Archivum

Látogatók



Hungary 53.1%Hungary
United States 10.5%United States
Ukraine 7.6%Ukraine
Sweden 6.6%Sweden
Canada 5.2%Canada
Norway 3.8%Norway
Germany 3.3%Germany
United Kingdom 1.9%United Kingdom
Romania 1.4%Romania
Russian Federation 1.4%Russian Federation
Denmark 0.9%Denmark
Netherlands 0.4%Netherlands
Greece 0.4%Greece
Austria 0.4%Austria
France 0.4%France
Israel 0.4%Israel
Kuwait 0.4%Kuwait
Croatia 0.4%Croatia
Australia 0.4%Australia

Tegnap: 2
Mostani hét: 2
Múlt hét: 11
Mostani hónap: 39
Múlt hónap: 65
Összesen: 262


Tóth Ildikó rovata

 

Szerelmem Kalotaszeg

Állatok a mérai ház körül

Tamás nagyapámék háza körül mindig voltak állatok. Kutyából, míg nagyapánk élt több is. Mindeniknek megvolt a maga feladata: vadászatra vizslát, tacskót tartott, ezek többnyire tisztavérű fajkutyák voltak, a ház őrzésére inkább igénytelenebb, keverékvérű korcsokat. Anyám gyerekkorában agarakat is nevelt nagyapa. Anyám és fiatalabbik bátyja kisgyerekek voltak még, apjuknak az iskolai, egyházi tevékenysége mellett szép gazdasága volt, néhány tehenet is tartott akkoriban. Apjuk vadászott is, ezért a házörző komondor mellett két agarat és egy tacskót is nevelt. A két gyerek nagyon sajnálta a beesett horpaszuk miatt soványnak tűnő agarakat.Sokszor tervezték, egyszer majd rendesen megetetik őket, hadd lakjanak jól. És egyszer eljött a régen várt alkalom.  Éppen vasárnapi ebédre terítettek, a leves már az asztalon  volt, mikor jött a cseléd a hírrel, hogy ellik az egyik tehén. A felnőttek csapot-papot, terített asztalt otthagyva rohantak az istállóba, a két kicsi ott maradt egyedül az agarakkal – és a vasárnapi ebéddel. Ez a hirtelen előállott helyzet:  a  terített asztalon a gőzölgő étel, felnőtt sehol, az éhesnek látszó agarak…Addig addig tanakodott a két gyerek, míg végül elhatározták, hogy most kell megpróbálni jóllakatni az agarakat. Először csak egy kevés leves, lassan lassan az egész, aztán a sült meg a köret is az agarak feneketlen gyomrába került. A gyerekek csodálkozására, hiába ettek az agarak bármennyit, a horpaszuk csak nem telt ki. Mire a felnőttek visszajöttek, már csak az éhkopp várta őket. S a két szamaritánust természetesen egy alapos náspágolás. Gyuszi szipogva vonta le a tanulságot:

-          A csuda vinné el, hiába volt az egész, ezek a kutyák csak elől híznak!

Nagyszüleim szerették az állatokat, sokat meséltek az unokáknak kutyáik viselt dolgairól. Pajtás nevű vizslájuk praclijának nyomát a padi ház verandájának cementpadlója őrzi. A ház verandájának készítésekor a kutya rászaladt a még puha cementre, senki nem vette észre, így a nyomok örök mementóként beledermedtek a padlóba. Pajtás  sokáig élt, mikor már nagyon öreg, beteg lett, az erdész golyója vetett véget szenvedésének. A kert felső sarkában, a nagy diója alatt hantolták el.

Csöpi – kis fehér pamutgombolyag – a nagymama kutyája volt. Már az én születésemkor öreg kutyus - bár  találkoztam vele, mégis csak fényképekről emlékszem  rá - végelgyengülésben múlt ki, őt is a kertben temették el.

Nagyapánk Tisza névre hallgató tacskója (kotorék eb) egyenesen a nagyhírű szebeni kutyaiskolából került a tulajdonába. Remek vadászkutya volt, míg megvolt nagyapának és nagybátyáimnak a vadászengedélye, nem is volt probléma a foglalkoztatásával. Mikor a családból már senki sem járt vadászni, a mérai erdész, Lőrinc János (Jáni), nagyapám szomszédja könyörült meg a vadász-tevékenységétől megfosztott kutyán. Boldogan mondott igent, mikor nagyapám megkérte, vinné magával Tiszát, mikor a kórogyi erdőbe megy. Ezeknek a kiruccanásoknak megvolt a maga forgatókönyve: az erdész elindult otthonról, mikor a Malomhegy derekáig ért, füttyentett egyet, Tisza azonnal reagált a hívó jelre. Várakozásteljesen odaállt nagyapa elé, mintegy engedélyt kérve a távozásra. – Mehetsz, bólintott beleegyezően gazdája. Tisza elrohant, csatlakozott az erdészhez, este ugyan ott, ahol reggel csatlakozott hozzá elvált tőle, és rendben hazajött. Nagyon barátságos, szelíd kutya volt – a becsületes emberekkel. Mert valamilyen ösztöntől vezettetve megugatta a tolvajokat, vagy más rossz szándékú embereket. E tulajdonsága okozta vesztét: valakit nagyon zavart, hogy éjjelente nem tudott észrevétlenül közlekedni, mert a kutya ugatásával azonnal jelzett, ezért bosszúból a fagyalkerítésen keresztül átnyúlva vasvillával oldalba szúrta szegény Tiszát. A súlyosan sebesült kutyára, melyben már alig volt élet, reggel talált rá nagyapánk. A vérveszteségtől legyengült kutya estére kimúlt. Mindnyájan megsirattuk.

Bikfic, barátságos, kíváncsi természetű, eléggé nagytestű korcskutya a felső udvaron lakott. Onnan  mindent látott, hallott, jól szórakozott játékunk, futkosásunk figyelésével. Érdekes szokása volt, hogy ha felingerelték, elkezdett négy lábbal egyszerre felugrálni a levegőbe. Ilyenkor olyan volt, mint egy hatalmas pattogó gumilabda. Ha nagymama nem látta, mi gyerekek sokszor szórakoztunk azzal, hogy jól felhergeltük Bikficet és élveztük ugrálását.

Édesanyám mindig kistermetű kutyákat tartott: Bubi, Bundás, Bodri – most veszem észre, mindnek B betűvel kezdődött a neve. A kutyák nappal láncon voltak, erre a törvény kötelezte a gazdákat, csak este  felé, etetés után engedték szabadon őket. Akkor aztán rohangálhattak a kertben, az udvaron kedvükre, a kan kutyák, ha tehették el-el kódorogtak a telken kívülre is, a nőstények inkább az emberekhez közel, az udvaron maradtak. Ez alól édesanyám Bubi nevű kutyája volt kivétel. A higgadt, barátságos szuka egy időben azt a szokást vette fel, hogy etetés után azonnal a kertbe szaladt. Eleinte nem volt ebben semmi feltűnő, csak később vette észre anyánk, hogy mikor közeledik a délutáni etetés ideje, Bubi szokatlanul nyugtalanná válik. Anyánk eleinte azt hitte, a kutya éhes, azért várja annyira az etetés idejét. Ám, ha néha előfordult, hogy valami miatt a szokásosnál kicsivel később került sor az etetésére, az éhesnek hitt kutya, mihelyt megszabadult a láncától, az ételre rá sem nézve rohant a kertbe. Anyánkat nagyon kíváncsivá tette Bubi viselkedése. De hiába akarta meglesni, hova rohan, Bubinak mindig sikerült egérutat nyernie. Ha észrevette, hogy követik, más irányba indult el. A magas kukoricasorok közt egy pillanat alatt eltűnt. Csak sötétedéskor került elő és fáradtan, de nagyon elégedett pofával vetette magát az otthagyott eledelére.

Bubi féltve őrzött titkára végül is, úgy sikerült rájönni, hogy egyik nap az öcsém tette Bubi elé az ételt, anyánk meg elbújt a kutya szokásos útiránya közelében a kertben, ahonnan kényelmesen megfigyelhette, hogy a kutya a kert bal felső sarkában álló nagy diófa felé veszi az útját. Óvatosan követte a kukoricasorok takarásában. Az eléggé erős ellenszél is segített anyánknak, hogy észrevétlen maradjon. Anyánk azt hitte, rosszul lát, mikor észrevette, hogy a nagy diófa alatt egy hatalmas róka várt a kutyára. Bubi boldog nyüszítéssel üdvözölte a rókát, megszagolgatták egymást, összedörzsölték a pofájukat, majd elkezdtek hancúrozni. Üldözték egymást, birkóztak, átugráltak egymáson, mindenről megfeledkezve merültek bele a nagy barátkozásba. Jó fél óráig tartott ez a játék, akkor leültek egymással szembe és csak nézték egymást. Egy idő után a róka felállt, megfordult és elment. Bubi nézett utána, még hempergőzött egyet, aztán lassan hazafelé baktatott, és akkor észrevette anyánkat. Nagyon zavartan kezdett viselkedni, úgy, mint akit kötelességmulasztáson értek. Hirtelen a diófa felé fordult, megeresztett egy sor ugatást, majd  mint aki jól végezte a dolgát, visszaballagott az udvarra. Többé soha, soha nem ment a diófához.

A másik róka-történet anyánk Bundás nevű kutyájával esett meg.

A Malomhegy, de különösen a mellette magasodó Liderkő  jó búvóhelyül szolgált a rókáknak, nyulaknak. (A Malomhegy Nádasfalva felé eső részét nevezte Liderkőnek anyám, mástól nem hallottam ezt az elnevezést, de, hogy valamikor létezett, Gergely Péter: Kalotaszeg névutós helynevei című könyvében találtam rá. Kár lenne, ha ez az érdekes név végkép feledésbe merülne!)

Anyánk nagy bosszúságára szinte naponta látogatott a kertbe róka, az ott szemelő tyúkok nem voltak tőlük biztonságban, egyre fogyatkozott a számuk. Fiatalabbik öcsém, becenevén Bandika tíz éves lehetett, barátjával és osztálytársával, a szomszédban lakó Pityuskával elhatározták, megfogják a tyúktolvaj rókát. Ásót, kapát, egy ócska zsákot és Bundást,a még fiatal kölyökkutyát vitték magukkal a megtorló akcióra. A Liderkőn elég sokáig kellett keresgéljenek, míg megtalálták a róka - kotorékokat. A szerszámok segítségével egy kivételével beomlasztották, ágakkal betömték a lyukakat. A szabadon hagyott lyukhoz odaparancsolták Bundást, aki lelkesen morogva látott neki a lyuk kikaparásához. Bizonyára volt benne kopóvér is, mert egészen felhergelte magát, egyre ádázabban morgott, hevesebben kaparta a lyuk szélét. Bandikáék izgatottan lesték az eredményt, úgy gondolták, ha majd előjön a róka, ők hirtelen odatartják a zsákot, a róka meg belesétál. Csakhogy nem így történt a dolog. Már kezdtek belefáradni: Bandikáék a feszült figyelésbe, a kutya a kaparásba, mikor egyszerre csak kiugrott a róka, bátran és hevesen nekiment a kiskutyának, úgy, hogy az hanyatt esett. Bundás annyira meglepődött, megijedt a váratlan fordulattól, hogy csak nyikkant egyet, majd vinnyogva lábra hemperedett, és farkát behúzva nekiiramodott a lejtőnek. A róka meg utána. Bandikáék is magukhoz tértek a róka okozta meglepetésből és - Bundás, Bundás-t - kiabálva rohanni kezdtek a róka után, melyet most már nem akartak elfogni, hanem a kutyát szerették volna megmenteni tőle.  A kutya egyenesen hazarohant, a róka majdnem hazáig üldözte, csak mikor a kiskutya berohant a kapun változtatott futásán és eléggé ráérősen kocogott el a szomszéd kertje irányába. Mire Bandikáék is hazaértek, Bundás, még mindig reszketve, a kutyaházban kuksolt. A gyerekek a nagy ijedség után megnyugodva, hogy a kiskutyának nem lett semmi baja, lelkendezve mesélték el anyánknak a nagy kalandot. Anyánk kacagott a kutya hősies viselkedésén, és szeretettel megdorgálta:

- Hát így kell rókát fogni, Bundás? - A kutya lehasalt, lehajtotta a fejét, a két első lábát a szeme elé tette.

- Jé, - vették észre a gyerekek. – Bundás szégyelli magát.

Attól kezdve, ha Bundás nem viselkedett rendesen, vadult, vagy nem fogadott szót, Bandika megkérdezte:

- Na, mi van Bundás, menjünk rókát fogni?

Erre a kérdésre a kutya mindig lecsillapodott, lehajtotta a fejét, majd szemrehányón felnézett Bandikára, mintha azt akarta volna mondani:

- Már megint kezded? Mikor felejted el végre?

Macska, mint minden falusi otthonban, volt a háznál, de mindig csak egy, többnyire kandúr, vagy herélt. Anyamacskát nem tartottak, sajnálták volna elpusztítani a sok kiscicát.  A macskák elnevezése nem okozott gondot, többnyire a Cirmos (ha cirmos volt a szőre), Cila, Cicus nevek váltakoztak a soron következő kitűnően egerésző macskáknál. Nagymama is, édesanyám is nagyon szerették ölbe venni, simogatni őket, hallgatni dorombolásukat. Én nem rajongtam értük, különösen azok után, hogy egy bőrdíszműves barátomtól vásárolt vadonatúj gyönyörű bőrtáskámra rápisilt anyám egyik kandúrmacskája. A táskát el kellett dobjam, nem lehetett eltávolítani belőle a penetráns illatot. Csak egészen kicsi koromban figyeltem elbűvölve a macskák finom mozgását, mindenáron ölbe akartam venni én is, meg akartam kaparintani a puha állatot, többnyire a farkától megragadva. Persze az okos cicák nem kértek erőszakos szeretetemből.

Mindenik macskának megvolt a maga sajátossága: az egyik ki tudta nyitni az ajtót, a másik megfogta a rengeteg egeret, sőt patkányt is, de áldozatait nem ette meg, szép sorba lerakta a bejárati ajtó elé. Volt olyan is, amelyik bukfencezni tudott, s olyankor produkálta magát, mikor simogatásra vágyott. Tudniillik, anyám mindig felkapta, megölelgette cirkuszba illő mutatványa után.

A majorság – tyúk, liba, pulyka – tartása faluhelyen természetes volt. Minden fajtának megvolt a külön ólja, napközben a tágas udvaron, miután a kertben már akkorára növekedtek a növények, hogy nem tehettek kárt bennük, ott is bogarászhattak, kapirgálhattak. Mindig akadt egy-egy kedvenc is, annak nevet is adtunk. Az egyik tyúknak Sánta Lidérc lett a neve. Hallgatott a nevére, ha hívtuk csendesen kotyogva sántikált hozzánk, hagyta simogatni magát. Már kiscsirke korában szeretett az emberek között lenni, e szokása miatt sántult meg: valamelyik gyerek nem vette észre és rátaposott a lábacskájára.  Anyám Pista kakasa viszont olyan harcias állat volt, hogy felért két kutyával. Éberen őrködött az udvar népe fölött, ülünek, héjának nem sok esélye volt a csirke-rablásra. De nem csak saját népének volt őrizője. Ha idegen ember akart bejönni a kapun, azonnal megtámadta. Kitárt szárnyakkal előre meredt lábakkal ugrott az illetőre, s ahogy megkapaszkodott, a csőrével csipdesni kezdte, ahol érte. Pista kakas a fazékban végezte, mert úgy bele talált jönni a harciasságba, hogy idősebb korában válogatás nélkül megtámadott mindenkit, a háziakat is, nem lehetett tőle nyugodtan járni az udvaron.

Nagymama idősebb korában már csak ritkán nevelt pulykát. Nagynéném, édesanyám meg sem próbálkoztak vele. A pulykáknak aránylag nagy a terület – igényük, és a kispulykák nagyon kényes jószágok. Amíg ki nem jön a jellegzetes gyöngysor a nyakukon, nagyon kell vigyázni rájuk mert nagymama szerint, ha csalánhoz találnak érni, megdöglenek. Ennek a ténynek nem néztem utána, nem tudom, valóban így van-e?

Nagymama libáit nyaranta az unokasereg hajtotta a Nádas patakára fürdeni. Míg a libák úszkáltak a malom mögötti csendes és mélyebb vízben, mi is remekül szórakoztunk. Történt egyszer, hogy hazatéréskor észrevettük, hogy egy liba hiányzik a csapatból. Nyilvánvaló volt, hogy valaki elemelte, mert nagymama szerint a libák csapatban élő állatok, nem szoktak elkódorogni egymástól. Emi nagynéném, az emberi lélek jó ismerője, vigasztalta nagymamát és minket is: - nem kell búsulni, biztos vagyok abban, hogy hamarosan elő fog kerülni az a jószág. Emi néni estefelé egy kis tereferére átment az egyik szomszédhoz. Beszélgetés közben szó esett az eltűnt  libáról is, nagynéném elmesélte, milyen sokáig keresgéltük hiába. A szomszédok azon véleményen voltak, hogy a libát valaki elemelte.

- Lehet, - egyezett bele nagynéném a felvetésbe – de nincs semmi baj, - mondta magabiztosan - holnap utazom Kolozsvárra, onnan átugrom Esküllőre a pópához, rendelek egy fekete misét a tolvaj lelkére. (Tudniillik az esküllői román pap jó pénzért megátkozási szertartást is vállalt. A mise sikeréhez rendszerint elegendő volt, hogy a megrendelő egy-két embernek elmesélje, hol járt).

Másnap reggel csodának voltunk tanúi: az elkódorgott liba ott sétált a libaudvarban. Becsületes megtalálója , köszönetre sem tartva igényt, a kerítésen dobhatta át az állatot nagy titokban.

A gyümölcsöskert hemzsegett az énekesmadaraktól. Olyan madarak is raktak fészket a kert fáin, az öregebb fák odvaiban, melyeket szigorúan erdőlakóknak ismertünk. A félig kiszáradt aranypármen odvas törzsében egy hatalmas harkály rendezett be fiókáinak kényelmes, bár az odú földhöz közeli elhelyezkedése miatt a macskák vadászösztönét könnyen felébresztő, kicsit veszélyes otthont. Ha csak magam voltam a kertben, megfigyelhettem a harkálypár érdekes, de kissé zajos fatisztogató tevékenységét.

Gyerekkoromban egyszer különös élményben volt részem. A szőlőlugasba tartottam a virág- gruppokkal szegélyezett utacskán, mikor egy körülbelül 20 centis zöldes színű fürge gyíkra lettem figyelmes. Előttem szaladt, időnként megállt, mintha riszálta volna magát egy kicsit, majd tovább szaladt. Szaladása nem volt igazán gyors, kíváncsian néztem furcsa riszáló mozdulatait. Egyszer csak, - alig akartam hinni a szememnek: a gyík megduplázódott. Az egyik elszaladt, a másik ott maradt az ösvényen. Az álló gyíkocska az utamban volt, nem akartam rálépni, ezért egy vesszővel megpiszkáltam, hogy mozdulásra bírjam. Mekkora volt a meglepetésem, mikor a gyík a bot érintésére összelapult! Akkor vettem észre, hogy az csak a gyík levedlett bőre!

Az eresz alatt fészkelő fecskecsapat nem zavartatta magát siserahadunk hangoskodásától, vidáman röpködtek fölöttünk. Különösebben mi sem törődtünk velük, csak felnőtt koromban figyeltem jobban oda életükre. Egyik nyaram fecske-élményét meseformában rögzítettem.

Fecskemese

Régen, mikor én még kislány voltam, alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, hogy mehessek a nagyszüleimhez. Falun laktak, egy nagy, öreg házban. Ennek a háznak volt egy nagy fedett verandája, nagyon szerettem ott olvasgatni. Egyik délután, alig vettem elő a könyvemet, arra figyeltem fel, hogy  egy kicsi fecske libben a tornác eresze alá. Egy pillanat alatt körberepülte a fedett területet, és már el is illant, mintha ott sem lett volna. Kis idő múlva ketten tértek vissza. Abban nem voltam biztos, hogy a fecskepár egyik tagja az iménti látogatóm lenne, csak úgy gondoltam. Körberöpültek, eltávolodtak, egy kicsit köröztek az udvar és a ház fölött. Mintha fel akarnák deríteni, jó-e, biztonságos-e ez a hely? A környéken van-e elég szúnyog, bogár és más finom fecskeeledel? Úgy látszik megfelelőnek találták a vidéket, mert másnap már hajnalban visszatértek. Újra körberepülték a terepet, majd megpihentek a ház mellett futó villanyoszlopsor drótján. Ficseregtek egy sort, hallgattak, nézelődtek, majd egymás felé fordulva csipogtak valamit:

- Mit szólsz, jó lesz ez a hely?

- Igen, azt hiszem. Nyugodt, csendes a környék, és az is fontos, hogy sok a bogár. Meg közel a patak, sár is van bőven. Láttam néhány alkalmas gyapjúcsomót az egyik bokron fennakadva. Tudod, a fészek bélésének valót. Emlékszem, mikor még gyerek voltam és a fészekben éltem a testvéreimmel, nagyon kellemes érzés volt a finom puha gyapjún kucorogni.

Még nézelődtek egy kicsit, én meg nem akartam elijeszteni őket, mozdulatlanul figyeltem, kíváncsi voltam, vajon mire határozzák el magukat? A fecskepár elrepült, bizonyára a közeli patak partjára, mert nem sokára visszatértek és csőröcskéjükben már ott volt az első adag fészekhez való. Nagyon szorgalmasan dolgoztak, egész nap hordták az egyik csöpp sarat a másik után. Estére már látszott munkájuk eredménye. A kis félgömb alakú fészek kezdett formát ölteni. Teltek a napok, a fészek majdnem elkészült, mikor megjelent egy csapat fecske, azt hiszem, a rokonságuk, látogatóba. A két kis házépítő megszeppenve hallgatta a rokonok véleményét:

- Hát ez nem lesz jó! Nem látjátok, hogy túl kicsire építettétek? Hogy fognak a tojáskák elférni? És miután megszületnek a gyerekek, hogy lesz? Ilyen szűk helyen nem tudnak fejlődni!

Gondolom, ilyesmit mondhattak az öregebb fecskék, mert a fiatal fecskepár abbahagyta az építést és újabb fészek rakásába kezdtek. Nagyon szívükre vehették az intelmet, mert másodszorra jóval nagyobb lett a fészek. Ahogy nézegettem, az volt az érzésem, hogy szegénykék ismét hibáznak, mert ezúttal túlságosan is nagyra építik. Úgy is volt. Teltek a napok, a két kis fecske nem győzte hordani az építőanyagot, és mégsem látszott, hogy haladnának a munkával. Az első fészek egy fél libatojáshoz hasonlított, ez a második meg lassan akkora kezdett lenni, mint egy fél görögdinnye. Meg is történt a baj: egyik reggelre leszakadt a fészek fele. A kárvallott fecskepár siránkozva röpködött a letört darab és az épen maradt fészekrész között:

- Mi a csuda történt? Én nem értem! Pedig már majdnem elkészültünk! – Ilyeneket csipogtak egymásnak.

Siránkozásuk úgy látszik messzire elhallatszott, mert egyszer csak újra megjelentek a rokonok. Röpködtek, nézték a fészek megmaradt részét, és a leszakadt darabot, közben úgy csiviteltek, hogy hallgatni is rossz volt.

- Nahát, két ilyen élhetetlent! Hát nektek nincs szemmértéketek? Mit akartatok ebben a hodályban felnevelni? Talán struccot?                                                                                         

Így veszekedtek, kiabáltak, csúfolódtak egy ideig, a két kis bűnös felült a szokott pihenő helyére, a villanydrótra és restelkedve hallgatta az intelmeket. A csivitelő társaság elrepült, az én fecskéim fáradtan, szomorúan gubbasztottak a dróton. Röpdösni sem volt kedvük. Azt hittem, végleg elmegy a kedvük a fészekrakástól. Nekem legalábbis elment volna, ha fecske vagyok. Sajnáltam őket nagyon, mert szorgalmasak voltak, csak azért nem sikerült jó fészket építeniük, mert nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Szívesen elmagyaráztam volna ezt a csúfolódóknak, de fölöslegesen aggódtam. Amit én el akartam magyarázni, azt tudták az öreg fecskék nagyon jól. Kis idő múlva visszatért a fecskecsapat, ezúttal többen voltak. A csapat letelepedett a villanydrótra a két kis szomorkodó mellé, két öreg fecske pedig odarepült a rossz fészkekhez. Ők is megszemlélték, röpdöstek egy kicsit, halkan csivitelve megbeszélték a látottakat, majd elrepültek. A villanydróton ülő csapat ott maradt, és most már bíztatóan ficseregtek:

- Ne búsuljatok, butuskák! Elhoztuk nagyapót meg nagyanyót, hogy segítsenek. Meglátjátok, most minden rendben lesz!

Az öreg fecskepár visszajött és elkezdték sárpöttyökkel kipontozni a fészek körvonalát. Mikor ezzel készen voltak, elrepültek, útközben bizonyára odaszóltak a többinek:

- No, mi készen vagyunk, indulhat az fészeképítés. Segítsetek ti is nekik, hogy minél előbb elkészüljenek.

És a két kis fecske vidáman látott neki újra a munkának. Az imént még csúfolódó csapat meg segített. Olyan sürgés-forgás volt aznap a veranda körül, hogy olyant még nem is láttam. Estére készen lett a fészek, a két kis fecske boldogan költözött bele. Igyekezniük kellett, mert a sok hiábavaló munka miatt elkéstek egy kicsit a tojáskák lerakásával, a költéssel. Az ifjú mamafecske miután lerakta a tojásokat, türelmesen kucorgott felettük, míg a teste melegétől kikeltek a kis fecskék, a fecskeapuka meg szorgalmasan hordta neki az ételt.  Mikor mindenik fióka megszületett, újra megjelent a rokonság. És segítettek táplálni a fiókákat, amelyek úgy fejlődtek, híztak a sok ételtől, hogy öröm volt nézni.

Mikor a kicsi fecskék már akkorák lettek, hogy elhagyhatták a fészket, akkor repülni tanította őket a rokonság. Mire vége lett a nyárnak, a későn költött kis fecskék is megerősödtek, vidáman cikáztak a levegőben. Akkor láttam őket utoljára, mikor ők is odaültek a vándorútra készülődő felnőttek mellé a villanydrótra:

- Isten veletek kis fecskék, jó utat - intettem nekik- ígérem, vigyázok a fészketekre és szeretettel várlak benneteket vissza. Remélem, jövőre majd újra találkozunk!

 

 

 

 

 

 

 

Bezzeg az én időmben

A Csendkirálynő Birodalma

Kisgyerek koromban sokat betegeskedtem a garat és orrmanduláim miatt. Gyakran begyulladtak, nem tudtam nyelni, lélegzeni. Szüleim hűségesen ápoltak, de lassacskán  ráuntak arra, hogy bármilyen programot terveztek, azokat rendre felborította az én többnyire a munkaszünettel járó ünnepekre időzített  betegségem.

Anyai nagymamám egykori udvarlója, Kolozsvár nagyhírű nőgyógyász szülészorvosa, Mátyás Mátyás azt, hogy nagymamám  máshoz ment férjhez,  nem vette zokon, kedves jó barátja lett az egész családnak, az idők folyamán amolyan egészségügyi tanácsadójukká vált.  Így érthető, szüleim miért hozzá fordultak tanácsért az én esetemben, szakterületétől oly távol eső problémámmal is. Megbeszéltek egy időpontot, szépen felöltöztettek, és tettük tiszteletünket. Mátyás Mátyás megvizsgált, hümmögött egy sort, majd azt mondta:

- Hát kedveseim, ezeket a mandulákat sürgősen ki kell dobni. – Szüleim érdeklődtek, mennyire sürgős az operáció, mikorra tervezzék?

- Hogy mikorra? Semmikorra! Most azonnal megcsináljuk!

Szüleim összenéztek, egyikük sem mert nemet mondani, nem merték a rájuk tukmált segítséget visszautasítani azzal, hogy köszönik szépen, de inkább egy gégeszakorvosra bíznák gyereküket. Mindenféle előzetes vérvétel, ellenőrzés mellőzésével ott helyben lefogtak, - hárman, mert nem voltam hajlandó jó gyerek módjára szót fogadni és úgy látszik volt bennem némi erőtartalék is. A Főorvos Úr elvégezte a műtétet. Régideje már ennek, de azóta is akárhány gégész belepillant a torkomba, elszörnyülködik.

A „szakszerű” operáció után elég sokáig kornyadoztam, ráadásul az orrmanduláim röpke idő alatt visszanőttek. Marosvásárhelyen az országos hírű specialista, Osváth doktor Úr műtött meg újra. Sikeresen. Utókezelésre a kolozsvári Református Kórházba utalt. Három héten keresztül naponta egy gumilabda szerű készülékkel befújtak az orromba, miközben azt kellett mondanom: mamma, mamma. A kezelés nem volt fájdalmas, csak kellemetlen és kissé hosszadalmas. A kezelő orvos megdicsért fegyelmezett magatartásomért, és hogy jobb kedvre hangoljon, megmutatott egy ládányi nyüzsgő tengerimalacot.

- Nézd kislányom, ha ügyesen végigcsinálod a kezelést, választhatsz magadnak egy tengerimalacot - bíztatott kedvesen.

Azon imádkoztam, az orvos valahogy feledkezzen meg az  ígéretéről mert a kezeléssel nem volt semmi bajom, a kecsegtetéstől viszont lett, mert borzasztóan irtóztam a nyüzsgő, büdös társaságtól. Szerencsére, az orvosnak nem jutott többé eszébe a nemes ajándékozó szándék.

A befújás bizonyos megkötöttségekkel járt: a kezelést követően egy ideig nem volt szabad beszélnem. Kisgyereknek megtiltani a beszédet nagyon nehéz. Apám ügyesen oldotta meg a feladatot. A kórház jó félórányi járásra volt a házunktól, a városban mi mindig gyalog közlekedtünk. Mikor elindultunk a legelső kezelésre, apám elkezdett mesélni a Csendkirálynő Birodalmáról. Csodálatos hely volt az! Csuda dolgok történtek ott nap mint nap! Aki csak hallott a Birodalomról, - mesélte apám - oda kívánkozott. Persze a felnőttek hiába vágyakoztak, belépni oda csak gyerekeknek lehetett. De azok is csak akkor, ha kiállták a szigorú próbát: legalább egy fél órán keresztül hallgatniuk kellett. Annyira csábító volt a Csend Királyné Birodalma, hogy hősiesen kijelentettem, rendben van, vállalom a próbát! De bármennyire óhajtottam látni, még a közelébe sem kerültem a Csend Királynőnek Birodalmának! Apám minden nap újabb és újabb érdekes, csábos történetet mesélt erről a csudahelyről de  ravaszul mindig úgy intézte, hogy én megfeledkezzem a hallgatási fogadalmamról és a határidő lejárta előtt megszólaljak.

Mire lassacskán lejárt a három hetes kezelési idő én ráébredtem, hogy a Csend Birodalom alkalmassági  próbáján bizony elbuktam. Apám azzal vígasztalt az elmaradt lehetőségért, hogy megmagyarázta, ne búsuljak, mert tulajdonképpen nem is éri meg a sok szépség, csudálatosság látványa, hiszen egyedül kellene oda mennem. Az öcsikém úgy-e még túl kicsi, nem vihetném magammal, a felnőtteknek meg tilos oda a belépés! És a világ legszebb, legérdekesebb helyén sem nagy boldogság az egyedüllét! Ebben maradtunk.

Szegény magányos Csendkirálynő! Mióta felnőtt lettem, már nem is vagyok kíváncsi, milyen lehet a Birodalma?

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget

új száma

Magyar Liget 20 évfolyam

83. szám - 2017 / 3-4

Lapozó

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható