Archivum

Látogatók



Hungary 46.4%Hungary
United States 13.1%United States
Sweden 8.7%Sweden
Canada 6.5%Canada
Ukraine 6.1%Ukraine
Norway 3.5%Norway
Germany 3%Germany
Romania 3%Romania
United Kingdom 1.7%United Kingdom
Denmark 1.3%Denmark
Austria 0.8%Austria
Slovakia 0.8%Slovakia
Russian Federation 0.8%Russian Federation
Italy 0.4%Italy
France 0.4%France
Switzerland 0.4%Switzerland
 0.4%
Israel 0.4%Israel
Belgium 0.4%Belgium
Australia 0.4%Australia
Greece 0.4%Greece

Mostani hét: 5
Múlt hét: 17
Mostani hónap: 28
Múlt hónap: 83
Összesen: 287


Mint száműzött...

 

"Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjjen át"

 

Neufeld Robert rovata

 

 

 

Van még egy rovatom is, ha érdekel, nézz bele.

 

 

Kertész Imre Nobel-díjas íróvalStockholmban - amatőr felvétel

 

A jobboldali képen: Neufeld Robert (jobb oldalt) egyik barátjával, Stockholm 2010 (fotó D.)

 


 

Most már értem....

 

Nem is tudom, hogy a Ligetben szereplő két rovatom közül melyikbe illenek jobban a lenti gondolatok, illik be a találkozás, amelyről itt röviden beszámolok. Egy nemrégen megtörtént találkozásra visszaemlékezve folytak ki a tollamból, ugyanakkor zenei vonatkozásúak is, így tehát mindkét rovatba egyformán helyet találhatnának. Annyit minden esetre merek elmondani, hogy akármelyik rovatban is talál rá a tisztelt Olvasó, írásom remélhetőleg fog némi szórakozást jelenteni a számára. Az igazi pesti, bohém zeneszerzőről, Seress Rezsőről van soraimban szó, akivel, azazhogy akinek dalaival, egy nemrégen megesett, újabb találkozás során kerültem ismét össze. Hogy kivel találkoztam, az a lentiekből derül majd ki. Sohasem értettem meg, hogy miért, miképpen lett a Szomorú vasárnap ”Az öngyilkosok himnusza”. Kétségtelen, hogy a világot meghódító Seress-dal hangvétele, és főleg annak szövege, tényleg szomorú. És ami benne még ezen kívül csodálatos, mint oly sok más zeneszám, ez a dal is bemutatja a zene hallatlan képességét, amely a figyelmes hallgatót ilyen, vagy olyan kedélyállapotba tudja hozni. Gondoljunk csak egy Chopin balladára, vagy Mozart Török Indulójára, és máris van példánk a zene, különböző hangulatokat keltő képességére. De azért engedje meg a világ. Azt, hogy egy-egy zeneszám bárkit is öngyilkosságba kergessen, sohasem tudtam elképzelni. Annak ellenére, hogy erre, ebben az esetben állítólag bizonyítékokat találtak. Búcsúlevelében e dalból idézett az egyik öngyilkos, más esetben a dal kottáját szorongatta a halott kezében a beállt Rigor Mortis. Elgondolkodni, elmélázni a dal hallatán, felidézni egy-egy régi, esetleg fájdalmas emléket, azt igen. Na de öngyilkosságot elkövetni?! Előre bocsájtom, ezt még ma is túl nehezen elfogadhatónak tartanám, ha a fent említett találkozás, vagyis annak egy bizonyos következménye, nem hozta volna közelebb a dal furcsa varázsának hátborzongató lehelletét. Seress a dalt a feljegyzések szerint röviddel azután szerezte, hogy szakítani kényszerült akkori szerelmétől. A dal története tulajdonképpen 1933-ban kezdődik, amikoris Seress zenét szerzett egy szöveghez, amely így kezdődik: ”Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet...”. Erre a dalra került aztán fel Jávor László verse, ”Szomorú vasárnap, száz fehér virággal....”. Seressnek kezdetben nem volt sikere a szerzeménnyel. A kiadók nem akarták elfogadni. De aztán, az egyik kiadónál, mégis szerencséje volt. Ott végre elfogadták a dalt, és az onnan aztán elindult bejárni a világot. A szöveget lefordították, nem is tudom hány nyelvre. Angol fordításban olyan megasztárok énekelték mint Billie Holiday, Sarah Vaughan, Mel Tormé, Frank Sinatra, Paul Robeson, Ray Charles és sokan mások. Azt, hogy hány magyar énekes és színész tűzte műsorára, megint nem tudnám megmondani, de akikre kapásból emlékszem az Kalmár Pál, Ráday Imre, Tóth Veronika, Szacsvay László, és Maros Gábor. És éppen ezzel a tehetséges, még legjobb éveit élő színésszel énekessel, Maros Gabival találkoztam nemrégen, egy pesti látogatásom során. A Duna Korzóban beszéltük meg a találkozót, és ott is futottunk aztán össze, hogy végre, vagy harminc kiesett év után, kicsit kibeszélgessük magunkat. Igen. Különböző okokból kifolyólag bizony ilyen sokáig nem láttuk egymást de, mint az gyakran előfordul ha két régi barát összejön, úgy éreztük mind a ketten, hogy az a harminc év nem is volt annyi. Úgy éreztük mintha a mult héten váltunk volna el, amikor Gábor éppen Grazba indult, az ottani operába vendégszerepelni, én pedig vissza Stockholmba. És azzal váltunk el, hogy pár hét múlva ismét látjuk egymást. Nos a pár hétből harminc esztendő lett. Na de mindegy. Két régi barát összeölelkezett, leültünk egy asztalhoz, behozattunk egy kis harapnivalót, és elmeséltük egymásnak, a múlt egy-egy fontosabb, érdekesebb részletét. Gábor természetesen érdekesebb, változatosabb dolgokat tudott mesélni nekem mint én neki de ott, annál az asztalnál tulajdonképpen egymás számára csak érdekes történetek hangzottak el. Gábor érkezésére már a bejáratnál felfigyeltek. A főúr, a pincérek és a trattórián már működésben lévő cigányzenekar tagjai úgy üdvözölték mint régi barátot. Ünnepelt régi barátot, tenném hozzá. Az zene később bejött a helyiségbe, a zenészek körülállták az asztalt és rázendítettek Gabi egyik parádés számára, a Marica grófnő Taszilójának belépőjére, ”Mond meg, hogy imádom a pesti nőket...”. Gabi persze azonnal belépett és kapásból végigénekelte a számot. Az ő jelenlétében én bizonyos gátlást éreztem (mi az én hangom az övéhez képest?), ezért húzódszkodtam vele együtt énekelni, de aztán ő addig-addig buzdítgatott, amíg a végén én is eldünnyögtem valamit az operett világából. Na de térjünk a tárgyra. Gábor nem jött üres kézzel a találkozóra (én sem). Ajándékokat is hozott magával, többek között két lemezt, egy CD-t és egy DVD-t. A DVD-n közel két órás Seress Rezső magánműsora van felvéve, a CD-n pedig 16 Seress dalt énekel. A CD-n Gábor igazán mindent belead, azt lehet hallani. A hangját éppúgy mint az érzéseit. Nem beszélve a füttyszóról, amivel ő is, mint hajdan maga Seress, itt-ott szintén megtűzdeli az előadást. A lemezt csak itthon volt lehetőségem meghallgatni. Meg is hallgattam, és nem is egyszer. Sőt most, amikor ezeket a sorokat írom, szintén ott pörög a számítógép tálcáján. Nagyon élvezem a szép melódiákat, a nagyszerű szövegeket, mind tele életünk-kínálta búbánattal de apróbb, nagyobb örömökkel is. És nemrégen, a lemez egyik meghallgatása során, ébredtem végülis rá, hogy miért kapta a Szomorú vasárnap az ”Az öngyilkosok himnusza” mellékcímet. És ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy van legalább még egy Seress dal a CD-n, amely, nézetem szerint, még több joggal viselhetne valami, könnyeket fakasztó mellékcímet, mégpedig a ”Ha néha visszaűznek téged...” címü dal. Amikor ezek közül az egyiket nemrég ismét meghallgattam, sziven ütött hirtelen egy, a közelmúlthoz kötődő fájdalom, eszembe jutott, hogy nekem is válnom kellett egy szeretett lénytől, méghozzá a saját hibámból. És akkor könnybe lábadt a szemem. Nem gondoltam arra, amire Seress és a többi öngyilkosjelölt, hogy jó lenne véget vetni az egésznek, én csak annyit mondtam magamnak, ”most már értem”. Ami, tisztelt Olvasó, nem is holmi csekélység. Ugye?

Tisztelettel és baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert 

Fel a lap tetejére


A Kilencedik

Tisztelt Olvasó!

Amikor elfogadtam a felkérést, hogy lépjek be két rovattal a Magya Liget honlapjába, akkor én csendes de határozott fogadalmat tettem magamnak, hogy ebben a két rovatban sem túlságosan személyes dolgok sem pedig politika nem fog szerepelni. Fogadalmamat mindmáig be is tartottam és ha most azt ez alkalommal megszegem, arra az alábbiakban adok magyarázatot. Szeretem a zenét, ezt már tudjátok, hiszen ezt a szeretetet megosztjuk egymással. Hozzá teszem, hogy részemről én legjobban az úgy nevezett komoly zenét szeretem, azt amelyet kissé humorosan, gunyorosan, néha betonzenének nevezek. De ez a gunyorkodás is az iránta érzett majomszeretetből ered. Az imént, és tényleg az imént, megint a Youtube komoly zene ajánlatai között böngésztem. Amióta ez, a technikának egyik nem a legújabb de mégis újszerű csodája megszületett és ezzel számunkra, egyszerű kis emberkéknek elérhetővé vált a zenészek, énekesek legnagyobbjait látni és hallani, valamint a zenevilág mély kútjából meriteni, én inkább ott keresem meg a nézni és hallani való zenét, mint a minőségileg jobb elérhetőségeken, mint például a Spotify. Az imént nem volt igazából megfelelő az alkalom, mert a háttérben két asztalos dolgozott, akik padlót cseréltek a hallban, olykor-olykor igen csak hangos zajcsinálás közepette. Node mindegy, hiszen miattuk nekem is itthon volt a helyem, és hát volt a háznál fülhallgató is, ami azért takarta a fület annyira, hogy amit leadott, nagyjából élvezhető volt. Feltettem a szerkentyűt és beírtam a Youtube szabad mezőjébe, Beethoven szimfóniák. Nem is tudom, miért a szimfóniákat választottam, hiszen van temérdek más is a Mestertől, rövidebb, fülbemászó dallamok, de most valahogy erre volt kedvem. Mint igazi zeneimádó, számomra a nagy Mester művei mind azok közé tartoznak, amelyek közül bármikor bármit élvezettel tudok meghallgatni, ha éppen megfelelő hangulatban találom magam és időm is van rá. Hát most, az asztalosokkal a háttérben, volt időm is nem csak hangulatom. A Youtube lajstrom kiadott egy sor szimfóniát, és mivel a Kilencediket teljes egészében már nagyon régen nem hallottam, elhatároztam, hogy most végighallgatom. Ha zenekari művekről van szó, meg szoktam választani, hogy melyik dirigenssel lenne az ilyesmi a legjobb és legérdekesebb, de ha lehet válogatok a zenekarok közül is. Most is gondoltam kiválasztani egy felvételt a javából, és már kezdtem is olvasni a neveket, amikor az egyik helyen sem a karnagy sem a zenekar nem volt megnevezve, mindössze egy tájkép látszott, nézetem szerint valamelyik impresszionista műve. Hát ez egyfajta zsákban macska gondoltam, de azért rákattintottam. Ki tudja, hátha egy felvétel amelyhez még nem volt szerencsém. És lám, szerencsém volt. A névtelen tájkép mögött a Bécsi Filharmónikusok bújtak meg, nem más mint a híres, amerikai dirigens, a West Side Story, és a Candide szerzője, Leonard Bernstein vezényletével. Ezt a nemes kombinációt még tényleg nem láttam, ezért nagyon megörültem neki, és elégedetten, tele várakozással dőltem hátra kedvenc fotelemben, átadva magamat az előttem álló, zenei élménynek. Kattintottam egyet a tájképre, és Ludvig van, közel másfél órás remekműve megkezdődött. Egy darabig csak néztem és hallgattam, élveztem a csodálatos zenét, a harmóniákat, a látványt, tehát a nyolcvan tagú zenekart, a kórust, és később, a negyedik tétel előtt bevonuló, világhírű szólistákat, a basszista Kurt Mollt, a szoprán Gwineth Johnsont, a tenorista René Kollot és a mezzot Shirley Verettet. A kamerák a szokott módon, de az átlagnál ügyesebben kezelve, hol a vonósok egy-egy csoportját mutatták, hol a fafúvósokból, hol a rézfúvosokból választottak, és pontosan akkor, amikor az illető hangszerek beléptek. Most négy nagybőgő tünt fel, aztán hirtelen egy fuvola és egy picoló, amely pár másodperc múlva két fagottnak adta át helyét, ahonnan a kamera három angolkürtre és négy trombitára ugrott át, majd a kórusra és a nézökre is. Természetesen a karnagyot sem felejtették el az operatőrök. Az egyik biztosan állandóan őt figyelte, mert sokszor őrá ugrott át a kép, az ő dinamikus vezényletének mozzanatait, arcjátékát, vagy a karmesteri pálca ütemes mozgását mutatta. A világhírű karmester lehetett akkor már vagy hatvan éves, egykor vastag, sötétbarna sörénye hófehéren világított de amúgy, meglett korából sokat nemigen lehetett észrevenni, mert pont olyan hévvel, olyan energiával vezényelt, mint fiatalabb korában. Még a tipikus Bernsteini ugrabugrálást sem hagyta ki. Ö az egyike azon keveseknek a neves karnagyok közül, akik nem csak karjaikkal, kezeik egy-egy legyintésével, tekintetetükkel és alig észrevehető fejbiccentésekkel vezényelnek, hanem sokszor, kezeiket pihenni hagyva, mindössze testüknek egy-egy mozdulatával értetik meg a zenészekkel, amit nekik értetniök kell. Bernstein itt-ott lelógatja a kezeit és a szokott karnagyi tornagyakorlatok helyett, helyben ugrálva adja meg az ütemet, válik eggyé a zenészekkel és a zenével. Én csak bámultam és csodáltam irigylésre méltó munkáját. Egy jó darabig. Aztán, keresetlenül, egy csomó, a látottakkal összfüggő és nem összefüggő gondolat futott át a fejemen, Beethoven, a Kilencedik címe és mondanivalója, az Öröm, maga a hely, a bécsi hangversenyterem, az osztrák zenészekből álló zenekar, a hatalmas, osztrák énekesekből álló kórus és Leonard Bernstein a pulpituson. Jöttek a gondolatok. Ez az ember zsidó. A kamera éppen feléje fordult, mutatta hófehér haját, csukott szemeit, amint elmerült a vezénylésbe, karjainak lendületes mozdulatait, a karmesteri pálca reptét a levegőben. És akkor hirtelen visszajött a múlt. A saját rémséges emlékeim de azok is amelyeket saját szememmel ugyan nem láttam de amelyekről tonnaszámra van bizonyíték. Azok a szörnyűségek nem kis részben éppen Bécsben történtek meg, ahol ez a zsidó zenei nagyság manapság ünnepelten vezényelhet, talán nem is gondolva arra, hogy itt vagy hetven esztendővel korábban mik mentek végbe. Hogy itt 1938-ban Bécs zsidó lakossait arra kényeszeritették az ősárja bécsiek, hogy fogkefével mossák fel azt a járdát, ahol ők, ezek a felsőbbrendű lények, sétálni kegyeskedtek. Hogy ebből a városból majdnem hetvenezer osztrák állampolgárt küldtek a német és lengyel haláltáborokba, hogy itt százezrek üdvözölték, náci üdvözlettel Hitler és a náci korifeusok érkeztét. A Kilencediket vezényelve, Bernstein nem tudott erre gondolni, és arra sem, hogy ebben a városban, ahol az említett szörnyűségek lezajlottak, négy világhírű énekes, nyolcvan osztrák zenész, vagy kétszáz osztrák karénekes és egy majd ezerfőnyi közönség, javarészt Jézus Krisztus követői, figyel egy zsidó karnagy pálcájának legkisebb intésére, szemeinek villanására, fejének biccentésére. És amikor én arra gondoltam, hogy ma itt, ebben a városban egy zsidó hiresség együtt szerepelhet többszáz osztrák művésszel, akik megtisztelve érzik magukat azért, mert vele együtt zenélhetnek, ahol most vagy ezer osztrák nézö vastapssal jutalmazza ezt az embert a mesterien levezetett koncert után, azt mondom, hogy az az Európai Únió, amelynek az Óhazában oly sok ellensége van, amelyet a hírek szerint a nép egyharmada, három millió magyar el akarna hagyni, annak az Úniónak igenis van létjogosultsága, arra igenis van szükség. Mert azok akik a háború után az Únió, akkor még Szén és Acél únió, alapköveit lerakták, egyszer s mindenkorra véget akartak vetni a nemzetek közötti marakodásnak, egy újabb háború előkészítesének, azt akarták, hogy Európában ne legyen többet  ember és ember között különbség, nem akarták, hogy valamelyik nemzet ismét felsőbbrendűnek minősítse saját magát és önteltséggel, bosszúvággyal vagy pusztán térhódítási vágyainak engedve  essen neki egy testvérnemzetnek. Mindezt ezek a bátor, előrelátó politikusok nem akarták ismét átélni, ezért megszavaztatták a népekkel, hogy melyik legyen a járható út, letették az Únió alapköveit, ezekből aztán utat építettek, amelyet utódaik azóta is követnek. Alkotásuk, az Únió nem hibátlan intézmény, de szavatolja, hogy amíg fennáll, itt nem lesz háború, nem lesz ember és ember között különbség, és ez mindennél fontosabb. És ha valaki, mondjuk egy, magát nyeregben érző, pökhendi európai politikus azt mondja a jelenlegi úniós vezetőkről, hogy úgy kezelik az intézményt mint valami vidéki kócerájt, ő mégis ezeknek és ezek elődeinek, magának az Úniónak köszönheti, hogy egyáltalán megszólalhat. És akik az Óhazában azt hirdetik, hogy Magyarországnak ”meg kell szabadulni az új gyarmatosítóktól”, azok Európa régi, véráztatta útját tartják járhatónak, azt az utat,  ahol nemzet nemzetet fenyeget, ahol ember embernek nem testvére, hanem ellensége, ha nem ugyanaz a véleménye, nem ugyanazt a politikát támogatja, ahol egy zsidó karnagy Krisztus követői előtt nem szerepelhet. Mint ahogy a múlt század derekán sem szerepelhetett. Na ebből elég ennyi. Remélem, hogy az Olvasó most nem érez felháborodást. Különböző személyeknek különböző háttere van. A fentiekből az enyém köszön vissza, méghozzá olyan nyomatékkal, amelynek nem tudtam nemet mondani. Mert én is, mint mindenki más, viszi a saját múltját a hátán. Egészen a sírig. És a súly amit ez a múlt képvisel, néha túl nehéz, néha le kell tenni. Ez az tisztelt Olvasó, ami a fentiek mögött rejlik. 

Tisztelettel

Neufeld Róbert 

Fel a lap tetejére


Hát bizony, azok a művészlelkek aztán....         

 

Tisztelt Olvasó! Nem szokásom, de most mégis címmel láttam el ezt a kis elmefuttatást. Méghozzá olyan címmel, amely csiklandozhat, legjobb esetben érdeklődést is kelthet. Mert hiszen a cím vége csak az a végtelenbe vesző néhány pontocska, amelyeket odabiggyesztettem, és amelyek arra utalnak, hogy a folytatás majd a továbbiakban válík láthatóvá. Remélem. Én minden esetre úgy éreztem, hogy így könnyebb lesz a mondanivalót megközelíteni, ami nem más mint egy bizonyos, a művészlelkek életében gyakran előforduló jelenség felett való elmélkedés. Ezeknek a művészeknek, nem kevésbé  a 

zeneszerzőknek, de más művészlelkeknek is, sok különböző, legtöbbször kíváló tulajdonságot lehet ugyan betudni, életükben sok, művészetükből eredő hasonlatosságot lehet találni. Ebben a cikkben nincs lehetőség mindezeket tárgyalni, itt csak egy bizonyos dolog kaphat helyet, amelyre -  kis kerülővel ugyan -  az az opera vezetett rá, amelyet Találkozásaim rovatomban nemrégen megemlítettem. A cseh zeneszerző, Leos Janacsek operájáról volt ott szó, a Jenufáról, amelyet a Tel-Avivi operában volt szerencsém megnézni. Szerencsém? No, tenném hozzá, ez mégis egy kis túlzás a részemről. Mert ezt szerencsének mondani, nekem, aki az olasz és más, általában romantikus szerzők zenéjéért rajongok, Janacsek modern, a huszadik század hangvételének megfelelő zenéje nem hív elő, mint ahogy sajna Bartók Béla vagy Igor Sztravinszkij zenéje sem, hasonló zenei kisülést, mint például egy-egy darab, vagy részlet Mozart, Beethoven, Donizetti, Bizet, Verdi vagy Puccini művei közül. Itt talán még az oroszok közül is felemlíthetnék egy párat, de példaként a többi említett is megfelel.

No de menjünk tovább! A Tel-Avivi operaházban azért még Janacsek zenéje is elfogadható volt, ha másért nem hát azért, mert az a zenei szentély magán a Szentföldön áll. Azért, és csakis azért. Mert én különben egy begyepesedett fejű zeneszerető vagyok, ezen felül még a korban is jól benne járok, tehát per definitium, nem vagyok fejlődőképes. Na de mit is van szándékomban mindezzel mondani, és mikor térek végre a tárgyra, amelyet az Olvasó a homályos értelmü cím mögött esetleg elrejtőzni vagy sejteni vél? Nos elmondom. Aki Janacsek élettörténetét elolvassa, nem tudja elkerülni, hogy a zeneszerző gyakran ismétlődő, romantikus kapcsolataival ne találkozzon. És ugyanezt találja ha éppenséggel Puccini életéről olvas vagy a hegedűvirtuóz Paganiniéről. De Liszt Ferencnél, különösen Liszt Ferencnél, sem kerülheti el ugyanezt, sőt, ha utána néz, magánál a zenei gigász Beethovennél sem! Az Ötödik szimfónia, a szintén halhatatlan Für Elise és a Fidelio költőjének halála után sublódjának egyik fiókjában három levélre találtak, amelyek egy és ugyanazon ismeretlen imádotthoz voltak címezve, méghozzá a Halhatatlan Imádott-hoz (Die unsterbliche Geliebte). Hogy ez az imádott nőszemély ki volt, azt 195 év alatt sem sikerült a legintimebb hetilapok szerkesztőinek kideríteni.

Beethoven imádta a társasági életet, legalábbis addig amíg a hallása megvolt, tehát életének körülbelül harmincadik évéig. A titulusra, Die unsterbliche Geliebte a társaság tagjai közül tehát többen is pályázhattak. Az egyik ilyen, a legvalószínübb, a jobb kőrökben ismert Brunswick család egyik leánya Therese volt, egyúttal a zeneszerző egyik növendéke is. Hozzá írta a Für Elise című picinyke halhatatlanságot. A darab címe eredetileg Für Therese, de Beethoven kezeírása köztudomásúlag csaknem olvashatatlan volt, ezért a nyomdász a darab címét másként mint Für Elise nem tudta olvasni. Therese különben más Beethoven darabra is rászolgált, többek között egy egész ciklusra, amely az An die Ferne Geliebte (a távoli imádotthoz) címet kapta. Jó második kedvencnek a szépséges Giulietta Guicciardi futott be a zeneköltőnél, utána pedig a másik Brunswick testvér, Josephine. Ez a 16 éves szépség ihlette meg a 

Holdfény szonáta megírására. A feljegyzések szerint Beethoven megkérte Josephine kezét de a család nem tartotta őt jó partinak, így házasságról szó sem lehetett. Volt aztán egy magyar grófnő is a közelebbi rajongók között, bizonyos Anna Mária von Erdődi, de róla nincsenek bővebb feljegyzések. Annál több viszont az akkori idők egyik nevesebb operaénekesnőjéről, Amália Sebaldról, akihez Ludwig 1811-ben lángoló szerelmes levelet írt. Cserébe mást, mint egy hajtincset ugyan nem kapott, de azt viszont sokáig magával hordta. Nos ennyit erről a zenei gigászról, habár az ilyesfajta hölgyismeretségeinek sora igencsak hosszú. És ugyanennyit, ha nem még többet, tudnék sok más, hozzá hasonló művészlélekről is írni. Mert hát ezek mindnyájan kivételesen nagy  vadászterületnek örvendhettek, amelyen nemcsak zeneköltői tehetségük de férfiúi mívoltjuk is teljes nagyságában mutatkozhatott. Hiszen a legtöbbje, mint maga Beethoven is, éppen virágzó fiatalságának éveiben volt arra utalva, hogy fiatal leányokat vezessen be a zene világába, tanítson zongorázni vagy hegedülni. Mindezek az alkalmak sokszor órákig tartó fizikai közelséget jelentettek. És nem is mindíg egy garde-de-dame jelenlétében, ami vissza-visszatérő alkalmat jelentett röpke flörtökre, szerelmes szavak elsuttogására, esetleg egy-egy kézfogásra. Node ezek a tündéri, sokszor eszményien szép lények legtöbbször tehetős családok sarjai voltak, így a szegény zenetanárocskák számára elérhetetlenek. Ami viszont semmiképpen sem zárta ki, hogy a kis tanárkát, akarva, nem akarva, tudva, nem tudva, megihlessék, és belőle mesteri szerzemények hosszú sorait csalják ki. Ehhez nem kellett éppen fizikai közelség, ehhez Plátói szerelem is éppen elég volt. Ihletet egy-egy pillantás, egy parfőm bódító illata, vagy a klaviatúrán átsikló két kéz véletlen egymáshoz érése is adhatott. Amiből aztán sok esetben szebbnél szebb, kottafejekbe vetett dallamok születtek.

Persze később, amikor egyik másik tanárkából európaszerte, sőt esetleg világszerte ünnepelt zenei nagyság lett, akkor a régi, Plátói szerelmet valóságos, és sok esetben botrányba fulladó kapcsolat válthatta fel. Akkor már nem kellett egy-egy zenei gigásznak vadászni, akkor már maguk az őzikék, a kis nyuszik, sokszor a felső tizezer féltett leányai tolongtak a volt tanárka körül és kérték ki kegyeit. És az ünnepelt nagyságok egyike-másika bizony ki is használta művészete adta hatalmát és meg is követelte egy-egy audiencia, esetleg pásztoróra, ellenértékét. Mégpedig sokszor anélkül, hogy hírnevük szerezte nagyságukból bármit is adtak volna cserébe. És ezek között a zenei nagyságok között bizony megtalálhatjuk saját büszkeségeink egyikét-másikát is. Erre csak egy példát említek, Liszt Ferencet, korának legjelentösebb, legjobban és legtöbb helyen  ünnepelt zongoravirtuózát. Az ő amorózus kilengéseinek száma igen nagy, de minőségük sem megvetendő. Hogy csak egy párat említsünk, ott volt például tanítványa Caroline Saint Circq, akivel a fiatal, szerelemtől lángoló Liszt még házasságra is akart lépni. A hölgy papájának sajnos más véleménye volt a zongora mesteréről mint lányának, szerinte a virtuóz nem ütötte meg a kívánt társadalmi értéket, így a nemes szándék csak szándék maradt. Pedig Lisztnek nem kellett a középosztály szépségei közül választani, őt maguk a felső tízezer legszebbjei keresték ki. Például  Marie d'Agoult grófnő, aki elhagyta miatta férjét és egész családját. Carolyne zu Sayn Wittgenstein hercegnő, akit egyik kievi vendégszereplésén ismert meg, szintén szerelemre gyulladt iránta. Utána pedig újabb grófnő következett, Maria Pavlovna. Zenei büszkeségünk szerelmi kapcsolatainak túl hosszú a sora, itt az nem fér el. De annyit még megemlítenék, hogy fellépéseiről temérdek akkori újság adott le közleményt, komoly, elismert hírlapok szintúgy mint szenzációt hajhászó bulvárlapok. 

Amelyeknek hasábjain a temérdek dícséret és elismerés mellett olyasmit is lehetett olvasni, hogy Liszt zsebkendőjéért vagy egy-egy kesztyűjéért a hangversenyén jelenlévő hölgyek összeverekedtek. Joggal tehetjük fel a kérdést, miért váltogatták a kor kultúrális nagyságai, különösképpen a zene birodalmának császárjai, partnereiket olyan nagy hévvel? Miután történelmi adatok szerint megállapítottuk, hogy ők igenis jól kivették részüket a szebbik nem adta gyönyörökből, joggal kérdezhetjük, miért volt ez, miért eredtek útnak és találtak gyorsan egy újabb szerelmi kapcsolatot, a nemrégen megszakadt előző után? Nos erre lehet több részmagyarázatot találni. Az egyiket magukban az alkotó művészekben. Aki egyszer felfedezte, hogy az ihletet, amely legszebb műveit segítette megszülni, egy lángoló szerelem útján találta meg, az természetszerűen ismét keres hasonlót, hogy ugyanarra az ihletre találjon mint az előző szerelem során. Sőt, mivel új szerelmének alanya esetleg egészen más alakot, testi és lelki szépséget, alaptermészetet hordoz mint az előző, így a várt eredmény is lehet még szebb, még jobb. És annak reménye, hogy ez így is lesz, hatalmas hajtóerő egy olyan egyén számára, aki tudja magáról, hogy a kiválasztottak közé tartozik. Egy másik részmagyarázat lehet maga a környezet. Aki egyszer felért a Parnasszusra, a múzsák lakhelyére, és ott a többi mester között találta magát, ahonnan aztán nagy néha leszállt, hogy a földiekkel körülvegye magát, az a földiek imádatát elfogadja és magához enged közülük néhányat, akik ezt kiérdemlik. Neki tehát nem kell keresni az ihletet adó szerelmet, az őt mindenhol körülveszi, azt neki csak el kell fogadnia. Na most egy kicsit költői lettem. Van persze egy egyszerűbb részmagyarázat is. Az, hogy alkotáshoz nyugodtság kell. És hát nagyobb nyugodtságot mint az békés otthon és az otthonban uralkodó, szeretetteljes légkör, a szeretettek közelsége, más nemigen adhat. Amikor tehát Beethoven, Liszt, Janacsek vagy akármelyik másik nagy zenealkotó időnként megtalálta ezt a nyugalmat, csak azért, hogy kevéssel utána el is veszítse, természetesen ismét rá akart találni. Amilyen gyorsan csak lehetett. És ha nem is hosszú időre találta meg, legalább egy rövidebb időre megtalálta. A legközelebbi szerelme társaságában. Az akkori jelenség, tehát a szinpadon szereplő nagyság iránti őrület, folytatodott és folytatódik. Ma is megtaláljuk. Beethoven és Liszt idejében igazán a zenei nagyságok közelébe jutni csak egy-egy ünnepélyes fogadáson, zeneórán vagy hangversenyen lehetett, így a szerelmi kapcsolatok vagy zsebkendőkért, kesztyűkért vagy nyakkendőkért kitörő verkedések szinhelyének száma meg volt szabva. Manapság egy-egy ilyen nagyság hírnevét a médiák terjesztik. Így akárhová is mennek el, legyen az egy személy, mint például Pavarotti, Madonna vagy Michael Jackson, vagy együttes, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy az ABBA, már tízezrek várják, tízezrek sikoltoznak ha megjelennek, tízezrek csápolnak nekik egy-egy szám alatt és után, vagy a koncert végén. És mint azt a tisztelt Olvasó is tudja, ez ma nem csak énekesekkel és a zeneszerszámok virtuózaival van így. Akiben ma a sajtó, a televízió vagy egy-egy haszonra vadászó pénzember kereseti lehetőséget lát, legyen az illető énekes, festő, író, vagy a lábait nyaka köré tekerő gumiember, az ma világhírű lesz, adott esetben annak is széttépik a zsebkendőjét, annak kezéről is lerángatják a keztyűt. Na de mindezzel nem kell sokat törődni. Mi magunk, akár a régi nagyok, akár az új megacsillagok a kedvenceink, élvezzük amit ők nyújtanak, és nem félünk, hogy zsebkendőnket, vagy kesztyűnket a szomszéd szék alkalmi tulajdonosa erőszakkal birtokába veszi. Igenis nem félünk! De ha a jövő télen koncertre megyünk, kiváltképp ha egy popsztárt megyünk meghallgatni, mégis jobb ha a kesztyünkre is vigyázunk egy kicsit. Mert az ott fel-fellángoló eksztázisban a csápolók nem mindíg tudják, hogy ki a sztár és ki az egyszerű néző.

Üdvözlettel

Neufeld Róbert           

 

Fel a lap tetejére


Lacrimosa dies illa...

 

(A könnyek napja)

 

 

Megőszült a nyár. Odakint, ablakom előtt a nagy tölgy levelei nem szürkén, mint fejemen a kevés hajszál, de sárgultan várják november első vad szelét, hogy együtt, egyszerre lehulljanak. Igen, majd együtt, amikor Mindenszentek és a Halottak napja beköszönt, mindössze három nap múlva. Tudom, hogy így lesz, mert az évek során mindig is így volt. Szinte úgy tűnik, mintha az első őszi vihar a naptár után igazodna. És majd ha eljön az ünnep és a levelek lehullnak, kimegyek majd Apámhoz a temetőbe. Felveszem sötétkék nagykabátom és beállok a sok sötétbe öltözött zarándok közé, hogy mint ők az övéikhez, én is kegyelettel adózzak, legalább ezen az ünnepen, egykor oly szeretett szülőmnek. Mécsest nem viszek majd, virágcsokrot sem, csak néhány kavicsot. Ahol őseim halottaikat eltemették, nem volt mécses, se virág, ott csak a sivatag kövei hevertek, kövek, melyek egy-egy sírhalmot befedtek. Ennek emléke él még, az elmúlt évezredek után is, melyek alatt sok-sok más, régi hagyomány szertefoszlott. A kavicsokkal és kezemmel a sírkövön mondom majd el Apámnak, hogy ott jártam nála. Lehangol az előttem álló látogatás a sírnál, lehangol a gondolat, hogy ma már csak emlékekkel tudom majd felkeresni Őt, ma már csak én beszélek majd hozzá, míg ő válaszolni nem képes. Kár, mert még sok mindent el kellett volna, mondjunk egymásnak akkor, amikor még lehetett. Sóhajtok, és elfordulok az ablaktól. Jöjjön valami zene, gondolom. Jöjjön valami szép, ami elviszi a zord gondolatokat hervatag életünkről, a gyász közelgő ünnepéről és a sírokról, amelyek csendben, türelemmel várják az ez évi látogatást, a mécsesek pislogó világát, a virágok tarka színeit, vagy a kavicsokat. Szemem a polcra emelem, ahol a zene áll, a zene amit szeretek, mind vékony műanyag lemezekre sajtolva, csendben, épp oly türelmesen várakozva, mint odakint a sír. Mit válasszak, kérdem a múzsát, ki most is jelen van, mint mindig, ha érzésekről, zenéről vagy poézisről esik szó. Mint most. És Adél, a múzsám aki annyira szeret, Verdire mutat halvány mosollyal, a Requiemre. És úgy rémlik, mintha azt mondaná, hogy most ez illik legjobban, ez a gyászmise, amelyben egy elkárhozott lélek esdekel bocsánatért és szívszaggatóan a Megváltó előtt. Egy anyaszült meztelen, minden földi javát maga mögött hagyó, kezeit imára kulcsoló lélek, egy olyan, amilyen mi magunk leszünk, amikor időnk elérkezik. Jó, bólintok múzsám felé és kiveszem a lemezt a sorból. Igen, legyen a Requiem, akkor is ha már annyiszor hallottam. Élőben is, de különösen sokszor szalagról, sok évvel ezelőtt, amikor egy futó betegség több napig ágyba kényszerített. Mellettem, az éjjeliszekrényen, nagy szalagjátszó állt, rajta a Requiem egyik régi felvétele, kezemben pedig a latin szöveg, és annak angol fordítása. Nem tudnám megmondani, hányszor pörgettem vissza a szalagot, hogy még egyszer és még egyszer meghallgassam. És akkor ébredtem rá, hogy az a hit, amelyet magamban hordtam mióta az eszemet tudom, a hit, hogy Isten létezik, mennyire igaz. Mert az ami Verdi miséjéből kicseng, a létező, az élő Isten hangja kell legyen, más magyarázat nincs. Ilyen zenét a Mester csakis mennyei vezérlet mellett tudott megalkotni, őt, a lángészéből fakadó dallamokat és a tollát, maga a Jóisten kellett, hogy vezesse. Ez talán furcsán hangzik ebben a modern, rohanattal telt világban, de higgye el kedves Olvasó, ezt én így éreztem akkor és így érzem ma is. No, de ez én vagyok. A korabeli kritikusok egyike-másikja talán nem így gondolkodott, amikor a művet, gonoszul, Verdi legszebb operájának csúfolta. Igen, volt ilyen rosszmájú kritikus is, de nem sok. Akik viszont nem csúfolódtak, a többi kritikus és az istenadta nép, azonnal elismerte a mű nagyságát, és benne a zenei értéket. A háttér jól ismert. A szerzőkolléga, Gioachino Rossini halála alkalmából Verdi felkérte a kor jelesebb zeneszerzőit, hogy vele együttesen írják meg egy gyászmise zenéjét, emlékezzenek ezzel, és emlékeztessék a zenevilág rajongóit, hogy mit jelentett Rossini a zene, a kultúra számára. A mű meg is született. Tizenhárom szerző adta bele legjobb tudását. A bemutató Rossini halálának első évfordulójára (1869. november 13) lett kitűzve, de néhány nappal korábban a szervezőknek más gondolata támadt, ezért a bemutató elmaradt. Ez a verzió aztán feledésbe merült egészen napjainkig, amikor is 1988-ban, Stuttgartban mégis sor került rá. De akkor, Verdi idejében, nem. A nagy zeneszerző módfelett felbőszült az elmaradt bemutató miatt. Ő már jó időben megírta a tervezett mű zárótételét (Libera me, tehát oldozz fel, szabadíts fel), ezért volt már előtte egy kiindulópont, amikor hozzáfogott a teljes mű komponálásához. És ezt akkor kezdte el, amikor elérte a nagy költő, Alessandro Manzoni halálhíre. Az ami korábban Rossini nagyságát jelképezte volna, most az költő nagyságát örökítette meg a kultúrvilág számára. Verdi megint hívta a kor komponistáit de azok nem éppen rohantak eleget tenni hívásának. Verdi nem volt hajlandó kivárni őket, ezért saját maga írta meg azt, ami még hátra volt. És hogyan írta meg! Milyen zenét alkotott?! Amint a lemezjátszó fedele lassan lecsukódott, már ott csengett fülemben a megnyitó néhány ütem, piano-pianissimóban, és a kórus első, szinte elsuttogott szavai. Elindult a lemez, én beültem kedvenc fotelembe, múzsám Adél mögém állt és kezeit vállamra tette. Aztán együtt hallgattuk a mennyei dallamokat, együtt éreztük, amint a közelgő ünnep szelleme beköltözik és a harmóniák szárnyain magával visz mindkettőnket. Nem részletezem a művet kedves Olvasó. Inkább azt remélem, hogy lesz alkalma meghallgatni. Hiszen egyetlen kielemzés vagy ismertető sem lehet jobb, mint maga a mű, nem emelheti ki jobban annak értékét, nem adhat nagyobb élvezetet. Ha megvan a lemezei között, tegye Ön is fel a lemezjátszóra, ha nincs meg, próbálja megszerezni. És hallgassa, különösen nagy figyelemmel hallgassa a Lacrimosa tételt, amely szerintem legszebb a szépek között. A könnyek, amelyeket abban a tételben sejttet Verdi, az ő legmagasztosabb, legmélyebben átérzett hódolata a nagy költő emléke előtt, de lehetnek ugyanakkor a mi magunk legszebb, legmélyebben átérzett hódolata is, saját elhunyt szeretteink emléke előtt.

 

Tisztelettel hívük

 

Neufeld Robert

 

Fel a lap tetejére

 


 

Miért Allegro és miért nem Allegretto?

 

És miért D-dúrban a hegedűverseny Beethovennél és miért E-mollban a dettó Mendelssohnnál? Szóval Kedves Olvasó, most elérkeztünk a számunkra, műkedvelő zeneszeretők számára kevésbé fontos, de talán mégis érdekes kérdésvilághoz, a kedvenc zeneszerzőink, kedvenc darabjaiban sűrűn előforduló megjelölésekhez. Megpróbálom tehát a címben feltüntetett találós kérdésre megadni a választ. Na ne tessék most mindjárt azt várni, hogy itt egy sor zenei megjelölést fogunk kielemezni. Ez  Sziszifoszi munkát jelentene, és arra itt nincs lehetőség. Mert, amint látni fogják, még egyetlen megjelölés kielemzése is komoly munkát és nagy helyet igényel. Főképpen akkor, amikor az elemző, mint most például én, ellenállhatatlan elbeszélő kényszer nyomása alatt ír, és a dologba némi humort is megpróbál önteni. Itt tehát legfeljebb egy-két, gyakran látott, legtöbbnyire olasz nyelven megadott, szerzői utasítással fogunk csak bajlódni. És hát ki tudja? Hátha ez is elég lesz arra, hogy a zene iránti, már meglévő érdeklődésünket valamelyest növeljük, de a zene világába való bepíllantásunkat is. Egy picinykét. No, de térjünk vissza magához a címhez. Miért Allegro, és miért nem Allegretto? Kezdjük azon, hogy mit is jelentenek ezek a szavak. Allegro olasz, és azt jelenti vidám. De zeneileg azt is, hogy gyorsan. Kottára kitéve tehát részint egy zenei kedélyállapotot, egy hangulatot ad meg, részint pedig mint tempómegjelölés szolgál. Példa erre több nagy szimfóniának első tétele, amely sokszor Allegro megjelöléssel indul. A szó maga a partitúra első oldalán, az első ütem felett látható kitéve, de megjelölést a szerzők a kottára sokszor később is kitesznek. Láthatjuk, hogy itt vagy ott apró szótöredéket, rövidítések állnak. Például Dim (diminuendo), vagy ff (fortissimo), tehát csökkenő, illetve növekvő hangerő.

 

És ezekből a dirigens tudja meg, hogy a tétel hangulata vidám, esetleg játékos legyen, de egyben azt is, hogy milyen tempót, milyen hangerőt gondolt a tételnek adni a szerző, mit volt szándékában tudatni a dirigenssel és a zenészekkel, hogy művét az ő szándékai szerint adják elő. 

 

De, hogy egy kicsit komplikálja a dolgot, a szerző, miközben komponál és újra meg újra lejátsza a készülő mű bevezető ütemeit az otthoni zongorán, esetleg hümmög-zümmög hozzájuk egy kicsit, és aztán meggondolja magát. Az Allegro, gondolja, nem elégséges, ezért valamit még hozzá kellene tenni, hogy a mű tökéletes legyen. Például azt hogy ma non troppo. De nem túlzottan. Vagy azt, hogy con brio. Hévvel. Vagy azt, hogy moderato. Csak módjával, mérsékelten. Valahogy így. Na köszönjük! És ha tudni akarja Kedves Olvasó, elmondom, hogy az itt említett toldalékokon kívül van még egynéhány, még komplikáltabb megjelölés is! Mit szól például ehhez? Andante sostenuto, quasi sussurrando. Magyarán, lassan, kitartva, majdnem suttogva. Vannak ilyenek is. Méghozzá garmadával! Na de ne csüggedjünk! Ezekből a zeneszerzői specialitásokból mi, zeneszerető nézők, illetve hallgatók, nemigen érzünk semmit, amint az illető darab élvezetében elmerülünk. Nekünk a különbség az Allegro és az Allegro non troppo között nem jelent sokat. Annál inkább viszont a dirigensnek és a zenekarnak, na meg a jelenlévő kritikusoknak, akik, ha a dirigensnek és a zenekarnak szerencséje van, szakértelemmel, és nem az előző esti, családi botrányból magukkal hozott méreggel hallgatják az előadást. Mert a tárgyilagos kritikához szakértelem és nyugalom kell. No de erről most elég ennyi is, mert hátra van még az Allegretto. Miért nem azt a megjelölést tette ki a Mester, miért csak az Allegrot? Mert hiszen az is körülbelül ugyanazt jelenti! A különbség mindössze, hogy ez egy kicsit kevesebb vidámságot jelent mint az, kicsit kevesebb gyorsaságot. Mert Allegretto magyarul azt jelenti, gyorsacskán. Nahát! Azt, hogy a gyorsan és a gyorsacskán közötti különbséget hol és miként fogja érezni a Kedves Olvasó, rá bízom, ahhoz nincs hozzászólásom. De azt majdnem tudom garantálni, hogy azt nem lesz könnyű érzékelni. Akkor sem, ha a nézőtérről élvezi a művet, de akkor sem, ha azt egy CD-lemezről hallgatja meg. No de itt mégsem az a célom, hogy a zeneszerzői gigászok értékéből valamit is levonjak azzal, hogy humorizálok az általuk halálos komolyan vett megjelölésekről. Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Mendelssohn, Erkel és Bartók Béla számára a zenei megjelölések, és a közöttük fennálló különbségek döntő fontossággal bírnak, ezért az előadóknak is fontosak. Csak éppen nekünk, műkedvelőknek jelentenek egy kicsit kevesebbet. Nos Kedves Olvasó, amint látja, lehet egy-egy zenei megjelölésről sokat is mondani. Igaz tehát amit fent említettem, hogy az összes ilyen megjelölés kielemzése óriási munka lenne, ehhez egy egész lexikont kellene összeállítani. Ezért még csak egyetlen, a ”Miért” témához tartozó dolgot érintenék, egy olyat, amely az előbbinél még nehezebben magyarázható, mert nem holmi nyelvről nyelvre való fordítást igényel, hanem egy teljesen másfajta megközelítést. Felteszem a kérdést, miért íródott az egyik hegedűverseny dúrban, ugyanakkor a másik mollban? Miért van az, hogy egy dúr skálára írt zenemű, például az E-dúrban megírt, híres Hora Staccato Dinicutól, felvillanyoz, amíg egy mollban írt Chopin ballada  könnyen melankóliát vált ki belölünk? Sőt, esetleg még el is andalít, de, ha hangulatunk pillanatnyilag kissé szomorkás, még könnyeket is csalhat ki a szemünkből. Nem tudnék más választ adni a kérdésre mint azt, hogy a zeneszerzőt, isteni adottsága és fantáziája olyan szférákba emeli fel, ahonnan belelát az emberi lélekbe, ahol világosan áll előtte, hogy mit tud, mit fog zenéjével elérni. Ez határozza meg, hogy melyik témát válassza feldolgozásra, milyen dallamokat, harmóniákat építsen fel, de azt is, hogy mindezt dúrban vagy mollban mondja e el. A szerző tudja, hogy ez a hangnem vidámságot, élénkséget kelt bennünk, amíg a másik lehangol és elgondolkoztat. De mivel mi emberek nem vagyunk egyformák, így az illető művet a szerző szándékai szerint átélni csak az tudja, aki maga is érzékeli, hogy mi is volt  tulajdonképpen a szerző szándéka. Más szóval, a zenét nemcsak hallgatni, de átérezni is kell tudni. Nos Kedves Olvasó, erre a hatalmas és mélyen emberi témára még vissza kell térjünk. Most búcsúznom kell. Ezt viszont nem tehetem anélkül, hogy ajánlatot ne tennék, egy hozzám közel álló remekmü meghallgatására. Franz Schubert Szerenád című egyszerű, de gyönyörű daláról lenne szó. A hangnemet felejtsük most el, szakítsunk inkább időt a darab meghallgatására. Ha otthon véletlenül nem lenne meg lemezen, a Világhálón több helyen meg lehet találni. Például a nagy zenei könyvtár, a  Spotify listáján, vagy a ma már olyan népszerű Youtube listáján. Próbálja meg! Állítom, megéri a kevéske fáradtságot.

 

Baráti üdvözlettel

 

Hivük

 

Neufeld Róbert

 

 

 

 Fel a lap tetejére        

 

Ez is az operák világa

 

Tisztelt Olvasó!

 

Az operák világához, történetéhez tartoznak más elemek is, mint csupán a szép és halhatatlan zene, a különböző zenekarok és karnagyok stílusa és sikere, a legtöbbször nemes vagy tanulságos, versbe foglalt mondanivaló, a nagyszerű nyitányok és közzenék harmóniái, az egymást követő dallamos áriák, kettősök vagy hármasok, néha négyesek. Na meg utoljára, de semmiképpen sem utolsó sorban, a szereplők gyönyörű, lenyűgöző hangja. Aki egy-egy operát nem csak lemezen hallgat le vagy a televízióban néz meg, annak néha megadatik, hogy részese legyen valami olyasminek is, ami egyáltalán nem volt a szerző vagy a rendező elképzelése, amikor a művet megalkotta, illetve színpadra vitte. A stockholmi, Királyi Operaházban voltam például tanúja a következő eseménynek. A Traviata előadására már összegyűlt a közönség, a vasfüggöny már felment, az óriási, kristálycsillár lámpáit már eloltották, amikor a bársonyfüggöny elé kilépett az est intendánsa, mellesleg neves honfitársunk Szalai László, és bejelentette, hogy az estére, Alfréd szerepére kiírt tenorista délelőtt beteget jelentett. A Háznak sikerült egy tenoristát találni, aki jó néhány évvel korábban már énekelte a szerepet, de az utóbbi időben nem. Ennek ellenére hajlandó volt beugrani, de csak akkor, ha a partitúrát a kezében tarthatja. A biztonság kedvéért. Az intendáns szerint a társulat többi tagja ezt nem ellenezte, tehát az előadást hajlandó volt megtartani, de csak, mint koncertelőadást, tehát jelmezben, de kulisszák és egyéb kellékek nélkül. Amennyiben a tisztelt közönség között volnának, akik ezt nem fogadják el, a kifizetett jegy árát a pénztárnál átvehetik. Erre senki sem jelentkezett. Ehelyett a közönség az elhangzottakat hatalmas tapssal jutalmazta, amelyet a függöny felvonása után megduplázott, amikor a szereplők a színpadra kijöttek. Az előadás sikerrel lezajlott, a beugró tenorista jutalma a hosszantartó vastapson kívül több csokor virág is lett. A dirigensek külön fejezetet érdemelnének egy-egy, az operák világát bemutató különlegességek könyvében. Arturo Toscaníninek, hosszú sikeres pályafutásán kívül az is hírnevet szerzett, hogy egy-egy zenekari tag apróbb hibáját, például azt, hogy egy tizedmásodperccel később (vagy előbb) lépett be, vagy egy negyedhang hibát követett el, legtöbbször hangos szitkozódással „jutalmazta”, de nemegyszer ki is zavarta az orkeszterből. Másik ilyen példa, amelynek magam is szemtanúja voltam, a stockholmi Koncerthuset-ben (ahol különben az évente visszatérő, december 10-én megtartott Nóbeldíj-kiosztás zajlik le), a világhírű dirigens Doráti Antal „húzása” volt a Psalmus Hungaricus főpróbáján. A szerepet az akkor nemzetközi karriert befutó, svéd Claes-Håkan Ahnsjö-nek adták ki (és nem a mi tehetséges, széphangú Tálas Ernőnknek!), aki a kijelölt időpontban még nem jött meg de a következő körülbelüli öt percben sem. Doráti már többször az órájára nézett és kopogtatta meg pálcájával az előtte fekvő partitúrát, amikor egyszer csak fogta magát és lefeküdt a kis dobogóra, amelyen addig állt. Szépen összehúzta magát és úgy tett mintha egy kis alvásnak kezdene neki. Na de aztán megjelent a tenorista. Megrettenve nézett a dobogón fekvő karmesterre és ijedten a zenészek felé fordulva megkérdezte, hogy kihívták e már a mentőket. Erre aztán felállt Doráti és egy ”kemény”, szemrehányó pillantással az énekesre, túltette magát a történten. A próba aztán további problémák nélkül, szépen lezajlott, a magyarul éneklő svéd énekes szavaiból talán hármat meg is lehetett érteni. A nap főhőse számomra nem Ahnsjö, hanem Doráti Antal volt. A Giselle balett Covent Gardeni előadásán történt, hogy a harmadik felvonásra szokatlanul sokat kellett várni. Már becsengettek, a világítás már kialudt, további öt perc már el is telt de a függöny még mindig maradt. Aztán ott is egy intendáns lépett a táncosok helyett színpadra. Bejelentette, hogy a két előző felvonásban olyan lenyűgözően táncoló férfi főszereplő lába megrándult, és kérte a tisztelt közönséget, hogy várjon még egy vagy két percet, mert valaki már öltözik a szerepre. Aztán felgördült a függöny és az előadás folyatódott. Kisvártatva azonban a balerinának ficamodott ki a bokája, ezért az előadás ismét megszakadt és később egy újabb beugróval mehetett tovább. Szóval ilyesmik is előfordulnak a muzsika szentélyeiben. Véleményem szerint ezeket nem szabad, mint rossz élményeket elkönyvelni, sőt, ezek életre szóló érdekes emlékek maradnak. Gikszerek azonban megtörténnek a világ leghíresebb operaházaiban is. A régi Metropolitan egyik Tosca előadásán történt, Tosca és a rendőrfőnök Scarpia báró nagy jelenetében. Amint az egyik kettőst énekelték, Tosca parókáját egy gyertya felgyújtotta. Anélkül, hogy a saját szólamát bármelyikük is megszakította volna, Scarpia nyugodt mozdulattal levette Tosca fejéről az égő parókát, ledobta a földre és eltaposta a feltörő lángokat. Tosca Maria Callas volt, Scarpia pedig Tito Gobbi. A felvonás végén a közönség vörösre tapsolta a tenyerét. Néhány évvel később, San Francisco operaházában, szintén egy Tosca előadás napján, a statiszták sztrájkot hirdettek ki. A Toscában nincs szükség sok  statisztára, de a bezáró jelenetnél, az Angyalvár tetején történő kivégzésnél kell egy, legalább hat rendőrből álló kivégző osztag. Nos statiszta nem volt. Ezért, hogy az előadást ne kelljen elhalasztani, a rendező már délután a közeli egyetemhez fordult és érdeklődött a dékánnál, hogy volna e hajlandó - a szokottnál valamivel nagyobb gázsi ellenében –  estére néhány diákot az operaház szolgálatába engedni. Az engedélyt megkapta, a kiválasztott diákok ujjongva rendőrségi egyenruhát öltöttek és aztán felmentek a színpadra, ahol a „tett színhelye” már elő is volt készítve, a jelenetet begyakorlandó. A próbák sajnos nagyon is rosszul mentek, a studentek nemigen értették meg a rendező utasításait, és ha úgy látszott, hogy végre megértették, akkor is rosszul csinálták, amit kellett volna. Főként azt nem értették, hogy mit csináljanak miután a fegyvereiket elsütötték. Álljanak ott meg, menjenek ki jobbra vagy balra, vagy le a lépcsőn, amin fel is jöttek? A rendező megpróbált mindent a szájukba rágni, mutogatott, szaladgált igazgatott a diákokon, de érezte, hogy még mindig nem értik. A végén, időzavarban és kétségbeesetten, csak annyit mondott: „amikor Cavaradossi összeesik, álljanak félre és aztán menjenek Tosca után”. Így is lett. Amikor Tosca, átkot sikoltva a halott Scarpiára átszalad a színen és leveti magát az Angyalvár fokáról, a hat daliás diák, szintén átkot kiáltva utána veti magát. A közönség tombolt. Tisztelt Olvasó. Remélem, hogy ez, a kicsit humorosnak szánt rövidke, részeiben „tapasztalatátadás”-nak nevezhető cikkecske el fogja nyerni tetszését. A legközelebbi, tartalmilag talán komolyabb cikkel való jelentkezésemig pedig fogadja szíves üdvözleteimet.

 

Híve

 

Neufeld Róbert

 

Fel a lap tetejére

 

Mi micsoda és miért?

 

Kedves Olvasó! Ebben a rovatban most egy rövidebb, talán három, esetleg négy részböl álló sorozat indul, amelynek a fenti címet adtam. Természetesen a zene világáról lesz benne szó, mint ahogyan az ebből az ismertetőből is világos. Ez az első rész egy kis zeneszereteti általánossággal kezdődik, majd átmegy a szimfóniák fogalmára. Mint azt a lentiekben is írom, erről a témáról, de minden más zenei témáról, ezerszer ennyit is lehet írni, és már írtak is, nálamnál sokkal jobb tollú, jobban felkészült tollforgatók. Remélem ez nem fogja a kedvét elvenni, és elolvassa ezt a kis bepillantást a klasszikus zene világába. Kezdjük tehát el. Amikor egy hangversenyen egy-egy kedvenc mű előadását látjuk és hallgatjuk, főképpen a zene szépségét élvezzük de figyeljük az előadó művész virtuozitását, sőt, a sokszor érzékelhető zenei felfogást is, amelyet a karmester és a zenekar fejez ki. Ezek, a zene élvezetéhez szorosan kötődő dolgok sem kerülik el figyelmünket, mert ezek is élményt jelentenek számunkra. Már csak azért is, mert minden zongora- vagy hegedüvirtuóz, de karmester is a maga módján, kisebb de nem jelentéktelen különbséggel adja esetleg át nekünk az illető darabot, tehát nem tartja be szigorúan a partitúra előirásait, hanem bizonyos ”művészeti szabadságot” enged meg magának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanaz a zenekari mű, két egymást követő előadás során és két különböző karmester vezetése mellett, nem hangzik el egyformán. Az eltérések a műkedvelő számára kevésbé észrevehetőek, míg a szakértők és kritikusok sokszor éppen ezekre figyelnek legjobban, nagyban ezek után ítélik meg az előadás minőségét. A partitúrától eltérő megoldások visszavezethetők a karmesternek, a darabbal szemben mutatott felfogására, a darab mögött megbúvó, a szerző által egy vagy más módon közölt képről, gondolatról, vagy adott esetben éppen fantáziáról, tehát arra, hogy mindezt miképpen éli át. Mert saját felfogása szerinti, ő apróbb változtatásokat tehet. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a zeneszerzö, habár zenei szándékait a hangjegyekkel már kifejezte és a partitúrát megfelelő zenei utasításokkal el is látta, nem mindíg olyan biztos a dolgában, hogy a saját elképzeléseit ne engedné befolyásolni. Természetesen csak bizonyos mértékben. A szerző, habár meghatározta melyik hangok legyenek egész vagy félhangok, meghatározta a tempót, kitett minden szünetjelet és minden jelzést, például ”Forte” (erösen), ”Pianissimo” (nagyon csendesen), vagy ”con moto” (módjával), azt mégsem írta elö, hogy a dirigensnek mindazt szolgamódra követnie kell. Vegyük csak példaként Arturo Toscaninit és Bruno Waltert és a kettőjük vezette, Beethoven Ötödik szimfóniának előadását. Toscanini igazi olasz temperamentuma kezében a pálcát olyan tempóban vezeti, hogy az ő előadásában a mű teljes két és fél perccel hamarabb ér véget mint Walter pálcája alatt. És ez kedves olvasó, egy szimfóniánál nem kis dolog, ezt még a műkedvelő nézők, illetve hallgatók is észreveszik. Hasonló jelenség, a ”művészeti szabadság” jogának sok esetben nem is szerény kihasználása, ma már a szinpadon is előfordul, egy-egy operaelőadás során. Vannak énekesek, akik megegyeznek a dirigenssel, hogy olykor-olykor csillogtathassák hangjuk ”mesés gyönyörűségét”. Különösen amikor film- vagy tévéfelvétel készül az előadásról, amelynek esélye van aztán az egész világot bejárni. Ilyenkor születik egy-egy magas D magas C helyett, ilyenkor tartja ki az áriát éneklő énekes a kottában előírt, befejező hangot kétszer vagy akár háromszor is olyan hosszan, mint ahogyan azt a szerző előírta. Előfordul olyan is, hogy az est nagy csillaga bejelenti, hogy ma magas C-t nem tud kiénekelni, tegyék le az illetö áriát fél hanggal lejebb. Semmi probléma, mert a közönség ebből úgysem vesz észre semmit. De lehet olyan eltérés is a szerző szándékától, hogy az általa előírt négy nagybőgő helyett a zenekarban csak kettőt, két fagott helyett pedig csak egyet szólaltat meg a karmester, miközben az előírt két angolkürtöt két máshogyan hangzó rézfúvossal  helyettesíti, mert a melankóliáról, amely az angolkürt jellege, nem az a felfogása mint a szerzőé volt, amikor a művet komponálta. De térjünk vissza a fenti címre, ”mi micsoda és miért”. A cél itt, egy kis magyarázatot adni arról, hogy miért szimfónia a szimfónia. Vagy arról, hogy honnan származik az egyik elnevezése és honnan a másiké. A későbbiekben majd visszatérek a különböző zenekari művek hátterének magyarázatára is, de itt maradok a szimfóniánál, mert több hely, több idő nem áll rendelkezésemre. És a szimfóniákról, mint a zeneirodalom egyik fő ágazatáról, lehetne ezerszer ennyit is mondani, mint amennyi itt elfér. De akit a dolog igazán érdekel, azok számára ajánlhatom a szakirodalmat vagy az Internet-et. Szóval, mi is a szimfónia? Maga a szó görög eredetü, együtthangzást, összhangot jelent. A zene terén ez azt az összhangot jelenti, amelyet egy-egy több tételből álló, nagyobb zenekari műre értünk, és amelyben a tételek, de a tételeken belül maguk a témák is, összhangban vannak egymással. Ezt legkönnyebben akkor tudjuk a gyakorlatban hallani, amikor egy szimfónia elődása során észrevesszük, hogy az első tételben hallható egyik-másik zenei téma a későbbi tételek során visszatér, sok esetben nem is egyszer és legtöbbször a zenekar különböző hangszereinek révén. Amit az első tételben a vonósoktól hallottunk, azt a második vagy harmadik tételben a fa- vagy rézfúvosok adják vissza, hogy még később esetleg együttesen térjenek vissza rá. Egy másik oldala az összhangnak maga a zenekarban uralkodó, a különböző hangszerek, hangszercsoportok közötti megszerkesztett harmóniák, amelyek a zeneszerető fülnek annyi szépséget jelentenek. Kérdezhetnők, miért van gyakran neve egy-egy szimfóniának? Mert nem mindíg van neve de sokszor mégis van. Miért, és honnan került elő? Ha szimfóniákról esik szó, leghamarabb valamelyik Beethoveni, Haydni vagy Mozarti remekmü jut eszünkbe, habár a zenekari művek berkeiben kissé jártasabbak esetleg Mahlerre, Brucknerre, Csajkovszkijra, Schubertre vagy Sosztákovicsra is gondolnak. Szögezzük le egyszer s mindenkorra. Habár a zeneszerzök között stilusi különbség állhat fenn, az úgy nevezett ”zenei szépség”, tehát a fülnek olyan jóleső harmóniák nem mindegyiküknél mutatkoznak, mert a romantika zeneszerzői annak a lassabban mozgó, harmóniaigényes idöszaknak zenéjét szerezték amelyben éltek, a maiak pedig napjaink rohanatának életképét tárják elénk egyes zenekari műveikben. És mégis, akármelyik zeneszerzőről is van szó, a múlt századok vagy a mi napjaink alkotóiról, az adottsága, zenei készsége, alkotóképessége mindegyiknek egyenértékű. Ludwig van, vagy Wolfgang Amadeus nem volt tehetségesebb mint Mahler vagy Bruckner vagy Sosztákovics vagy korunk modern zeneszerzői, Igor Sztravinszkij, Bartók Bérla, Vaughan Williams vagy Leonard Bernstein. Ennek ellenére, a szakértelem azt tartja, hogy a szimfónia Beethoven művészetében érte el fejlődésének csúcspontját. Ö megőrizte a forma alapsémáját de kitágította, monumentálissá építette a tételek kereteit. De ez semmiképpen nem mond ellent annak, ami a zeneszerzői adottságról az előző mondatokban áll. A szimfóniák, születésükkor, nem mindíg kapnak nevet. A legtöbbnek nincs is neve, kihirdetve csak a hangnemet és a sorszámot adják meg. Például Haydn 13. szimfóniáját a müsorfüzetben így jelölik: ”Haydn, 13. D-dúr szimfónia”. A megjelölést sok esetben még egy szám, úgy nevezett ”Opusz” követheti, például ”Opusz 44. Ez jellemző a legtöbb szimfóniára, de van sok olyan is közöttük, amelyeket névvel is elláttak. És ha már Beethovent megemlítettük, megemlítendő az is, hogy például a Hatodik szimfónia a ”Pastoral” nevet magától a szerzőtől kapta. Úgyszintén ő adott nevet a Harmadiknak is, amelyet Napoleon irányában érzett tiszteletére írt. A hadvezérből később azonban kiábrándult, amikor az magát császári rangra emeltette, ezért Beethoven a művet ”Eroica” címmel látta el. Az Ötödik szimfónia névadása már kevésbé bizonyított. Beethoven állítólagosan azt mondta az első tétel főtémájáról, hogy ”Igy zörget a sors az ajtón”, ebből eredne, hogy az Ötödiket azóta mint Sors szimfónia emlegetik. Az, hogy a Kilencedik az ”Öröm” nevet kapta, magától értetődő. A szimfónia utolsó tétele Schiller ”Öröm” című ódájára írt kórussal záródik. Mellesleg ez a tétel lett az Európai Únió himnusza. Sosztákovics hetedik szimfóniája a ”Leningrád” nevet kapta, a város 900 napig tartó, kegyetlen de sikertelen ostromának emlékére. Mozart és Haydn szimfóniái között van több amelyek nevet kaptak, például a ”Jupiter” (Mozart legutolsó szimfóniája),  vagy Haydn ”Die Paukenslag” (Üstdobütés). Ezek a nevek vagy a szerzők fantáziájának szüleményei, mint ez a Mozart szimfóniánál áll fenn, vagy valami tárgyi dolog van mögöttük, mint például a Haydn szimfóniában többször előforduló és nyomatékos zenei szereppel bíró üstdob-ütés. Schubert kilencedik, C-dúr szimfóniáját ”A Nagy” néven szokták nevezni, mert monumentális, amíg a nyolcadikat a ”Befejezetlen” címet viseli, mert csak két tétele készült el teljesen, amíg a harmadikból csak kilenc ütem zenekarra és körülbelül félszáz zongorakivonat formájában. Hát kedves olvasó, zenebarát, most ennyit, habár, mint már említettem, ezerszer ennyit is lehetne a szimfóniákról írni. A továbbiakban még majd visszatérünk a többi zenekari művekre is. Addig csak azt kívánom, hogy sok szép zenei élményben legyen része.

 

Üdvözlettel

 

híve, Neufeld Róbert    

 

Fel a lap tetejére   

 

 A mondanivaló

 

Az, hogy a zeneszerzők zenei képessége, Isteni adottsága kényszeríti remekvűveik megírására, nem vonható kétségbe. Jó, valljuk be! Vannak zeneszerzök akiknek egyes darabjai, vagy nagyobb művei a romantikára és élvezetes dallamokra éhes fülnek kevésbé élvezetesek, legrosszabb esetben talán még kakofóniáknak is nevezhetők. De a ”nagyok” művei ilyesmikkel nemigen traktálnak bennünket, zeneimádókat. Egy Mozart vonósnégyes, egy Liszt zongoradarab vagy egy Verdi opera minden zeneimádó igényeit kielégíti, ezeket nem lehet megunni, ha egy ilyen darabot vagy részletet közvetít a rádió vagy a TV, akkor nem keresünk más állomást vagy csatornát. Nem. Akkor vagy megállunk bokros teendőink közepette és hallgatjuk a mesés melódiákat, vagy leülünk egy székre vagy be egy kényelmes fotelbe, és onnan élvezzük a zene hangulatkeltő, szívet, lelket nyugtató szépségét. Ezt illetően olvastam valahol, hogy Mozart zenéje jótevő hatást gyakorol lelki egyensúlyunkra. Például a 21. zongoraverseny második, Adagio (lassú) tétele, amelyet itt, északi körökben mint ”Elvira Madigan” versenynek neveznek, utalván a hatvanas évek végén játszott, ezzel a címmel bemutatott svéd filmre, amelynek kísérőzenéje volt. De nyugtatóan hat Cherubino második áriája is a Figaro házasságából (Voi che sapete) és egy sereg más mozarti harmónia. Igen, ilyen és ehhez hasonló jó érzéseket kölcsönöz a hallgatónak minden klassizkus vagy preklasszikus zeneszerző műve, ha az ember az ő zenéjüket szereti és értékeli. Szóval, a zeneszerzőt művészi képessége kényszeríti zenéjének megszerzésére. Számára ez a képesség nyelv amelyet beszélnie kell, amelyen keresztül ő a világ tudomására hozza azt amit érez, ami benne lakozik és aminek általa születnie kell. Ennyit magáról a zenéről. Na és a mondanivaló? Hát az nem maga a zene? Nem fejezi ki a zene azt amit a szerző mondani, közölni akar? De igen. Legalábbis nagy részben kifejezi. A zene, a dallamok, a vezérszólam, a többi szólamok egybehangzása, a darab egységes harmóniája, mind, mind mondanivaló. A Claire de Lune, a francia Debüssy egyik mesterdarabja, teljes tündöklésében tárja elénk a Hold fényét. Meghallgatásakor az igazi zenekedvelő még folyót vagy tavat is lát esetleg, amelynek felszínén a Hold fénye tükröződik. Az Ötödik szinfónia első ütemeiben elhangzó négy akkord hallatán az érző ember szinte lemerevedik, mert hallja, érzi, hogy nem is az üstdobok dübörögnek, hanem maga a Sors hírvivője dörömböl az ajtón, a hírvivő, aki esetleg magáról a közelgő Végzetről hoz hírt. És van e hihetőbb megtestesülése a Gonosznak, mint a Faustban megszólaltatott Mefiszto, amikor az Aranyborjúról énekel? Már a bevezető szólamok is felrázzák az embert, de ami aztán következik, amikor Sátán rákiált a körülötte nyüzsgő sokaságra, hogy ”Eladó az egész világ!”, akkor az érző ember, maga is a sokaság tagja, megintcsak lemerevedik, amint saját gyarlóságát kényszerül belátni. Szóval van magában a zenében is mondanivaló. De ez nem mindíg elég. Egy-egy szólóhangszerre írt darabnál vagy egy-egy zenekari műnél elegendő lehet de ha például operáról, operettről, vagy más fajta szinpadi zeneműről van szó, akkor már nem. És ha maradunk az opera világánál, ott maga a történet tartalmazza a mondanivalónak azt a részét, amelyet a zene nem tud átadni. És itt nemcsak a közönségnek történő átadásra utalok, tehát a szöveg eléneklésére, amelyen keresztül a közönség megérti a cselekményt, hanem arra az ihletre, amelyet a szerzö kap a feldolgozandó történet olvasása, tanulmányozása folytán, és amelyet a történet szereplőinek sorsa ébreszt benne. Vegyük példának Verdi Rigoletto című operáját. A történet, egy középkori herceg udvarába enged bepillantást nyerni, ahol az opera fő alakja, az udvari bolond, púpos, és kimondhatatlanul keserű Rigoletto, hol ezt a főurat, hol azt sértegeti félig viccesen, félig komolyan, hogy urát, a herceget szórakoztassa. Amikor ezt a napi, kegyetlenül gyűlölt munkáját befejezte, hazasántikál, hogy a hercegtől és dölyfös főuraktól mentes otthonának békéjében egy pár órára megnyugodhasson és egyetlen, féltve őrzött lányával apai szeretetét éreztesse. Ezt a békét teszi a herceg és az őt körülvevő főurak aztán tönkre, ezt a szeretetet változtatja aztán át bosszúvágyra Rigolettonak, a herceg és az udvaroncok felé táplált gyűlölete. Ez a vérbe és kétségbeesésbe torkolló történet, minden olyan tényezőt magába foglal, ami az opera, de minden opera mondanivalója. Benne a fő mondanivaló a szerelem és a szeretet. A herceg tényleg beleszeret Gildába, az apa Rigoletto majomszeretettel veszi körül leányát. De a mondanivaló Rigoletto bosszúvágya is, amelynek nemcsak Gilda meggyalázása az okozója, mégha fő okozója is, de nem csekély fokon a herceggel szemben, talpnyaló, dölyfösködő udvaroncaival és az egész ledér életmóddal szemben táplált megvetés is. Az opera fő mondanivalója tehát, mindent összevetve, az egyszerű, békére és szeretere vágyódó ember világának szembeállítása azzal a képmutató, fellengzős, egyéneiben egymás ellen acsarkodó, erkölcstelen világgal, amelyben a főhősnek élnie kell, és amely felkelti megvetését, majd gyűlöletét. És ez nemcsak a történet Rigolettojára vonatkozik, hanem mindannyiunkra, és mint már mondottam, ez tulajdonképpen a mű fő mondanivalója. Verdi az operán keresztül tanítani akar. ”Válasszátok az egyszerű, szeretettel teljes életet, fordítsatok hátat annak a másiknak”, mondja nekünk. És ez nemcsak az ő, nemcsak a Rigoletto mondanivalója. Ugyanez, mégha más környezetben és változatokkal is, a Tosca, az Aida, a Lammermoori Lucia, és sok-sok más opera mondanivalója is. Azazhogy volt akkor, amikor a szerzők ezeket az operákat megírták. Ma más a helyzet. Akik ma elmennek egy-egy operát megnézni, azt főképpen a szinház, maga a darab nyújtotta élmény miatt teszik, és nemigen gondolnak arra, hogy mi is tulajdonképpen az eszmei mondanivaló egy-egy mű mögött. A mai világ embere tömérdek információt kap a médiákon keresztül. Nincs tehát szüksége arra, hogy egy-egy zenemű vagy könyv mondanivalójából vonja le a folyó életére érvényes következtetéseket. Legalábbis a többségnek nincs. Ennek a mai rendezők, a mai operaházak tudatában vannak, és ezt sok esetben meg is próbálják ellensúlyozni, amikor a cselekményt eredeti korszakából kimozdítják és beillesztik a mai élet körülményeibe, hogy ezzel a mai nézők előtt is kiemeljék azt a mondanivalót, amelyet a szerző a maga idejében szándékozott átadni a közönségnek. És ez sok esetben sikerül is. De még ha ez nem is történik meg, ha a mondanivaló nagyjából el is vész egy-egy mai előadás során, a zene szépsége szerencsére továbbra is rendelkezésünkre áll. És annak élvezetét a magam részéről melegen tudom mindenkinek ajánlani.

 

Tisztelettel

 

Neufeld Róbert             

 

Az opera és a politika

 

Minden irodalmi műfaj, legyen az próza, vers vagy dráma, elkerülhetetlenül a politika eszközévé válhat, ha a szerző ennek megfelelően alkotja meg művét. Csak egy-két példát említenék, amelyek szinte kiválnak a művek sokaságából. Az egyik Emile Zolának, a nagy francia írónak cikke az akkori francia elnökhöz, ”J'accuse!” (Vádolok!) címen, amelyben síkraszáll a hazaárulással hamisan vádolt Alfred Dreyfus katonatiszt mellett, ezzel felrázva nemcsak a francia belpolitikát de az igazságszolgáltatást is. Petőfi forradalmi versei, például az ”Akasszátok fel a királyokat” vagy az ”Egy gondolat bánt engemet” de Arany János balladája, ”A waleszi bárdok” is ide tartozik, mert hiszen a ballada tartománya tulajdonképpen a Habsburg elnyomatástól szenvedő Magyarország. A világirodalom tele van ilyen művekkel, és akkor a régi görög drámákat meg sem említettük. Ezeket sok esetben egyenesen azért írták, hogy egy-egy égető társadalmi problémára rávilágítsanak. Na de térjünk az operákra. A politikai célzások, sok esetben az egyenes rámutatás, ebből a világból sem hiányzik. Beethoven egyetlen operája, a Spanyolországban lejátszódó Fidelio, tulajdonképpen felzúdulás az Európában több helyen uralkodó zsarnokság ellen. A darab Don Pizarroja, ennek a zsarnokságnak képviselője, az ő veresége, képletesen a zsarnokság veresége is. Puccini,  letöbbször játszott operájában, a Tosca-ban szintén a zsarnokság, az elnyomatás ellen emeli fel hangját. Sőt, ő ebben a nagyszerű operában még a papság és a vallás képmutató képviselői ellen is szót emel, amikor a véreskezű rendőrfőnök Scarpia, miután kémjeit Toscára szabadította, és ezzel a festő Cavaradossit halálos csapdába ejti, letérdepel a templomi oltár előtt, és miközben a kórus Te Deumot énekel, keresztet vet és Istenhez fohászkodik. Mi ez ha nem egy politikai állásfoglalás a szerző részéről? Verdinél sem látunk meghunyászkodást, ha az osztrák elnyomatásról van szó. Nem véletlenül választotta a meggyilkolt svéd király, Harmadik Gusztáv történetét ”Álarcosbál” című operájában. Verdi olyan politikai körökkel érzett közösséget, akik királygyilkosságtól sem riadtak volna vissza. Megírta tehát az ”Álarcosbált” de bemutatni nem tudta, mert az osztrák cenzúra királygyilkosságot még a szinpadon sem tudott elfogadni. A zene viszont olyan elbűvölően szép, az olasz nép olyan nyomatékkal követelte az előadást, hogy a cenzúra végül talált megoldást. Ha Verdi, mondta ki, átírja a szereplők nevét, ha a cselekményt áthelyezi egy olyan helyre, ahol nem király, hanem valami más, magas tisztséget viselő főúr szerepel helyette, akkor elődhatja az operát. Így is lett. Gusztáv királyból Ricardo lett, Boston város helytartója, Ankarström grófjából, a stockholmi királygyilkosból pedig Renato, a helytartó jobbkeze. A zene pedig maradt az eredeti. És milyen zene! Nos mi volt ez a cécó, ha nem egy politikai húzás az osztrákok részéről? A szabadságvágy, ami tulajdonképpen az egész olasz nép szabadságvágya is, Verdiben öszpontosul. Ő nemcsak az Álarcosbálban foglal állást a szabadság mellett, megteszi ezt ő a Don Carlosban is, ahol Carlos és barátja Posa, Flandria szabadságáért kész életét adni (és Posa adja is). Verdi mindíg annak a pártjára áll, aki a szabadság oltárán áldozni kész. És ő nincs egyedül, mert az alkotók sorában sok más híres ember is áll, aki ugyanígy cselekszik. A mi költőink egyikének-másikának politikai nyomatékkal bíró munkásságáról már tettünk említést. Adyt és József Attilát sem szabad itt kihagyni, de voltak mások is, külföldiek is, írók és költők, akik egyes müveikbe politikai töltetet öntöttek. Arthur Köstler ”Sötétség délben” címü regénye, vagy Szolcsenyicin számos munkája, Pablo Neruda költeményei, mind, mind politikai felszólalások. De, hogy az operánál maradjunk, befejezésül ismét meg kell említsük saját, nagy zeneszerzőnket, Erkel Ferencet. Már maga a ”Hunyadi László” is problématikus darabnak bizonyult, mert a császári Bécs politikai irányzatokat vélt látni benne, ezért akadályokat gördített az útjába. De műveinek politikai nyomatéka igazán a 48-as forradalom során mutatkozott. Például 1848 március 15-én, amikor a  Nemzeti Szinházban szomorújáték volt műsorra tűzve. Ezt a közönség nem hallgatta végig, hanem helyette magyar szindarabot követelt. Először a Bánk Bánt vették elő, aztán, közkívánatra a Hunyadi Lászlót és a Himuszt játszották el. Nos Kedves Olvasó. Ez a kis gondolatfuttatás nem éppen a zene világának mélységeibe vezetett, mégsem lett volna szabad mellőzni. Mert mint ahogy azt a bevezető sorokban mondtuk, a politika még az operák világában is megtalálható. És erre még érdemes lesz visszatérni.

 

Zenebaráti üdvözlettel

Neufeld Róbert

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható