Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Két év és egy új élet - Csángó Péter

1967. június 10.-én avattak a pécsi orvostudományi egyetemen. Rajtam, a szűk családon, meg a rektoron kívül nem sokan voltak jelen, furcsa érzés volt. Túl sok jóakaróm nem lévén az egyetemen, az előző évet szép hazánk számomra meglehetősen ismeretlen tájain töltöttem. Szigorló koromban egy hónapos gyakorlatot töltöttem a zalaegerszegi kórházhoz tartozó pózvai ideg- és elmegyógyintézményben. Itt tartottak, többek között, egy pacienst, aki 1956-ban Nyugatra távozott, és visszatért Magyarországra. Hogy valóban beteg volt-e vagy sem, azt máig sem tudom. Ki annak idején M.o.-ra visszatérés mellett döntött, néha jobban járt, ha egy pszichiátriai intézetben keresett menedéket.

Pécs

      Első munkahelyem a szombathelyi tüdőkórház volt. Ide az egyetem küldött. Ugyanis: Mielőtt elvégeztük az egyetemet, sőt, már 1960-ban a felvételi vizsga elött, egy kötelező nyilatkozatot kellett aláírni, miszerint a frissen végzett orvos ott vállal állast, ahova az egyetem után küldik. Ez persze csak azokra vonatkozott, kiknek nem volt megfelelő protekciója. A pécsi bennszülöttek, u.n. tükék szinte kivétel nélkül az egyetemi klinikákra kerültek.

       A szombathelyi Vörös Hadsereg útján volt a Vas megyei tanács Markusovszky kórház Tüdőosztálya. A Vörös Hadsereg katonáival alig lehetett találkozni, mert ezeket hermetikusan elzárták a magyar polgári lakosságtól,- emlékezvén talán mi is történt hajdanán, úgy 1945-ben.

        (Egyik pécsi nőgyógyász professzor, Scipiades, még a két háború között a baranyai nők medencecsontjai-átmérőiből bizonyítékot vélt találni arra, hogy Pécs és környéke török megszállás alatt volt 150 évig. Hasonló jellegű kutatás persze a szovjet csapatok felszabadítása után azt hiszem tabutéma volt. Az ismert olasz genetikus, Cavalli-Sforza szerint amúgyis sok genetikai jegyet hozott magával a magyar nép, melyek a szteppei rokonságot mutatják, úgy hogy az említett kutatás talán nem is lett volna túl eredményes. De  45 év alatt, de különösen 1944-45-ben sok minden történt a Kárpát medencében, és a női medencékben).

       A tüdőosztály főorvosáról azt állították, hogy korábban az Államvédelmi Hatóságnak dolgozott, és egy hiba miatt, büntetésből tették Szombathelyre a pesti Korvin Ottó kórházból. Ez utóbbi a kiváltságos nomenklatúra számára fenntartott intézmény volt Budapest egyik jobb részében. Nehéz elképzelni mi lehetett főnököm bűne, - vajon nem súgott be eleget, nem teljesített egyéb kvótát? Ismeretlen oknál fogva engem nem gyűlölt, vagy talán a kelleténél kevésbé és egy pár hét leforgása alatt megkérdezte, nem akarok-e tüdősebész lenni.  Ez egy elutasíthatatlan kérés volt, így már kezdő  koromban résztvehettem néhány pulmonectomiában, - beteg tüdő eltávolítása -, ami akkor a tuberkulózis egyik gyógymódja volt és maradt is jó ideig.

       Szombathelyen lakásom nem volt, és a kórházban sem volt szabad lakni. Fizetésem havi 1300 forint lévén, s az úgynevezett fizetővendég szolgálat körülbelül ennyibe került, csak egy napra próbáltam ki ezt a megoldást. Be kellett látnom, hogy hamarosan anyagi lehetőségeim végére jártam volna, ha ilyen tempóban folytatom a költekezést.

       A fizetés változott; még úgynevezett veszélyességi pótlékot is kaptam. Fizetésemről néhány napja a Markusovszky kórháztól, 43 év elteltével, sikerült is bizonyítékot beszereznem. Örömmel konstatáltam, hogy a bürokrácia ma is működik otthon.  A fizetés lényegesen az ipari munkások alatti szinten mozgott, és akik közgazdasági vagy műszaki egyetemet végeztek, szintén magasabb szinten kezdték karrierjüket.

    A rendszer hívei közül sokan már akkor rendelkeztek lakással. Már nem emlékszem miképp, de bejutottam egy épülőfélben levő házba. Megengedték, hogy az egyik félig kész lakásban meghúzzam magam. A lakás egy kolléga birtokában volt már. Koincidencia?  Ágy nem volt a lakásban, csak a puszta falak. Szerencsére volt egy hálózsákom és néhány éjjel ebben aludtam a földön. A lakás tulajdonosa már a tanulmányok alatt is KISz-tag, talán párttag is volt. Sok vizet nem zavart, de bizonyára ’jó kádernek’ tartották.

       Még lengyelországi autóstoppos koromból örökölt reflexeimmel jókat reggeliztem, ez a kissé fém ízű Globus sertésmájkonzervből (azt hiszem 2 forint 30 fillérbe került), kefirből és a zsemléből állt.

       Az albérletből távoznom kellett, a tulaj és molett nejének beköltözése végzetesen közeledtek. Meglehetősen feldühödve elmentem Szombathelyen a helyi KISz vezetőhöz. Ezen saját magam is meglepődtem, de hát néha teszünk meglepő dolgokat. Ugyebár. A KISZ vezető, emberi megértést mutatva, segítőkésznek bizonyult, még egy biciklit is kölcsönzött nekem. Kaptam egy szobát a várostól 5 km-re fekvő bogárdi hatalmas kastélyban. A párttitkár irodáját kaptam meg, melyben az íróasztalt vörös posztó borított.

       A mennyezetig érő könyvespolcokon Marx, Lenin, Sztálin és még mindig, horribile dictu, Mao könyvei lapultak. A kastélyban akkor  még nem fedezték fel, hogy Mao már ideológiai szempontból ehetetlen. A két nagy, marxista hatalom elhidegülése oly gyorsan köszöntött be, hogy a szakirodalomtól nem sikerült megszabadulni. Természetesen nem fenyegetett az a veszély, hogy ezeket a könyveket bármilyen épelméjű polgár a bogárdi kastélyban éjvíz idején tanulmányozás céljából kezébe vegye, így nyugodtan ott is lehetett hagyni.

       Kissé élveztem is a hatalmas kastélyt, ahol majdnem egyedül laktam, bár az egyik szárnyban meghúzódott egy házmester, a felesége, gyermekük, meg egy kutya. Este kimentem a parkba, évszázados fák közül a sötétben rám mosolygott a telihold. Egyedül voltam. A jövőt nem láttam, csak annyit tudtam, itt tovább nem maradhatok.

       Néhány nap múlva benépesült a kastély; kidobtak a párttitkár könyvtárából. Bekerültem 25-30 népnevelő társaságában a kastély báltermébe. Kik voltak ők? A hivatalos, akadémiai definíció szerint a népnevelő az 1950-es években szervezett, rendszeres, személyre szóló politikai indítékú és szándékú tudatformálás aktivistája. A népnevelőknek misztikus szerepe volt a Rákosi korszak alatt, békés eszközökkel kellett meggyőzniük az embereket arról, ami úgyis elkerülhetetlen volt: A termelőszövetkezetbe való kényszerítés, a magánüzletek államosítása, a békekölcsön. De érthetetlen, mit akartak még 1967-ben, a forradalom után tizenegy évvel. Nem is vették túl komolyan a feladatukat, azonnal felszereltek egy TV-t és a közelben levő osztrák állomásokat nézték.

       Szombathelyi szereplésem rövid idővel ezután befejeződött. Sikerült  egy repülőjegyet szereznem, talán az utolsók közé tartoztam, kik Szombathelyről Pestre repültek. A repülőket a vietnami népnek adták.

       Érett bennem a gondolat, hogy nem maradhatok hazámban. Valamilyen csoda folytán, mielőtt behívtak volna a katonasághoz, még lementem Jugoszláviába és Koperből (Capo d’Istria) átnézhettem a szabad világba.

      

1967szeptember elején bevonultam a Kerepesi úti kaszárnyába. Katonai kiképzésünk részben második világháborús szovjet egészségügyi oktatófilmek megtekintéséből állott. Fegyver egyszer volt a kezünkben, ha jól emlékszem egyszer még lőttünk is. A rendszer iszonyatosan félt tőlünk. 

       Néha kimehettünk a városba. Családi látogatás ürügyén, nem csekély kockázattal, bementem a svéd követségre, melynek bejáratát rendőr őrizte. Én csak újságokat kértem, azt sem bántam, ha régiek voltak. A sajtóattasé a lapokból már amúgyis kivágta a neki szükséges és a szocializmust kompromittáló cikkeket. Mivel a néphadseregben nekünk a fegyelem szó nem jelentett sokat, igy reggeli sorakozó közben nem volt nehéz mások háta mögött megbújva svéd újságokat olvasni.

       Négy hónapot ezután még a csornai, meg körmendi határőrségnél töltöttem, több száz bakának adtam himlőoltást. Néhányan annyira belázasodtak, hogy éjviz idején kellett Szombathelyre beszállítani őket, de haláleset nem volt. A körmendi laktanya szintén egy kastély mellett volt, kulturális eseménynek a helyi kocsma számított és zenének a sötétben a kutyák ugatása. Gyakori volt, hogy a tisztek nekünk mesélték el pszichés problémáikat.  Sokszor apró, úgynevezett őrsökön kellett heteket eltölteniük, arra figyelve, hogy elfogják azokat, kik illegálisan próbálták átlépni a határt. Ez a rész a terminológia szerint már határsávnak számított. Mikor Pestről  jöttem, akkor már a vonaton megjelentek a marcona, civil ruhás igazoltatók.

       Időnként az a „megtiszteltetés” ért, hogy a tisztekkel együtt ülhettem egy Pobjedában (régi szovjet autó) és ilyenkor a legközelebbi osztrák falu, Heiligenkreuz templomtornyát láthattuk. A határt aknazárral, szögesdróttal és kutyákkal biztosították. Hogy a határőrök hány halottat produkáltak, azt nem tudtuk meg. 1968 március 18-án szereltem le. A pesti Semmelweis (Rókus) kórházba kerültem. Főnököm a magyar laboratóriumi diagnosztikai társaság elnöke volt. Remek szakember, tankönyv szerkesztő. Időnként megmagyarázhatatlan dührohamokat kapott és ilyenkor összerakatta velünk a könyvespolcot.

       Fizetésem is megemelkedett, az E113 kulcsszám alapján már 1800 forintot kaptam, veszélyességi pótlékkal pedig 2340 forinttal lettem gazdagabb havonta.

       Az egyik kollégám, debreceni nőgyógyász fia, a Bem tér környékén kapott Dunára néző lakást a papától. Aligha vehette volna fizetésből. Túl boldog nem lehetett, mert a laboratóriumi elektroforézisre és Gram festésre használt alkoholt, igaz, 45 %-ra hígítva, rendszeresen dézsmálta. A hígítást a főnök, Hegedűs András szerkesztette Klinikai laboratóriumi diagnosztika c. könyvből lehetett elsajátítani. Egyszer aztán kevésbé volt híg a nedű, Gyula talán hallucinált és ki akart dobni a Rákóczi útra, persze csukott ablakon keresztül. Rövid fojtogatás után elengedett.

       1968 különleges év volt, a prágai tavasz éve. A kissé türelmesebb északi szomszédjaink is megunták a szovjet elnyomást. Ezt a Varsói Szerződés, ezek között Magyarország csapatai brutális erőszakkal bosszulták meg.

       1968. augusztus 21-én Jugoszláviában voltam és a belgrádi újságok  öles címlapjairól tudtuk meg, hogy Csehszlovákiát megszállták a Varsói Szerződés katonái. Azonnal elhagytuk Belgrádot, nagybátyám még gondoskodott néhány vekni kenyérről. Jó reflexei voltak, 5 évet töltött szovjet hadifogságban és négyet a kistarcsai internálótáborban. A magyar határ felé a helyi lakosok kövekkel dobálták meg a magyar rendszámú autókat. Hajnalban értünk át Magyarországra, az úton dél felé tartottak a végtelen tankoszlopok. Szürrealisztikus, háborús hangulat volt. Megettük a kenyeret. Sírtunk.

      

     1969 április: Prága. Újra tavasz volt, de az elnyomás tavasza. Egy svéd fiatalokból álló csoporttal találkoztam. Útlevelet igértek, melybe betették volna fényképem. Ez soha nem érkezett meg, Belgrádban kerestem a főpostán.

       Pesten a Keleti pályaudvaron 1969 július közepén, betétlap birtokában vonatra ültem. A határőrök mindenkit lekapcsoltak, aki gyanús volt. Akik könnyelműen, nem kevesen, csak egyirányban vettek jegyet, rövid időn belül visszakerültek oda, ahonnan elindultak. Nekem retúrjegyem volt.

       Július 12.-én Fiúméból indulva már a jugoszláv-olasz határ felé közeledtem .A határt Koperből éjjel 3-kor a hold világa mellett értem el. A jugoszláv határőrök hajnali 3-kor reggeliztek, így lehetett számítani arra, hogy se nem figyelnek, se nem lőnek. A. Gábor társaságában szaladtunk át egy tisztáson. A kalauzunk, kreolbőrű, de magát Volksdeutschnak valló Adolf volt.  Az olasz oldalon megittuk hátizsákomban rejtett orosz vodka felét. Adolf 300 dinárt kapott a trieszti pályaudvaron, majd eltűnt. Aztán jelentkeztünk a Prefecturán. Sokan úszva tették meg az 5 km-es utat Jugoszlávia és Olaszország között, néhányan a tengerbe fulladtak.

        A padricianoi menekülttáborban azonnal karanténba kerültünk, majd 10 ágyas szobákban helyeztek el. A menekülttábor tömve volt magyarokkal, lengyelekkel, csehekkel, még egy orosz hegedűművésszel is megismerkedtem. A prágai tavasz után annyira reménytelennek látszott a helyzet, hogy a fiatalok tömegesen hagyták el a szocialista országokat. A  kihallgatás után minden nap lementünk Triesztbe, ami kb. 10 km-re volt a tábortól. Jó séta volt, buszra nem volt pénzünk. Az amerikai űrhajósok holdra szállását már egy trieszti kávéházban néztem. Padricianoban, Surányi Laci orvoskollégámmal találkoztam, egymás mellett töltöttünk 2 hónapot a Kerepesi úti kaszárnyában. Nem kis meglepetéssel néztünk egymásra. Laci Kanadában lett neurológus. Egy másik menekült barátommal, Cserháti Péterrel most is tartom a kapcsolatot. Fafaragó művész. Rajta kívül még egy ilyen van Kanadában.

Friss, zöld, olasz Nansen útlevelemmel Rómába repültem, megnéztem a Forum Romanumot. Bementem a norvég követségre. Pecsétügyben.

A követségi titkár azt kérdezte van-e pénzem. Nem volt. A titkár, Geir Grung kedves ajánlatott tett: ’Itt van 300 korona, ez a saját pénzem. Ha majd keresel, visszaadod’

 

       1969 szeptember 8-án már Norvégiában voltam. Október végén pedig Tromsøben, újra egy tüdőkórházban. A főorvos, Gunnar Moe Mercedesével hozott el a reptérről. Majdnem sötét volt és majdnem hideg. De velem volt feleségem, Gerd és apró csecsemőnk, Monica. Elkezdtem új életem. Geir Grung visszakapta a 300 koronát, ma is hálásan gondolok rá.

Később tudtam meg: Otthon házkutatást tartottak, Édesanyámat és akkor 80 év feletti Nagymamámat 1970 februárban behívták a rendőrségre. Derékig érő hóban mentek be több órás kihallgatásra. Engem  In absentia másfél év szabadságvesztésre és vagyonelkobzásra ítéltek.

       1970 augusztusában hozzátartozóim vettek át egy levelet, mely szerint 97.50 forinttal tartoztam a munkahelyemnek. A Semmelweis kórház pénzügyi osztályának vezetője, Nádasi Károly keményhangú levelében többek  közt ezt írta: ...felhívom figyelmét, szíveskedjék tartozását a mellékelt csekklapon kórházunk számlájára 15 napon belül befizetni, mert különben kénytelenek leszünk tartozását bírósági végrehajtásra kimutatni (sic!)  és ingóságain behajtani, ami Önnek felesleges költségeket okoz.

       Miután letelt a Kádár rezsim által kiosztott 9 év karantén, norvég állampolgárként, vízummal utazhattam haza. Pécsre 1967 óta nem látogattam el, nem is hívtak, de talán még egyszer eljutok az alma mater különleges hangulatú, éghajlatú és inspiráló városába.

Norvégia - Oslo, 2010

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható