a nevelést, az időre bízzák, majdcsak lesz valahogy, eljön az ideje, amikor mindenki megkomolyodik és hozzáidomul a közösségi elvárásokhoz. Nem az a baj, hogy a szülök, s az iskola képtelen megfelelően nevelni a fiatalokat. Valójában azt kell látnunk, hogy a szülők, tisztelet a kivételnek, képtelenek példát mutatni a fiataloknak. Nyűg nekik a nevelés, mert valójában magukat kellene megnevelniük, ahhoz, hogy példájuk ragadós legyen. Nem elég „foglalkozni” az utódokkal! Ennél sokkal többet tehetnénk következetes példamutatással, a házi teendők megosztásával, a közösségi élet apró szabályainak szoktatásával. A fiataloknak tudniuk kellene, akkor mehetnek eredménnyel a maguk feje után, ha nem felejtik a családi és más közösségekben kötelező feladataikat. Közvetlen környezetemben is érzem a szülők felelősségének hiányát. Feladatok, rendszeres napi teendők nélkül, ismerőseim gyermekei elkülönülnek, s még anyagi függőségüket sem érzik, nem értékelik, és később is magától értetődőnek hiszik azt, hogy a szülőknek gondoskodniuk kell róluk. Számos konfliktusos esetben, a fiatalok az önállóságot választják, hogy megszabaduljanak az örökös korholástól:

„Már megint megfeledkeztél szobád takarításáról!”

„Vidd már le a szemetet!”

„Moss kezet!”

„Segíthetnél a bevásárlásban!”

„Már megint elkésel az iskolából!”

„A héten elhagytad a lakáskulcsodat, az esőkabátod, a tornafelszerelésed, a kerékpárod! És ellógtál az edzésről, nem gyakoroltál a zongorán, eszedbe sem jut kistestvéredet segíteni!”

Elhatalmasodott önzőségükben a szülők még örvendenek is annak, hogy végre megszabadulnak be nem vallott tükörképeiktől.

Ha magunkba nézünk, szomorúan megállapíthatjuk, hogy utódaink hibáit naponta magunk is elkövetjük. És aztán csodálkozunk, hogy gyermekünk éppen olyan feledékeny, ritkán szavatartó, csökkent tisztaságérzetű, rendetlen, rendszertelen, lassú, lusta és mindenféle rossz tulajdonsággal felruházott, mint mi magunk, akik még nem tanultuk meg magunkat megismerve kijavítani.

Titok, hogy az alma nem esik messze a fájától?

Cserepek

Összetörnek vágyaink, jénai üvegtálak, kiálltak minden forróságot és csetepatét körülöttünk, fortyogott bennük az ízes élet.

Összetörik minden idő, szárnyas robot, irányítódobozát kezünkből kiejtve, káprázó szemmel nézünk a kormos végtelenbe.

Összetörik az értelem is, mész keményedik agyáramok útjába, elrekeszt gondolatot és rajtunk a lékelés sem segít.

Összetört darabkákban lüktet bennünk az élet, kezéből kiejti a sors, s összetöri magát maga is.

Csupa cserép körülöttünk az aranyozott minden, a messzi egész igézetében élve attól félünk, hogy végig ügyetlenkedve kell élünk.

Összetört gondolatok, cserépdarabok az agyban villamossínként csikorognak, kocsik siklanak sikítva a téli estékbe, a végtelenbe tűnnek és nem térnek vissza soha már akárhogyan is akarjuk.

Összetörik majd a félelem is, galacsinokban torkollik torkunkban, lenyelhetetlen nagy csomókba dagad, homokzsákok halmaza a gáton, melyeket elsöprő örömeink elé raktunk bús pillanatözönöket felforgató viharok idején.

Összetörnek csontjaink, paripák alá gyűrt lóláb oszlopok, zuhanásoktól rettegve feltápászkodni már nem lesz erőnk, szertefolyva várjuk majd az erőtlen éveinkkel dördülő, a megváltó puskalövést.

Összetörnek kegyesen lassú, a végére tartogatott perceink is, emlékeink vitorláiról, a bennünk élő számítógép könyvtáraiba lecsúsznak visszhangtalan cselekedeteink szépre festett, visszagondolásainkban alig fakult sebtapaszai, s felfénylenek, mint az akaratlan búcsúzás az észbontóan izgalmas, utolérhetetlen ismeretlentől.

Blogba főzött 

jegyzet csevejmártással

Ma szárnyakat bontottam. Apró cselekmények betűit róttam egymás mellé. A szárnyakon olcsó a hús, és magasra ívelhet velük az ember. A konyhában. Persze, kell hozzá… De hagyjuk a recepteket. Főzök én magamtól, a magam ízlése, szája íze szerint. Minek ide elődeink patinás irodalma. A legtöbbjük főztje ma már ehetetlen.

Bevezetésképpen sűrűn patakzó hidegvízben mosom a szárnyakat. Tisztán vigyenek új fogalmazásaim tárgyalás-részébe. Olyan ez a svédországi víz, akár a régi kolozsvári, ami a Mikó-kertből patakzott az öreg vízvezetékcsövekben. De szerettem én a Nádas-patak partjához közel ásott kutak meszes vizét is, mosáshoz, különösen hajmosáshoz gyenge volt, túrosodott, szombatonként a Kerekdomb alóli városi vezetékből hordtuk testvéreimmel a fürdéshez, mosáshoz. Aztán persze igaz, „Ki a Szamos vizét issza, vágyik szíve…” Régi nóta. Megbecsülni a jó vizű kútnál a jobbat, ez legyen mindennapi főzőcskéim tartalma. 

A csomagban rengeteg a szárny, s mert nem kenyerem az egyműfajúság, aprítom és rakom hűvös halomba, nézegetem, miből lehet költemény, miből és mennyiből bőséges próza, jegyzet, amit a Mc Donaldshoz hasonló sablonba, blogba passzírozhatok.

Szárnyalnom kell, ma vasárnap van. Három unokámat várom. Őseiktől örökölt módón húsevők lettek ők is, felerészben lazaczabálók, mert apai nagyszüleik tengerparti faluban élő halászok. De ők is inkább fogni szeretik a halat, mint enni.

Halat, s vadat ma sem kapnak tőlem unokáim, de mert ma vasárnap van, magyar szót forgatnak a szájukban, s hozzá a szárnycomb-sültet krumplipirével. A szárny középső, zsírosabb részéből, a régi szép emlékeimet idéző ludaskásák mintájára kakaskását. Hófehér jázminrizsből főzőm, lökök belé egy kis vargányát meg petrezselyemlevelet.  A szárnyvégekről, nem tudom miért, de anyámtól tanultan, mindig levágom a szárny első éléről induló kiszögelést, s közben korholom magam, hogy mindenféle alkotói munka folyamán, ennek sem jártam utána, megelégedtem az anyám örökölt hitével. Egyetlen megbarnult fényképről ismert nagyanyámtól tanulta, s nem volt annyi eszem, hogy még anyám halála előtt megtudakoljam, miért nem ehető a madarak szárnyvége. A fényképen látom, nagyanyám ott áll a nyári konyha előtt és a grízgaluskának valót kavargatja egy öreg pléhtányérban, s elképzelem, hogy közben arra gondol, merre lehet, mit csinál Amerikában az embere, mikor tér már vissza, hogy legkisebb fiát, az én apámat megismerje a nagyapám.

Mit mondok majd unokáimnak, ha ilyesmikről kérdeznek? Nem valószínű, hogy érdeklik őket az ilyen történetek és gasztronómiai furcsaságok. Otthon náluk, a svéd jólétiségnek köszönhetően csak a majorság mellehúsát eszik, nálam inkább csak a hígpalacsinta sütésre és a nudli sodrásra voltak kíváncsiak, s már az is örömömre szolgál, hogy az ötéves Vilma is leutánozza kedvelt csemegéjüknek számító egyszerű ételeink elkészítésének mikéntjét.

Kis lábosban, kóstolónak, néhány egész szárnyból paprikást is főzők, hirtelen. Ablakom alatt, zöld pántlikákkal tavaszt trombitálnak az ősszel ültetett pirihagymák, hajnali látogatóimmal osztozom rajtuk, félénk vadnyulak kéretlen vendégeim. A paprikáshoz persze, nokedli jár, ezt is szeretik a gyerekek, légi úton szállított hazai juhtúróval is kínálom nekik, az ígért meglepetés - tölcséres csokoládémorzsás fagylalt - reményében azt is elfogyasztják. 

Közben, mert milyen az iparos szövegelő, hirtelen ötlettel visszakanyarodom a bekezdéshez, ami legyen most tejfeles zöldpaszuly leves. Eszik, nem eszik, mást nem kapnak. Erőltetnem kell a levest, mert a mostani lusta háziasszonyok – alig háziak - nem levesesek. Pedig a férfinép szereti. De elamerikanizálódott világunkban, s mert a svéd nők egyenlőbbek a férfiaknál, inkább csak az egy tál étel a divat, ezt is inkább a férfiak kotyvasztják.

Ennyi legyen konyhai alkotómunkában a tárgyalás. A befejezés, ha van, az európai cukrásziparon kívüli, híg kávé mellé felszolgált, unalmas kevert tésztákból kiporciózott sütemény Olyan, hogy nem lehet, nem szabad utánozni.
Befejezésképpen szeretem a meglepetéseket. Fagylalt, csokoládé, gyümölcs. Valami majszolni való. Rágódni is lehessen az alkotáson, másként csak könnyű szórakozás, mint minden összecsapott szellemi táplálék.

Reggelenként sietve beleolvasok sokféle blogba és csodálkozom, mi minden megfordul a fejekben. Megfordul és kikerül a világhálóra. Régen ebből alig került valami papírra. Talán, mert drága volt a papír, sokba kerültek a percek és sok volt az olvasó. Most rengeteg a fóka, a vadászok pedig számlálhatók. 

Ki tud itt főzni?- tette fel egykor keresztkérdését tanítómesterem. Költői kérdés volt, persze. Arra a kérdésre, hogy ki mit főz?, tekintettel a rengeteg szakácsra, számítógép segítségével sincs mindentudó felelet. 

Kinek főzzek?!   Ezt nem én kérdem. 

Vasárnapjaimon egy asztalnál ülök unokáimmal. Csak annyi a dolgom, hogy magyar ízű legyen ilyenkor minden betevő falat és ízes a kimondott szó.

Elképzelem, hogy a reám akaszkodó évek terhétől lassan le kell mondanom az írásról. 

Enni azután is fogunk. 

Ezért mindig főznöm kell majd valamit a blogomba. És persze főzés közben jön majd meg az étvágy. 
Így van ez az alkotással is.

Ormányán állva Avignonban

Fel

 

Svéd-magyar művészek Budapesten

     Eugén Jenő Bocsor és felesége, Gizella Csúzy sikeres kiállításon mutatták be festményeiket a Budai Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány Galériájában. Festményeiket a hideg Balti-tengeren hajón, majd autón szállították, Európát átszelve Svédországból Magyarországra.
    A tárlatot Bába Szilvia, értékesítési igazgató a Magyar Kultúra Alapítvány galériájában fogadta és helyezte el. A Magyar Kultúra Alapítvány a történelmi Budai Várban a magyar-magyar párbeszédek, a kultúrák személyes találkozását szolgálja. Kupolás homlokzata, Zsolnay kerámiával díszített díszlépcsőháza ünnepélyes keretet ad minden rendezvénynek. A svéd művész házaspár is megtisztelőnek tartotta, hogy itt lehetett a kiállítása.
    A művészek festményei egyébként folyamatosan láthatók a Panoráma Világklub művészeti galériájának vándorkiállításán. Most Nyíregyházán.

    Bocsor Jenővel Malmőben találkoztam először, egy régi barátunk, Péter Jóska társaságában.
/A minden szép és magyar iránt elkötelezett Péter Jóskát már megismerte a Magyar Liget olvasóközönsége a Mellettünk járnak rovatból/.

    Már akkor szóba került, hogy Jenő miután sikeresen bejárta a világot festményeivel, szívesen kiállítana Magyarországon. Hiszen nemcsak svéd-és világpolgár, de magyar is.

    A terveket tett követte.

    Bocsor Jenő Budapesten született 1933. március 17-én. Sokoldalú előtanulmányokat végzett. Képzőművészeti tanulmányai mellett  ének-zongora leckéket vett. Sőt a Stockholmi Karolina Intézetben anatómiát is tanult. Festészettel 1953 óta foglalkozik. Elsősorban tájképfestőként tartják nyílván.

    Magyarországot feleségével együtt 1956-ban hagyta el. Úgy gondolta: kell a nagyvilág, hogy művészi képességeiket kibontakoztathassák. El is jutottak Svédországon túl Amerikába, több európai országba. Szereztek nemzetközi nagy-díjakat, Oscar-díjat.

      Csúzy Gizella, a feleség ugyancsak Budapesten született 1935-ben.
Itt végezte képző-iparművészeti tanulmányait is. Már gyermekkorától fest. Kultuszminiszteri kitüntetést is kapott. 1957-től rendszeresen kiállít Svédországban, Olaszországban, Franciaországban.
2002-ben Amerikában.

Csúzy Gizella képei: portrék, figuratív alakok, tájképek. Témái gyakran vallásos, mitológiai szimbólumok.

   Gizella a festészetet nem csak műveli, de tanítja is, vannak felnőtt tanítványai. És kertjében magyar fűszernövényeket termeszt, hogy a halevő svédeket megismertesse a magyar gasztronómiával.
    A házaspár Dél-Svédországban, Tomelillában lakik. 10 km-re Ystad tengerparti kikötőtől. Itt van állandó kiállításuk, saját műtermük, amit minden Húsvétkor megnyitnak az érdeklődő látogatók előtt.

   Tomelilla csendes, kis létszámú település, ideális hely az alkotó munka számára.
A házaspárnak van egy háromgyerekes leánya, aki Stockholmban él ügyvéd társával. Pedagógus, de fest is szülei példáját követve.

    Gizi és Jenő 2011-ben is tervezik, hogy Magyarországon kiállítják műveiket. 2011-ben, amikor Magyarország vállalta a soros európai  uniós elnökséget. Amikor az egész világ Magyarországra  figyel.

 

 

 

Úgy  gondolják, hogy a jellegzetes magyar értékeket felmutató Magyarországon festményeikkel, amik között több magyar témájú is van -van létjogosultságuk.

                                                              Dr. Szalontai Éva

 

 

A nyáron Hús-és Élelmiszeripari Világtalálkozó volt Magyarországon. 33 országból, mint például Kínából, Kanadából,az USÁ-ból, Tájföldről,Romániából, Szlovéniából, Lengyelországból neves szakemberek, professzorok, akadémikusok  tartottak előadást a Budai Várban, a Hilton szálló Konferencia-termében.

 Izraelből Dr. Moshe Chaimovitz fő állatorvos tartott beszámolót. Előadásából megtudtuk,  hogy személyes kötődései is vannak országunkhoz. Ugyanis édesapja Budapesten tanulta a hentes mesterséget, dédnagyanyja hortobágyi származású. Előadásának témája Izrael mezőgazdasága volt és a régi zsidó hagyományok. A főállatorvos szerint Izrael mezőgazdasága fejlett. De az öntözővíz és a termőföld hiánya miatt belterjes.

Az elsősorban kivitelre termesztett banán, grapefruit, narancs mellett kiemelhető a baromfitenyésztés, illetve a világon a legmagasabb tejhozamot adó tehenészet. A régi hagyományok között a kóservágást, a hagyományos zsidó állatvágást mutatta be. Velem együtt sok érdeklődő hallgatta az ismerjük meg egymás kultúráját elv alapján.

A  l09 neves előadó között az a megtiszteltetés ért, hogy én is tarthattam előadást, angol szinkron tolmáccsal beszélhettem az Emutenyésztők országos magyar Egyesülete elnökeként. A magyarországi futómadár szaporodik, magyar takarmányon nevelkedik. Magyar vágóhídon vágják, magyar húsüzem dolgozza fel, magyar receptúra szerint, s magyar piacra kerül. A magyar paprikás emukolbász Magyar Termék Védjegyet kapott! A konferencián megállapítottuk, hogy van létjogosultsága országunkban.  

A Világtalálkozón arról is beszélgette Dr. Moshe Chaimovitz főállatorvossal, hogy a magyar futómadár húsa  lehetne-e kóser hús. Válaszában,  a zsidó vallás szabályait, a kóser háromezer éves törvényeit elemezve, nem zárta ki ennek lehetőségét.

Dr.   Szalontai Éva

 

 

Tóth Ildikó

Tot

Első gimnazista voltam, az iskolából kötelező tüdőszűrésre küldték rendre az  osztályokat. A tüdőgondozóban először a röntgenterem előtti asztalnál ülő ápolónőnek bemondtuk a nevünket, ő felirta egy listára, adott egy számot, melyet a röntgenezést végző orvosnak kellett leadjunk. Előttem Barabás Ildikó nevű osztálytársnőm iratkozott fel, utána én következtem, mondtam a nevem: Tóth Ildikó

- Da (igen) – válaszolta az ápolónő- si mai cum? (és még hogyan)? Kérdezte. Nem értettem a kérdést, újra elmondtam a nevem:- Tóth IldikóBarabás Ildikó?- Kérdezte az ápolónő.Nu, (nem), Tóth Ildikó - mondtam immár harmadszor, ezuttal jól kihangsúlyozva a vezetéknevemet. Már mindenki reánk kezdett figyelni, osztálytársaim értetlenül nézték az ápolónőt aki  egyre mérgesebb lett és végül szinte belepirulva rámripakodott. Ma fată, inţeleg, că tot Ildikó esti, dar spune-mi odată ce fel de Ildikó? ( Te leány, én értem, hogy te szintén Ildikó vagy, de mond meg már végre milyen Ildikó vagy?) Akkor értettük meg, hogy az ápolónő az én Tóth vezetéknevemet románul, tot-nak érti melynek jelentése: ugyancsak, szintén.

Tehénbőgés

Szintén első gimnazista koromban történt meg az osztályunkkal a következő eset. A román nyelvtanárnőnk beteg lett, helyettesitőnek Nagy Eleknét (Méhes György író felesége) nevezték ki. Mikor első alkalommal jött be osztályunkba a tanárnő, mivel igazi szép napos őszi idő volt, nyitva hagytuk az ablakokat, annak ellenére, hogy az utca eléggé zajos volt, lévén aznap a nagy őszi vásár a városban.

A tanárnő nagyon kedvesen bemutatkozott, elmondta hogyan képzeli el a tanitásunkat, és azt, hogy reméli, nem lesz probléma az osztályfegyelemmel. Amint egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, egyszercsak mintegy válaszul az elmondottakra mély, szivbőljövő tehénbőgés  hallatszott az osztályban:

-  múúúúú.....! Mindnyájan megdermedtünk. A tanárnő csak hápogott: De kérem... mi volt ez?... hogy merik ezt?.... Múúúúúú.... hallattszott újra.

A rendzavaró azonnal jöjjön ki a katedrához!- kiáltott ránk. Senki se mozdult, a síri csendben viszont újra felhangzott: Múúúúú.....!

A tanárnő ekkora pimaszságtól felháborodva hátat fordított az osztálynak, könnyeivel küzködve a nyitott ablakhoz ment, lehűteni dühtől kipirult arcát. Megszeppenve és félve néztünk körül az osztályban, el sem tudtuk képzelni, ki lehetett az elkövető. Mivel mindenikünk arcán csak a sértett ártatlanság tükröződött, tanácstalanul néztük a tanárnő hátát, azon gondolkozva, mi lehetett ez és hogyan magyarázzuk meg, hogy mi nem csináltunk semmit. Tanárnőnk állt mereven az ablaknál kissé kihajolva, gondolom azért, hogy ne lássuk, mennyire kihozta sodrából a mi szemtelenségünk. Ahogy lenézett az utcára, hirtelen még jobban kihajolt, majd elkezdett kacagni, de úgy, hogy alig kapott levegőt. Közben mutogatott lefele. Persze az ablakhoz tódult az egész leánysereg és megláttuk, hogy az iskola ablaka alatt egy éhes tehénke van a lámpaoszlophoz kötve, az sírta bele bánatát a világba, ezzel teljesen feldúlva osztályunk és tanárnőnk lelki békéjét.

Teázás

A Brassai, a kolozsvári volt unitárius gimnázium pedellusának felesége, mikor kedve és ideje megengedte, finom meleg citromos teát főzött és árult pár baniért a diákoknak. A szemfüles diáksereg nagy derültségére az eseményt egy nagy táblára emigyen felírva hirdette: VAN TEJA.

És mivel ez akkoriban történt, mikor már az addig tiszta magyar iskolában egyre több tantárgyat tanítottak románul, a folyosókon  román tanárok figyelmeztették a gyerekeket a román nyelv szorgalmasabb használatára, a diáksereg a táblát látva azonnal „vette a lapot” és így olvasták el és adták nagy hangon hírül a többieknek.

Fiúk, ván tézsá!

Fel

Steiner János

Málika

Málika, véleményben gazdag, toleranciában szegény öreglány, nagyot szusszanva helyezi magát kényelembe kedvenc foteljében. Az ablak melletti karosszékből kis svédhoni fenyőerdőre látni. Kimutat az ablakon.

— Nézd a sok borókát, tuját, zöld fenyőt! Tiszta Hargita. Ritka vendégeim elérzékenyülnek a láttán. Azt hiszik, nosztalgiából költöztem ide, s együtt érzően kérdezik: honvágyad, drága Málikám, van-e? (A pokolba ezzel a sok sablonnal!) Az igazság az, hogy nincs. S ez az erdő szép, szép, de eltakarja a tengert. Ó, pedig be szeretném a nagy vizet látni az ablakomból! A helyett ezt az erdőt nézem, s gondolataim is szúrósak lesznek, mint a fenyő tűlevelei. Honvágy... Tudom, mi az, hogyne tudnám. Ugyanolyan érzés, mint a többi: szerelem, gyász, harag, öröm, mind megkopik, elmúlik végül. A lélek szappanbuborékai. Ugyan hová s ki után vágyakoznék ennyi év után?

Hallgat, nézi a fákat. Sokára szólal meg újból.

— Olyan hazába nem lehet vágyakozni, ahol mindenki ,,azt" gondolja. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, s hallgass végig egy beszélgetést. Teljesen mindegy, államférfiú-e a megszólaltatott, vagy ,,az utca embere", híres író-e vagy még híresebb színész, mindegyikük sűrűn gondolja ,,azt”. Véleményének ,,azt gondolom" buzogányát úgy hajítja bele a világba, hogy minél nagyobb kráter maradjon utána.

Ujjaival idegesen dobol a fotel karján. Bíborpiros körme beleváj a fehér liliomos, sötétkék kárpitba.

— Ha egy lenge ruhás címlap-leányzó fogalmaz így, lemosolygom. Csipogó hang, magyartalan intonáció, a fontos közlendő pedig ez:,,Én azt gondolom, hogy ő nem gondolja azt, hogy én azt gondolom.”

Dereng, hogy ezúttal nem csupán a szarkazmus beszél belőle. Említett interjúra magam is fölfigyeltem.

— Pedig, ugye, kezdhetnének másként is egy állásfoglaló mondatot. Választék lenne bőven. Rögtön itt van például a ,,véleményem szerint". Ritkábban röppen föl az ajkakról, mint ama fehér holló. Vagy miért nem halljuk gyakrabban, hogy ,,úgy gondolom"? De mondhatnák így is: ,,azt hiszem". Sőt, az ,,úgy hiszem" sem lenne ellenemre. A ,,talán" már ki is veszett a nyelvi köztudatból. Túl szerény volt ehhez a mai arrogáns, lánctalpas világhoz.

Kezébe veszi keresztrejtvényét, de látszik, nem tud figyelni rá. Gondolatait fogva tartja a téma, s öreg hangja ismét belereccsen a csöndbe:

— Mert hidd el, fiam, itt van a kutya eltemetve. Rossz nyelvi beidegződés is lehet, nyilván, de hogy pont az ,,azt gondolom" tudott gyökeret verni az ,,úgy hiszem"-mel szemben, annak oka van. Mai, karriert építő ember nem ,,hisz”, hanem ,,gondolkodik". Vagy legalábbis úgy tesz. És még csak nem is ,,úgy” gondolkodik, ó, nem. Az ,,úgy” gondolkodás árnyalható, egyéni, többféleképpen értelmezhető, s ezt a luxust a modern magyar nem engedheti meg magának. Belekapaszkodik hát jó szorosan a tárgyraggal ellátott, ellentmondást nem tűrő mutató névmásba, maga elé tartja a ,,gondolkodom" feliratos fehér zászlót, s elindul csatát nyerni.

Mintha nem is a régi, zsörtös Máli néni lenne. Valami mély szomorúság a tekintetében.

— Honvágy? Egy ilyen kishitű, frusztrált, gyenge önbizalmú ,,azt gondolom"-országba? Ugyan, ugyan! Vén vagyok én már ahhoz.

 

 

  Gyerünk  a Neumann galaxisba

Születésnapomra kaptam egy barna kötésű, csinos e– könyvet.  

Félévtizede megjósoltam, hogy lesz ilyen könyv  (a japánok kezdték) és ezzel nemhogy közeledne a Gutenberg- galaxis vége, hanem akár a világegyetem, rohamosan tágul, s közben lassacskán elkövetkezik a  papírkönyvek alkonya. Ez is csak olyan váltás, mint, amikor eleink áttértek az agyagtáblákról a pergament tekercsekre, a krónikaírástól fennebb léptek a nyomtatásig, a litográfiát felváltotta az ólombetűs nyomtatást, a síknyomást a körforgóval való nyomtatás.

Nagy meglepetés lehetett, amikor a selyempapírra nyomtatott biblia elfért a zsebben. Most pedig az a meglepő, hogy a zsebbe simuló lapos szerkentyűben akár háromezer könyvet is tárolni lehet. A négy gigabájtnyi erősségű gépben és a géphez csatlakoztatható tárolókban zsebembe férne egykori, két és félezer kötetes könyvtáram.

Tapogatózom, olvasgatom az Amazonkindle nevű gép angol nyelvű ismertetőjét, kattintgatom a jobb megértés végett a Google Chrome fordító programját. S miközben olyan érzésem támad, hogy okosodom, önkéntelenül ráz a röhögés.

Íme, két kis részlet az ismertető Záró gondolatok című fejezetéből.

„…az Amazon végül elérte az ár, ahol az átlagos fogyasztó és szeretője könyvek képes lenne megvásárolni a Kindle, anélkül, hogy üljön le, és átgondolni a havi költségkeretét, vagy várja a karácsonyt, vagy egy születésnapi roll körül. A készülék szuper-hordozható, úgy érzi, nagy a kezét, és kellemes a szemnek.” 

„Ezek a készülékek nagy eBook olvasó ügyfelek végző csodálatosan, a fenébe, akkor is letölthető a Kindle alkalmazás a IPAD. Az egyetlen ok, amiért érdemes egy Kindle ha a tulajdonos egy tabletta vagy pala készülék, ha túl nehéz, nehézkes, vagy kemény a szemed. Egyébként, csak maradj mit tudsz.”

Miközben diadalmas érzések környékeznek, mert újra megbizonyosodtam arról, hogy az emberi agynál nincs tökéletesebb, kalapot emelek az e-könyvek kigondolói előtt. Ezen túl összes könyveimet magammal vihetem. Lesz mit olvasnom. És jól teszi mindenki, ha maga írja olvasnivalóit. A sajátjánál nemigen talál jobbat.

Nekem szerencsém volt.A Magyar Elektronikus Könyvtár tizenöt éves fennállását tizenöt kortárs könyv digitalizálásával ünnepelte. Szív Ernő (Darvasi László) A vonal alatt című könyve még az Elekes Frici könyveinél is olvasmányosabb. Mondatai, akár az óriás légibuszok motorjai, könnyedén emelik az olvasó kedvét a hétköznapok koszos felhői fölé, miközben történeteivel azonosulva, földön járhat.

De nemcsak ilyen írásokat rakosgatok könyvembe, hanem olyanokat, amelyeket eredetiben szükséges olvasni, és mellé szótárakat is teszek, enciklopédiákat és nyelvkönyveket.

Mától fogva én leszek az egykönyves író. Az, akitől tartózkodni szoktak a kritikusok. Merthogy egy könyvet bárki megírhat.  És én leszek az olvasó, aki zsebében hordja könyvtárát. Talán arra is rájövök, hogy olvasni sokkal jobb, és egyre könnyebb lesz, mint írni.  TK.

 

Steiner János

Toldalékok

Toldalék-1


A tisztaság kiterjesztése az emberi együttélés és cselekvés módozataira sohasem volt olyan időszerű,mint mostanság.Nézem ezt a kettős erkölccsel fenekéig átitatott nyugat-európai bölcsőt, a kolonizálás egy újabb stádiumát, lejárt ipari megoldások és ötletek elkeseredett piaci csatáját, az esetlen kerítés szeméttermő kínai manővereit és belül megpendül egy hang: Keresse mind, ahol éltető Fény simogatja arcát és megvalósul egyéniségének reszketeg egyensúlya.Elfordulok a vásárlás kapitóliumaitól és mint minden évben, most is, magamhoz szólítom az úti-bőröndöm.

Valahol a giccs és vásári limlom masszív falain való áttörés és Európa sztrádáiról való letérés után, „vakbél”-minősítéssel illetett  tájon,kis templom tűnik fel, subás emberek és a szó, ami azt jelenti, amiért szájra vették.

Egyszerűség.

Hazaérkeztem.


Toldalék- 2


Íme egy mondat, amelyet oda-vissza lehet fordítani, a tagolástól leszámítva, ugyanazt jelenti

„Kis erek mentén, láp sík ölén, oda van a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élőKis Pálnét nem keresik."
Kíváncsi lennék, mely európai nyelv képes még ilyesfajta zsonglőrködésre…


Toldalék- 3

Marcipánműhelyt láttam már sok városban.

Talán Lübeckben a legzajosabbat, Keszthelyen meg a legízesebbet.
Csupán sanda humor és „kór”-szellem kedvéért „nyitottam”egy virtuális mézeskalács boltot, ahol pénzért nem, de „szép emlékezetes esték”-kuponért lehet vásárolni. Minden termék egyedi,saját kézi készítésű.Reklámra nincsen szükség: http://www.steiner.cc.cc

 

Mostanában gyakran olvasom a Bibliát és sokszor esik szó benne arról hogyan menekült meg Pál apostol és 276 társa a halál torkából és hogyan értek partot Málta szigetén. Ilyenkor aztán eszembe jut, hogy Málta számomra is sokat jelent, hiszen ott volt az egyik tengeri kísérleti állomásom. Tengeri organizmusokat „tenyésztettem”speciális, átlátszó plexi- üvegeken, hogy látni kehesen, hogyan alakítják ki ezek az apró élőlények a maguk kolóniáit, amelyekkel komoly zavarokaz okoztak a hajók hűtő-rendszerében. Ezek a különböző organizmusok (van vagy 25 féle) ránőnek a hűtővíz-csövek falára és a kisebb csöveket gyakran úgy ellepik, hogy a víz áramlása ezekben a csövekben le is állhat.

Mivel a Kockums hajók, de egyéb svéd gyártmányok, gyakran üzemeltek a Földközi tengerben tudni szerettem volna, hogy mik a „benövéses” viszonyok ebben a tengerben. (Svéd vizeken, több állomáson is rendszeresen kutattam, s eredményeimet két svéd társszerzővel együtt publikáltam egy mutatós füzetben., Povaxt i svenska farvatten cimmel.)

Máltára úgy kerültem, hogy volt egy speciálisan kiválasztott hajóm az M/T Agente Billner, egy 47 ezer bruttó regiszter tonnás olajszállító hajó. A hajó a Kockumsban épült. Építése közben összebarátkoztam a hajótulajdonos embereivel, számos kísérletemet engedélyezték. Többek között a rézből készült hűtővíz-csöveket műanyaggal bevont acélcsövekkel helyettesítettük, a nyersolaj üzemanyag viszkozitásának mérésére pedig új, német műszert szereltünk be, a füstgázok hőjével fűtött kazánt a hajógyárban kifejlesztett nyomásmérővel láttuk el,

A kísérletek ellenőrzésére valahányszor a hajó Európában megjelent (Hollandiában, Belgiumban, vagy éppen Máltán), leutaztam és 2-3 napot töltöttem a hajón, hogy a kísérletem tárgyait alaposan szemügyre vegyem. Így kerültem Máltára először 1965-ben, ahol a hajót éppen javították. Költségeimet hol a Kockums, hol pedig a hajótulajdonos, a Billner-féle Hajózási Társaság fedezte. Nagy öröm volt számomra a hajón való látogatás, mert igazán barátian fogadtak. Évekig leveleztem a hajó főgépészével. Ezen a hajón utaztam körbe Afrikát, egy másik alkalommal,  a hajó „normális üzemeltetésének megfigyelését” végeztem. Jó hónapos kirándulásom megfigyeléseiből számos cikket publikáltam a Hajózási Társaságok folyóiratában.

Visszatérve Máltára, ha már ott voltam alaposan körbenéztem a szigeten. Jártam a Pauli beach-be, vagyis a Pál-öbölbe, ahol állítólag Pál apostol és társasága partra szállt a hajótörés után. Szép kis templomot építettek a kegyes utódok Pál apostol emlékére, és mondhatom, hogy az apostol alapos munkát végzett, mert a máltaiak ma is igen jó katolikusok, jobban vigyáznak erkölcseikre, mint akár melyik más nép. Ott a kislányoknak legkésőbb este kilencre haza kellett menniük, az iskolások egyenruhát viseltek. A nők, ha kocsit vezettek, mihelyst a kormány mögé ültek, bekötötték a hajuk (jelezvén, hogy férfimunkát végeznek) és keresztet vetve indították a kocsit. A nép, amely föníciai, olasz, arab és egyéb népek keveredéséből jött létre, nagyon kedves, vendégszerető és igen vallásos. Akármikor nyitottam be egy márványpadlós, kellemesen hűs templomba, mindig találtam ott imádkozó férfit és nőt, akik rózsafüzéreiket szemezgették és félhangosan imádkoztak.

Mivel egy ideig olasz fennhatóság alatt voltak, az idősebbek közül igen sokan beszéltek olaszul, de egyébként is a nyelvükben sok az olasz kifejezés. Angolul persze majdnem mindenki tudott, mivel az angolok „bérelték” Máltát és a másik két szigetet, az iskolákban pedig kötelező volt az angol oktatás.

A hajógyárban sok kedves emberrel ismerkedtem meg, többek között a Mr. Georgot, a gyár termelési főnökét (ő eredeti máltai volt) és a laboratórium főnökét, Mr. Plummert, aki viszont angliai volt.

Megegyeztem velük, hogy létesítünk Máltán egy tengeri organizmusokat tenyésztő állomást. A hajógyár elvállalta, hogy díjmentesen üzemeltetik az állomást, rendszeresen cserélik a próbalemezeket, s azokat nekem elküldik Malmőbe. Együttmunkálkodásunk nagyszerűen működött több éven keresztül. Eredményeiről egy francia tengerészeti folyóiratban számoltam be.

Máltán van egyébként Mosta városa, melynek székesegyháza világhírű, kupolája a második az egész világon. Ezt a templomot német bombatalálat érte, de Isten megóvta házát a rombolástól, mert a bomba nem robbant fel, csupán átlyukasztotta a kupolát. Mr Georg mesélte, hogy milyen csodásan megmenekült a templom, ő volt az, aki hatástalanította a bombát, amit azóta is a sekrestyében őriznek.

Dr. Bartha  István

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható