Archivum

Látogatók



United States 64.6%United States
Hungary 17%Hungary
Sweden 6.6%Sweden
Denmark 3.7%Denmark
Romania 2.2%Romania
Ukraine 1.7%Ukraine
Norway 1.4%Norway
Russian Federation 0.9%Russian Federation
France 0.7%France
Israel 0.2%Israel
United Kingdom 0.2%United Kingdom
Switzerland 0.2%Switzerland

Tegnap: 1
Múlt hét: 26
Mostani hónap: 48
Múlt hónap: 302
Összesen: 448


Peregrinusok
Fényes Gábor rovata 
Pénteken, április 20-án 
táncház 
lesz a Magyar Házban. 18 órától Schiffer Gábor kalotaszegi legényest oktat, majd 19 órától a Barozda
 együttes zenél és Hurtig Ilona táncot tanít. A belépő 100 korona, szendvicset, süteményt, italt árusítanak
a szervezők.
A szervezők sok szeretettel várnak minden kedves táncolni vágyót.
Április 22-én 16 órakor a Magyar Ház vendégei a Székely Góbék, akik A mü üdőnkben nem így vót című 
lőadással jönnek a Székelyföldről. Mellékeljük a meghívót.
"A csíkszentgyörgyi Székely Góbék az autentikus székely beszéd, dialektus megtestesítői, és a műsor fő
jellemzője természetesen a humor, a nevettetés. Előadásaikban a székely emberek hagyományait, szokásait,
gondját-baját, örömét és bánatát dolgozzák fel, nagyon jó ízlésű humorral és számos, nagyon szép
székely-magyar népdallal fűszerezve."
További ismertetők, videók a Székely Góbékról:
http://szekelyfold.info.ro/index.php/szekely-gobek-humor
A szünetben dobostortát árusítunk!
Mindenkit szeretettel vár a Magyar Ház Közösség vezetősége.

 

      Szeretettel és tisztelettel meghívunk a Peregrinus Klub

soron következő találkozójára!

Helyszín: Magyarország Stockholmi Nagykövetségén,

Dag Hammarskjölds väg 10, 115 27 Stockholm

(Bejárat a főkapun, a Berwaldhallen felőli oldalon)

Időpont: 2012. május 9-én, szerdán, 18 órai kezdettel

Harmat László:

Flow, Zene, Egészség – az „áramlat” élmény pszichológiai és élettani háttere

Práda Kinga fuvolaművész közreműködésével

„Bizonyára sokan találkoztak már népszerű tudományos ismertetések keretében a magyar származású pszichológus professzor, Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett flow vagy más néven áramlat élmény jelenségével. A flow kutatás a pozitív pszichológiának és a boldogság kutatásnak meghatározó irányzata lett a kilencvenes évek végétől, elsősorban az Egyesült Államokban.

Az előadásom első felében rövid áttekintést adok arról, hogy tudományos kutatások tükrében, melyek azok a feltételek, amelyek elősegíthetik, hogy az áramlat élmény részesei lehessünk. A vizsgálatok többsége kérdőívek segítségével igyekezett minél pontosabb képet adni a flow élmény hátteréről. Keveset tudunk azonban arról, hogy vajon hogyan viselkedik a szervezetünk, miközben az áramlatban vagyunk. Van-e valamiféle sajátos élettani működésmódunk, ami ehhez az állapothoz kapcsolódik? Mi az, amit tudunk a flow idegélettani hátteréről? Létezik-e a flow állapotnak az agyban valamilyen speciális területekhez kötődő aktivitása, mint például a hipnotikus tudatállapot esetében? Különösen azért is aktuálisak ezek a kérdések, mert korábbi vizsgálatokból megtudható, hogy a flow élmény átélésének gyakorisági és az életminőség, ezáltal az egészségi állapotunk, pozitív összefüggést mutat.

Az előadásom második részében, azokról a kérdésekről fogok szólni, hogyan segíthet bennünket az aktív zenélés (különösen a kóruséneklés) és a zenehallgatás a flow élmény átélésében és közvetve az egészségi állapotunk megőrzésében.”

Harmat László az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola bölcsészkarán Egerben, történelem és ének-zene szakon végzett 1995-ben. Több, mint tíz éven keresztül ének-zene szakos tanárként dolgozott Budapesten az I. kerületi Petőfi Sándor és Toldi Ferenc gimnáziumokban, valamint 2000-2007 között óraadó tanárként a Mozgássérültek Pető András Nevelő- és Nevelőképző Intézetében vezetett tanítási gyakorlatokat a főiskolai hallgatók számára.

A pszichológia és a zeneterápia iránti érdeklődése már főiskolai tanulmányai alatt meghatározó volt. 1998-2001 között a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésén vett részt, majd 2001-ben felvételt nyert a Szegedi Tudomány Egyetem pszichológiai szakára. Szegeden 2005-ben diplomázott, ugyanebben az évben felvételt nyert a Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományok doktori iskolájába állami ösztöndíjas hallgatóként, ahol 2010-ben szerzett doktori fokozatot. Tanulmányai elsősorban a Magatartástudományi Intézethez kötődtek, ahol 2009-től tanársegédként dolgozott.

Kutatási területei elsősorban a zene pszicho-fiziológiai vizsgálatához kötődnek. Doktori disszertációját a zenehallgatás terápiás hatásainak szerepéről írta az alvásproblémák és a szorongás csökkentésének kezelésében. Emellett másik fontos kutatási területe az aktív zenélés élettani és egészségre gyakorolt hatásainak vizsgálata, valamint a „flow” élmény (Csíkszentmihályi Mihály) pszicho-fiziológiai és neuro-biológiai hátterének feltárása.

2007 óta dolgozik együtt különböző együttműködések keretében Töres Theorell (Stockholm Egyetem) és Fredrik Ullén (Karolinska Intézet) professzorokkal. 2011 októberében másfél éves posztgraduális ösztöndíjban részesült, és ennek keretében kapott meghívást a Karolinska Intézet Idegtudományi Tanszékére, hogy részt vegyen a „Human making music” („Zenélő ember”) elnevezésű kutatási programban.

-------------------------------------------------------------------

Találkozónkat szokás szerint kötetlen társalgás követi a nagykövetségen.

Minden klubtagot és további érdeklődőt nagy szeretettel és tisztelettel várunk!

A Peregrinus Klub nevében a szervező:

Fényes Gábor, titkár, Peregrinus Klub, Stockholm

Nagykövetségi kapcsolattartó:

Biróné Gulyás Katalin, konzul, Magyarország Stockholmi Nagykövetsége

 

=====================================================

 

November 12-én, szombaton 15 órakor lesz Tamus István debreceni grafikusművész kiállításának megnyitója a Magyar Házban (Lövåsvägen 12, Bromma). A művész munkásságáról a http://www.gade.hu/oldalak/tagsag/tamus.html lapon találtok részleteket. Közreműködik a Stockholmi Magyar Kamarakórus.

***

A Lencse Tibor Baráti Társaság Árvákat Támogató Egyesület szeretettel meghív minden kedves érdeklődőt a

          Liszt Ferenc - a zongora zsenije, a zenei romantika nagy alakjának élete és zenéje

Elizabeth Handley zenetörténész (Johannesburg/Stockholm)

zenével és képekkel illusztrált angol nyelvű előadására 2011. november 13. vasárnap du 3 órára a Francia Protestáns Templomba (Östermalm, Humlegårdsgatan 13). A szünetben önköltségi áron kínálunk kávét, üdítőt, szendvicset és házi süteménPénteken, április 20-án 

táncház 
lesz a Magyar Házban. 18 órától Schiffer Gábor kalotaszegi legényest oktat, majd 19 órától a
Barozda együttes zenél és Hurtig Ilona táncot tanít. A belépő 100 korona, szendvicset, süteményt,
italt árusítanak a szervezők.
A szervezők sok szeretettel várnak minden kedves táncolni vágyót.
Április 22-én 16 órakor a Magyar Ház vendégei a Székely Góbék, akik A mü üdőnkben nem így
vót című előadással jönnek a Székelyföldről. Mellékeljük a meghívót.
"A csíkszentgyörgyi Székely Góbék az autentikus székely beszéd, dialektus megtestesítői, és
a műsor fő jellemzője természetesen a humor, a nevettetés. Előadásaikban a székely emberek
hagyományait, szokásait, gondját-baját, örömét és bánatát dolgozzák fel, nagyon jó ízlésű humorral
és számos, nagyon szép székely-magyar népdallal fűszerezve."
További ismertetők, videók a Székely Góbékról:
 http://szekelyfold.info.ro/index.php/szekely-gobek-humor
A szünetben dobostortát árusítunk!

Mindenkit szeretettel vár a Magyar Ház Közösség vezetősége.yt. Belépődíj és tolmácsolás nincs. A program után köszönettel fogadjuk a vendégeink kisebb vagy nagyobb összegű támogatását magyarországi és erdélyi segélyprogramjainkhoz. Ezekről örömmel adunk tájékoztatást a helyszínen. Külön köszönjük Mrs. Elizatbeth Handley ellenszolgáltatás nélkül, szeretettel vállalt munkáját.

Végh Norbert

***

Szeretettel és tisztelettel meghívunk a Peregrinus Klub alapításának
10. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes találkozóra! 
Helyszín: A Magyar Köztársaság Stockholmi Nagykövetségén,
Dag Hammarskjölds väg 10, 115 27 Stockholm
... (Bejárat a főkapun, a Berwaldhallen felőli oldalon)

Időpont: 2011. november 26-án, szombaton, 15 órai kezdettel
Részvételi szándékotokat november 16-ig kérjük jelezni a szervezőnél:
a Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen vagy a „Peregrinus Klub” Facebook-csoporton

Susanna Fahlström és Veress Zoltán előadása:
Költészet és varázslat

Susanna Fahlström, szül. Fényes Zsuzsanna pécsi származású svéd-magyar egyetemi könyvtáros,
tanár és műfordító. 1973 óta jelentek meg versei Magyarországon, 1993-tól cikkei és műfordításai
svéd folyóiratokban. Tanári oklevelet magyar-angol szakon Pécsett szerzett 1974-ben, könyvtáros
oklevelet 1978-ban, Boråsban (Svédország). 1978 óta könyvtárosként dolgozik az
Uppsalai Egyetemi Könyvtárban. Az uppsalai egyetemen írt doktori disszertációja Form and philosophy
in Sándor Weöres’ poetry (Forma és filozófia Weöres Sándor költészetében) címen jelent meg 1999-ben.
Több magyar irodalmi műről írt cikket és adott ki műfordítást svéd folyóiratokban, többek között
Kányádi Sándor svédre fordított verseit. Márai Sándor Füves könyvét Visdomsord för vardagsbruk
(Bölcsességek hétköznapi használatra) címen 2008-ban adta ki a Sivart kiadó. Szintén 2008-ban jelent
meg a férjével, Ulf Fahlströmmel együtt fordított Molnár Ferenc és Reich Károly A kékszemű című meséje
Ängeln och skyltdockan (Az angyal és a kirakatbaba) cím alatt. Szerb Antal A Pendragon legendája
fordítását a Legenden Pendragon címen ugyancsak a Sivart kiadó adta ki 2010-ben.

Veress Zoltán, magyar költő, író és műfordító 1936-ban született Kolozsvárott. Klasszikussá vált epikus
gyermekversei (Tóbiás és Kelemen, Irgum-Burgum Benedek) a Napsugár című kolozsvári gyermeklapban
jelentek meg folytatásokban. 1952-ben rendszerellenes röpiratok terjesztése miatt elítélték,
1954-ben szabadult. Az 1970-es években a Korunk folyóirat tudományos szerkesztőjeként dolgozott.
Kétszer kapott műfordítói díjat. 1986-tól él Svédországban, a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet szerkesztője,
a Peregrinus Klub elindítója.
http://magyarliget.hhrf.org/index.php/Peregrinusok
Találkozónkat állófogadás és kötetlen társalgás zárja a nagykövetségen.

Minden klubtagot és további érdeklődőt nagy szeretettel és tisztelettel várunk!

A Peregrinus Klub nevében a szervező:
Fényes Gábor, titkár, Peregrinus Klub, Stockholm

Nagykövetségi kapcsolattartó:
Biróné Gulyás Katalin, konzul, a Magyar Köztársaság Stockholmi Nagykövetsége
Peregrinus Klub és Svédországi Magyar Orvosi Egyesület:
Van-e visszaút Magyarországra?

Az, hogy egy vakbélműtét részletező elmesélése is kelthet ekkora derültséget a hallgatóság soraiban, sosem hittem volna! De Dr. Faragó Iván sebész főorvos előadása után, már ez is magától értetődő.

Fotó:  Rásonyi Marilu

A hűvös, szemerkélő esőben szeptember 20-án este, a Stockholmi Magyar Nagykövetség adott otthont a Peregrinus Klub és a Svédországi Magyar Orvosi Egyesület első közös rendezvényének. Az eseményt Fényes Gábor szervezte, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a két szervezet között nem csak a szakmai, de a személyes baráti szálak is szorosabbá fűződjenek.

Az előadásra olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy a zsúfolásig telt díszterem helyett, sokaknak csak a nem kevésbé reprezentatív fogadóteremben jutott hely. A közönség soraiban kollégák; Malmötől Upssaláig, fiatal orvosok, a Peregrinus Klub rendszeres látogatói foglaltak helyet, valamint többen eljöttek Dr. Faragó Iván korábbi páciensei közül, ők láthatóan külön szeretettel hallgatták a főorvos úr beszédét. A vendégeket Rásonyi Marilu (Peregrinus Klub) és Dr. Sebestyén Gábor (SMOE) köszöntötte. Az előadáson Szentiványi Gábor nagykövet úr is részt vett.

Az előadás címadó témája: „Van-e visszaút Magyarországra?” volt. Dr. Faragó Iván saját orvosi pályája tükrében a dilemma szakmai és emberi oldalát is megvilágította. Előadása során tapasztalatait számos apró történettel támasztotta alá, hol derűsebb, hol komolyabb hangulatban. A konklúzió, hogy sajnos nincs visszaút Magyarországra. Szakmailag semmiképpen, de mint látogató bármikor szívesen!

Dr. Faragó Iván Budapesten, a SOTE-n végzett sebész szakorvosként. A '70-es években Magyarországon az operációk száma arányában jóval meghaladta a fejlett nyugati országokban (például Svédországban) elvégzett műtétek számát. (Elsősorban a diagnosztika eszköztelensége miatt – gyakorlatilag a képalkotó eljárásokat Magyarországon ekkor még alig-alig alkalmazták – az orvos manuális vizsgálata alapján kellett dönteni az operáció szükségességéről. Ez gyakorta vezetett indokolatlan beavatkozásokhoz is.) Ennek ellenére egy-egy kezdő sebész csak nagyon ritkán juthatott be a tekintélyes professzorok műtéteire, hogy a szakmai praktikákat eltanulhassa. Az orvosképzést rendkívül merev hierarchia terhelte, ami a fiatal, tehetséges orvosok kibontakozásának egyik legfőbb akadálya, a szakmai fejlődés gátja volt. Későbbi tapasztalatai alapján ez Svédországban egyáltalán nem volt jellemző.

Először 1982-ben járt Svédországban, egy thoraxsebészeti (mellkassebészeti) konferencián. A svéd kórházak és műtők pozitív légköre azonnal megragadta. Ekkor találkozott először az akkor már igen komoly szakmai elismertségnek örvendő Viking Olov Björkkel a Karolinska Intézet professzorával. Ez később sorsdöntő jelentőséggel bírt jövője szempontjából. Következő évben prof. Björköt kérték fel egy magyarországi konferencia megnyitó előadójának, és a professzor szerette volna magyarul kezdeni a beszédét, ebben pedig Dr. Faragó felesége – aki logopédus – volt segítségére.

1984-ben a Karolinska Intézet meghívására érkezett Stockholmba, itt kezdődött svédországi karrierje. Elmondása szerint egyértelmű volt számára fiatal orvosként, hogy a kellemetlen magyar szakmai környezetet egy kellemes svéd szakmai környezetre minden tekintetben érdemes felváltani. Később úgy ítélte meg, hogy eredményesebb munkát végezhet, egy kisebb intézményben. Így előbb a nackai kórház szív- és érsebészeti főorvosa lett, majd az Ersta kórházban később a Sofiahemmetben dolgozott. Minden bizonnyal a legjelentősebb szakmai siker az Ersta kórházhoz köthető, ahol 16 éven át volt a felső emésztőrendszer sebészeti részlegének vezető főorvosa. Külön felelőse volt a nyelőcső- és gyomorrákos betegek sebészeti kezeléséért. Ebben a – viszonylag kis – kórházban sikerült kifejleszteni azt a betegek számára igen kíméletes eljárást, amit magyarul gomblyuksebészeti műtétnek neveznek (laparoszkópiás eljárás). Eleinte az Ersta kórházban évente csak néhány beavatkozást sikerült ilyen laparoszkópiás eljárással megoldani, de a tudás és a tapasztalat az évek során odáig fejlődőtt, hogy később szinte kizárólag csak a legkomplikáltabb esetek fordultak a főorvoshoz, és a sebészeten már évente több száz ilyen műtétet végeztek. A műtéti eljárás olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Japántól a balti országokon át, egészen az Egyesült Államokig hívták Dr. Faragó Ivánt, hogy az új operációs technikát a műtőasztal mellett, "élesben" is bemutassa, oktassa. Kétszer megkísérelte Magyarországon is felhívni a szakma figyelmét az új technika adta lehetőségekre, de érdekes módon, ott nem fogadták kellő nyitottsággal az eljárást, nem tartottak igényt a segítségre. Ezek után feleslegesnek érezte, hogy olyan kapukat döngessen, amik úgysem nyílnak meg. Így munkáját Svédországban folytatta. Többször kihangsúlyozta, hogy a mai magyar egészségügy helyzetéről nincsenek naprakész információi, csak szubjektív benyomásai vannak. De ha egy-egy magyarországi kolléga felkeresi, annak első kérdése általában a következő szokott lenni: „Nem tudsz nekem kint egy jó állást fél évre?”. Persze, ez sajnos nem így működik, hiszen itt a kórházak döntik el, kit vesznek fel. De Svédországban, sőt a világ minden táján jelentős az orvoshiány. Hetente kapnak az orvosok csábító ajánlatokat az USA-ból, Németországból, Angliából és más fejlett országokból egyaránt.

Az előadás után Dr. Sebestyén Gábor és más kollégák is hozzászóltak a svéd és a magyar orvosképzés különbözőségének problémájához. Volt olyan vélemény, hogy a svéd képzésben a sebészeket túl korán, gyakorlati tapasztalat nélkül „dobják a mélyvízbe”, vagyis a tankönyv után rögtön a műtőben találják magukat, szikével a kézben. Erre Dr. Faragó orvostanhallgató korából, egy emlékezetes sztorival válaszolt, amikor tanúja volt, hogy egy vakbélműtétnél, a kezdő orvos legnagyobb igyekezete ellenére - hiába húzta, vágta a vakbelet - csak nem sikerült kiszedni. Mire végül a műtétet a „műtősnő, Jani bácsi” gyakorlott keze fejezte be a fiatal sebész helyett. Tehát ennyit számít a harmincéves rutin a kezdő orvos gyakorlati tudásával szemben. Az már-már ezópusi történetet a hallgatóság nagy derültséggel fogadta.

Még egy kérdés érkezett a közönség részéről: hogy amikor eljött Magyarországról, nem hiányzott-e a „paraszolvencia”? Az őszinte kérdésre őszinte válasz érkezett: Egyáltalán nem. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy Svédországban soha nem kellett ilyesmivel foglalkozni. És nagyon rossznak tartja, hogy Magyarországon ez a a gyakorlat túl sok energiát von el az orvosoktól, vagyis a rossz egzisztenciális körülmények a szakmai munka rovására mennek.

Dr. Faragó Iván kiváló arányérzékéről vall, hogy az előadás mind a szakmai közönség, mind pedig a laikus közönség számára követhető és elgondolkodtató volt, a szellemes történeteket pedig mindenki „magával vitte”.

A Nagykövetség a megszokott szívélyességgel, kiváló „óhazai” vörös és fehér borokkal és a messze földön híres hamisítatlan magyar pogácsával látta vendégül az előadást követő állófogadáson a megjelenteket. A kellemes este után, a követség kapuján kilépve, a csodálatos kertben, az ősfenyők árasztotta őszi esőillatban, az ember kicsit megborzong a tenger felől érkező nyirkos szélben, gallérját felhajtja, kabátját összefogja, és azt mondja magában: MÉG, nincs visszaút Magyarországra!

Rásonyi Marilu, Peregrinus Klub, Stockholm


Peregrinus Klub: Utazás a Föld körül 80 percben Bárány Tiborral

http://www.tiborfoto.com/PEREGRINUS

Fotó: Rásonyi Marilu

Újabb felejthetetlen élményben volt része a stockholmi peregrinusoknak június 14-én: Bárány Tibor hivatásos fényképész fotóiból láthattunk ízelítőt.  Az „Egy fotós dilemmája” c. bemutatója során a világ legkülönbözőbb országaiban készült, eddig 4 millió digitális felvételéből válogatta ki a legérdekesebbeket.

A bevezető képen egy kilenc éves malajziai tornászlány szerepelt. Emberfeletti rugalmassággal állt kézen, miközben sarkait az állkapcsához szorította.  Úgy mosolygott a közönsége felé, mintha más pózt nem is ismerne.  A lenyűgöző jelenet találóan szemléltette Bárány Tibor előadásának alcímét: „Első benyomás nincs másodszor”.

Megbízatásait ma már egyiket a másik után kapja, ám nem mindig volt így.  Pályafutása kezdetén a véletlennek köszönhette, hogy Edouard Cointreau (*1947) a Gourmand World Cookbook Awards (Világ Szakácskönyve Díj) alapítója meghívta Malajziába.  Az első este egy zártkörű rendezvényen készített egy fotót Malajzia miniszterelnökéről „President and kid” (Miniszterelnök és gyermek) címmel.  A kép kategóriájában elnyerte az első helyet, amivel fotósunk gyors elismerést szerzett magának, a szervezők és a résztvevők körében egyaránt.

Legutóbbi különleges küldetése Mariehamnba vezette.  Június 3-án azon a pezsgőárverésen fotózott, ahol az egyik üveg harmincezer euróért kelt el.  A palackokat búvárok találták meg tavaly Åland szigetvilágában sértetlenül, egy kétszáz éves hajóroncson.  Lefotózhatta, ahogy a nem mindennapi lelet ötletét felhasználva a szervezők egy speciálisan kialakított ketrecben hatvan üveg idei Veuve Clicquot pezsgőt engednek le az öbölbe az utókornak.  A rendezők jóvoltából az antik szeszt ugyan nem, de megkóstolhatta a helyi almapárlatot az Ålvadost, ami hasonlít a Calvadoshoz.

A világon összesen 8 darab üzemképes Junkers Ju-52 típusú (becenevén: Tante Ju, azaz Ju néni) német veterán szállító-repülőgép létezik.  Bárány Tibor ott volt, amikor Stockholmba látogatott egyikük, melyet a Lufthansa légitársaság üzemeltet sétarepülés céljából.  Képzeletben a 18 személyes szárnyason ülve, 500 méter magasságból szikrázó napsütésben csodálhattuk meg a város és vonzáskörének néhány nevezetességét, például a városházát, az óvárost, a Globent, a Kista Towert, és a vaxholmi erődöt.

Egy másik légitársaság, a Continental Airlines rendezvényén ötletes fotót készített a stockholmi óváros épületeiről, ahogy fejjel lefele látszanak egy teli borospoháron keresztül.  A képein megörökített vacsorát James Canora világhírű amerikai mesterszakács receptjei szerint szolgálták fel úgy, ahogy az első osztályon több kilométeres magasságban – sajnos a földön érzékenyebb ízlelőbimbóinak kissé túlfűszerezettnek találta az ételt.

2006-ban bálnaleső túrára ment Norvégiába, a vadregényes Spitzbergák (norvég nevén: Svalbard) és Lofoten között.  Láttunk gleccsereket, parti sziklaszirteken pihenő több száz pingvint, illetve egy máig oroszok lakta félezer fős szénbányász települést (Barentsburg, oroszul: Баренцбург).  Hála tehetségének és szerencséjének le tudta fotografálni azt, amit másoknak drága felszereléssel sem sikerült: egy kardszárnyú delfint, testtel a levegőben, ahogy kiugrik a vízből.

Az állatfotózás nehézségét meghazudtoló két másik szenzációs pillanat: a tigris, amint hatalmasra tátott szájjal ásít, valamint „a világ leghosszabb medvéje” – az utóbbi felvételen egy jegesmedve ássa bele magát a hóba, míg egy másiknak csak a feje látszik ki.  A jeleneteket a svédországi Dalarnában található Orsa Grönklitt állatparkban fényképezte.

Személyes fotói közül előkerült még nagy kedvence, a 452 méter magas Petronas-ikertorony – a világ legmagasabb ikertornya – oldalnézetből.  Az épületet nem repülőből fényképezte le, hanem a Menara Kuala Lumpur torony tetején 360 fokos panorámával rendelkező, lassan körbe forgó étterem ablakából.

Következő állomásunk Dubai és a világ egyetlen hétcsillagos szállodája, a Burj Al Arab, ahol a pompa határtalannak tűnt.  A 180 méter belmagassággal rendelkező csarnokban az arányokat csak az emberekhez lehetett mérni.  Az egyik ablakból a pálmafa alakban lefektetett mesterséges szigetcsoport (a Palm Jumeirah) szürrealisztikus hatást gyakorolt a nézőre.

Újra Svédországban, lekerültünk a stockholmi KTH (Kungliga Tekniska Högskolan, Királyi Műszaki Egyetem) már leszerelt R1 (Reaktor 1) monumentális reaktorkamrájába.  A 185 fokos szöget átfogó halszem (fish eye) optikával készült panorámaképek már önmagukban is kuriózumok lettek volna, de ami igazán páratlanná varázsolta a képeket az volt, hogy egy zenész éppen stúdiónak rendezte be a helyszínt improvizációs zenegépével.  Az elektronikus hangszer nem volt más, mint a híres SensOrg, a zenész pedig a gép alkotója, a svédországi magyar karmester és zeneszerző Ungváry Tamás (*1936), aki összejövetelünkön ott volt személyesen.

Bárány Tibor lencsevégre kapott sok más hírességet.  Fotóalanya volt Silvia (*1943) svéd királynő, Fredrik Reinfeldt (*1965) svéd miniszterelnök, valamint Göran Persson (*1949) korábbi miniszterelnök.  Egyik fényképe két teljes oldalon jelent meg a Svenska Dagbladet svéd napilapban: Mona Sahlin (*1957) politikus, aki együtt látható Anna-Lena Brundin (*1959) író-, színész- és énekesnővel.

A közelmúlt nagy eseménye Stockholmban a svéd királyi trónörökös Victoria hercegnő (*1977) és Daniel herceg (*1973) esküvője volt.  Fényképészünknek egy nyolcvanezer korona értékű kölcsönkapott teleobjektívvel felszerelkezve kellett helyet foglalnia a Malmskillnadsgatanon ott, ahol a Hamngatan felett átível.  Innen bámulatos közelképeket készített a házaspárról, a hintójukról, illetve a hintót kísérő katonaosztagokról.  Feladata végeztével átsétált az óvárosba, ahonnan le tudta fotózni a Vasaorden nevű királyi evezőbárkát az ifjú párral a fedélzetén.

Rerrich Béla (1917-2005), az 1956-ban olimpiai ezüstérmes párbajtőröző a melbourne-i játékok után nem tért haza.  Ausztráliából hamar átkerült Stockholmba, ahol sportjának egyik legmeghatározóbb edzője lett.  Ritka képeket tekinthettünk meg nem sokkal a mester halálát megelőző időkből, ahogy a Djurgården vívótermében, Ropstenben kora ellenére derűsen, könnyedén oktatja a fiatal vívóaspiránsokat.  Találkozónkat megtisztelte májusi előadónk a témában, Maros Magda (*1951) olimpiai ezüstérmes és kétszeres bronzérmes, világbajnok és háromszoros magyar bajnok tőrvívónk.

Kertész Imre (*1929) az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben kapta.  A stockholmi magyar nagykövetség állófogadást rendezett írónk tiszteletére: a nem mindennapi alkalmon a legkülönbözőbb magyar ízekből csemegézhettek a jelenlévők.  Szívmelengető volt látni az itt készült fotókon a magyar címert is, ételekből kialakítva.

Túránk utolsó állomásaként idegenvezetőnk a Magyar Parlament épületébe kalauzolt minket.  Az Országházból – amely Steindl Imre (1839-1902) építész tervei alapján készült – a panorámaképeket mi láttuk először nyilvánosan.  Az impozáns kupolacsarnok, Munkácsy Mihály (1844-1900) Honfoglalás c. festménye, továbbá a magyar Szent Korona lélegzetelállító látványa nagy büszkeséget ébresztett a hallgatóságban.

Fény derült-e végül fotósunk dilemmájára?  Három fő jeligéje szerint képeivel közvetít, szépít, és halhatatlanná tesz (svédül/angolul rendre: förmedlar/mediate, förgyller/embellish, és förevigar/immortalize).  A dilemma abban áll, hogy látszódhat-e ez a három vonás, természetesen egy képen mindhárom – egyszerre!

Az előadás és a kérdések után megtekinthettük saját kiadású fotómontázsos könyveit különböző eseményekről, újságcikkeket, valamint böngészhettük elektronikus képtárát, hiszen a bő egy órás bemutató is csak nagyon kevés fotóra volt elég.

Ezúton is köszönjük Bárány Tibornak a káprázatos, szinte eleven fotótárlatot, munkájához további sok sikert és jó egészséget kívánunk!  Külön köszönjük a nagykövetség munkatársainak, hogy a szokásosnál kicsit hosszabb találkozónk lebonyolításában segítőkészek és megértők voltak.

Fényes Gábor, titkár, Peregrinus Klub, Stockholm


Május 24-én kedden, 19 órakor KÁNYÁDI SÁNDOR és KLEIN GYÖRGY vitaestet tart az írók magyar történelemben betöltött
szerepéről a múltban és napjainkban. Az erdélyi magyar költő, Kányádi Sándor és Prof. Klein György az 1900-as évek
Romániájának és Magyarországának költészetéről és politikájáról beszélget. Kányádi Sándor verseket, Ove Berglund pedig
a Dagg på stjärnan c. verseskötetéből svéd fordításokat olvas fel. Helyszín: az ABF-husetben, Sveavägen 41 A belépés díjtalan.
Szervezők: az ABF Stockholm a Brända böcker förlag kiadó és a Sällskap för ungersk litteratur (A magyar irodalom társasága)
együttműködésével. Hivatalos meghívók (svédül):
http://www.abfstockholm.se/kalendarium/Kanyadi_och_Klein/index.htm http://www.abfstockholm.se/_pdf/2011/0524_Kanyadi_och_Klein.pdf 

Emlékeztetni szeretnélek benneteket a Peregrinus klub következő találkozójára, melyre május 17.-én, kedden 18 órakor kerül sor a Magyar Köztársaság Stockholmi Nagykövetségén.

A klub vendége Maros Magda olimpiai ezüstérmes, kétszeres bronzérmes, világbajnok és háromszoros magyar bajnok tőrvívónk.

Fel szeretném hívni a figyelmeteket az Önképzőkör összejövetelére május 25.-én, szerdán 19 órakor a Magyar Házban, Az Önképzőkör vendége Kányádi Sándor iró, költő, műfordító lesz. Cím: Lövåsvägen 12, Bromma.

Holnap este (14.-én) táncház lesz a Magyar Házban. 17 órakor gyerek táncházzal kezdődik a program, 19 órátol indul a rendes táncház. Szokás szerint a Barozda együttes zenél, és Hurtig Ilona fog tanítani. Belépő díj 100 korona. A helyszínen lehetőség van szendvicset és italt vásárolni.

Mindenkit szeretettel várnak a szervezők.

Üdvözlettel,

Végh Norbert


Összefoglaló Maros Magda május 17-i előadásáról meghelent a SMOSZ Híradóban:
http://hirado.smosz.org/index.php?option=com_content&view=article&id=510:-magyar-trvivo-olimpikonunk-maros-magda-a-peregrinus-klubban


Szeretettel és tisztelettel meghívunk a Peregrinus klub soron következő találkozójára!

Helyszín: A Magyar Köztársaság Stockholmi Nagykövetségén (Dag Hammarskjölds väg 10, 115 27 Stockholm)
Időpont: 2011. május 17-én, kedden, 18 órai kezdettel

Beszélgetés Maros Magdával: Siker-e vagy kudarc az olimpiai ezüstérem?

A Peregrinus klub vendége Maros Magda olimpiai ezüstérmes, kétszeres bronzérmes, világbajnok
és háromszoros magyar bajnok tőrvívónk.

Maros Magda Budapesten születt és nőtt fel. Mint „tősgyökeres” pesterzsébeti lakos, előbb az Ady Endre
általános iskolába, majd a Kossuth Lajos gimnázium latin tagozatos osztályába járt és ugyanitt
érettségizett. A Testnevelési Főiskolán -- a mai Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi
Karán -- 1982-ben Sportszervezői-, majd 1985-ben Szakedzői diplomát szerzett.

Életútjáról, valamint arra a kérdésre, hogy hogyan ismerkedett meg a vívással így válaszolt:
„Vézna, de rengeteg energiával rendelkező kislány voltam. Egyszer egy falragaszon olvastam, hogy
a pesterzsébeti művelődési házban, a Csiliben vívótanfolyam indul. Kaptam az alkalmon és jelentkeztem
egyrészt, mert a vívást egy lenyűgöző sportnak tartottam már akkor is, másrészt pedig meg akartam
szabadulni az állandó szülői féltéstől. A tanfolyamvezető Mendelényiné Ágoston Judit olimpia bajnok vitt
el a BVSC-hez. Egész pályafutásom alatt a BVSC-nek voltam tagja, melyet a második (ha nem az első)
otthonomnak tekintettem. Igazi klubélet volt, sokat tanultunk egymástól.

„Már világbajnok (Göteborg, 1973) és olimpiai bronzémes (Montreál, 1976) voltam, amikor elkerültem a
szülői házból: először Kelenföldre, majd a Rózsadombra, de most is Budapest XX. kerületét érzem az
igazi hazámnak. 1982-ben és 1983-ban két komplikált térdműtétem volt, az aktív versenyzést
1984-ben hagytam abba. Az utolsó versenyemen (Bécs, 1984 december) találkoztam Csillag
Istvánnal, aki a svéd válogatott vezetőjeként volt a versenyen. Rövid ismerettség után összeházasodtunk,
tavaly ünnepeltük a 25. házassági évfordulónkat.

„1986-ban költöztem ki Svédországba, ahol a svéd nyelv tanulása után különböző közgazdaságtani
kurzusokat végeztem el a Företagsekonomiska Institutet-ben („Cégköltségvetési Intézet”).
Első munkahelyem a sollentunai gatukontoretnél („utcai hatóság”), majd a Länsbostadsnämndennél
(„Megyei Lakófelügyelet”) volt. 1995-ben a svéd lakáspiaci krízis (fastighetskris) következtében alakult
meg egy állami hitelintézet a Venentius AB, melynek feladata egyrészt az volt, hogy a lakóközösségek
(bostadsrättsföreningek) illetve a privát személyek ne menjenek csődbe, másrészt pedig az, hogy az
állam a lehető legkevesebb pénzt veszítse. Pénzügyi rekonstrukciókat dolgoztunk ki ennek érdekében.
Nagyon érdekes munka volt, ma már csak mint szakértő dolgozom, szükség esetén.”

Maros Magda fontosabb tőrvívói eredményei:
- 1971 országos junior bajnokság
- 1973, 1978, 1980 a női tőrvívás magyar bajnoka
- 1973 világbajnok csapatban
- 1974, 1975 a világbajnoki ezüstérmes csapat tagja
- 1975 világbajnoki 5. helyezett egyéniben
- 1976 olimpiai bronzérmes csapat tagja
- 1977 világbajnoki 4. helyezett csapat tagja
- 1979 világbajnoki ezüstérmes csapat tagja
- 1980 olimpiai ezüstérem egyéniben, bronz csapatban
- 1981 világbajnoki bronzérmes csapat tagja
- 1982 világbajnoki ezüstérmes csapat tagja

Maros Magdát 1980-ban két olimpiai érméért az év női sportolója díjjal jutalmazták.

-------------------------------------------------------------------

Találkozónkat szokás szerint kötetlen társalgás követi a Nagykövetségen.

Minden klubtagot és további érdeklődőt nagy szeretettel és tisztelettel várunk!
 ***
A Peregrinus klub nevében is köszönettel, a szervező:
Fényes Gábor, titkár, Peregrinus klub, Stockholm

Nagykövetségi kapcsolattartó:
Szabó Balázs, konzul, a Magyar Köztársaság Stockholmi Nagykövetsége

A Magyar Ház szeretettel vár minden érdeklődőt 
Dr. Kiss László felvidéki orvostörténész "Nagy emberek - hétköznapi kórok” 
címü orvostörténeti elöadására 2011 május 8-án, 15.30-órakor a stockholmi Magyar Házban.

(Délután 14.00 órakor ebéd önköltségi áron (60 kr) az LTBT szervezéseben.
Bejelentkezni Feldötő Sándornál a 070-5821743 telefonszámon legalább egy
héttel a rendezvény előtt.)

Rendező egyesületek:

Svédországi Magyar Orvosi Egyesület
LTBT Árvákat Támogató Egyesület
Stockholmi Magyar Önképzőkör
Magyar Ház Közössége

 

Skandinávia

 

 

Csángó Péter

Egy év otthon – 5 év távlatából

 

       Már 35 éve Norvégiában laktunk, mikor az az ötletünk támadt, hogy újra Magyarországon kellene élni, és ott tölteni nyugdíjas éveinket.

       A ház és a kocsi eladása után 2004-ben Pestre költöztünk, és egy ír ingatlanközvetítő révén sikerült a Nagykörúton lakást bérelni. Akkor még, 2004-ben, az írek nem tudván a közelgő gazdasági összeomlásról, egymás után vásárolták fel az ingatlanokat Magyarországon. Terveik közé tartozott a West End mögötti hatalmas terület megvétele is. A lakást Mr. Young alkalmazottja adta át nekünk. A csinos orosz hölgy az ogyesszai egyetemen szerzett közgazdász diplomáját budapesti lakások mutogatására tudta csak használni. Elajándékoztunk rengeteg holmit, de még így is annyi maradt, hogy megtöltöttük a több, mint 100 négyzetméteres lakást.

         A körúti ház sokat tudna mesélni Magyarország történetéről. 1910 körül épült, amikor gépkocsiforgalom még nem volt, és lakói a közép- és nagypolgárság képviselői lehettek. Az 50-es években a Rákosi-rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a középosztályt tönkretegye. Akiket a nácizmus vagy a Rákosi kor első évei még nem irtottak ki, azokat kitelepítették: Arisztokrácia, zsidó középosztály, svábok, értelmiségiek élete gyökeresen megváltozott. Kitelepítés, bebörtönzés vagy fizikai megsemmisítés várt rájuk. Recsk, Sopronkőhida. A körúti házakba – a kilakoltatottak helyébe – olyanokat telepítettek be, kiknek fogalmuk sem volt az urbánus életről.

       Az ötemeletes házban egyetlen gyerek volt. A férjezetlen mama időnként fagylaltot árusított a ház előtt, az élettársa meg rendszerint elverte. A felettünk élő idős hölgy időnként beáztatta a mennyezetünket. A már 80 felé közeledő néninél csak a beázás ügyében jártunk, és akkor láttuk a padlón heverni a rengeteg könyvet, (Marx, Lenin, Sztálin, Mao, Rákosi), melyektől, úgy látszik, már se nem tudott, se nem akart megszabadulni.

A 100 év körüli házat úgy konstruálták, hogy sok alkalmat adjon az emberi interakciókra. Ha este nem túl későn értünk haza, akkor alkalmunk adódott arra, hogy átlépjünk a folyosón heverő tökrészeg, munkanélküli úron.

A beáztatás nemcsak a kommunista hitéhez ragaszkodó fenti szomszéd kiváltsága volt. Alattunk egy ismert gyémántvállalat képviselője lakott. Egyik nap becsöngetett hozzánk, hogy nézzük meg, mi történt. Valami miatt eltömődött a toalettje, és elöntötte a lakást a szennyvíz. Máig sem tudom, mi voltunk-e a bőnösök, viszont a gyémántkereskedő visszaköltözött a hazájába. Magas lett a vérnyomása.

       A körúti házunk idős lakóinak rendszeres szórakozása volt az egymással való ordítozás. Ehhez még hozzájárult a közeli mentőállomást elhagyó autók zaja. Szirénájukat minden napszakban használták. Egyik szomszédunk, legalabb 80 éves, vélhetően a spanyol polgárháborúból menekülhetett. Annyira tellett csak neki, hogy a folyosón üljön napszámra.

       Mellettünk egy iraki és egy szír medikus lakott. Az egyiknek vakbélgyulladásra utaló tünetei voltak, sikerült befektetni a János Kórházba. Ekkor láttam, hosszú idő után először, egy magyar kórház minimum 12 ágyas kórtermét közelebbről.  A kórház kívülről úgy néz ki, mint azok a murmanszki kórházak, melyeket az 1920-as években építettek. 

      Volt egy „intellektuell” is a házban. Marx Károly Közgazdasági Egyetemet végzett természetgyógyásznő. Klientúráját nem láttam, de egyszer bejött hozzánk sírva, félrészegen, mert a kapu alatti névtábláját ismeretlen tettesek összetörték.

     Mivel magyarországi tartózkodásunkat hosszabb időre terveztük, gondoltam, hogy felajánlom 35 éves norvégiai tapasztalataimat a magyar egészségügynek. Elindítottam a folyamatot. Első lépésként megkíséreltem, hogy újra felvegyenek az országos nyilvántartásba. Ebből ugyanis az előző rezsim, 2-3 évvel az országból való távozásom után, bosszúból eltávolította a nevem. Az illetékes minisztériumban a renosztrifikációt elég hamar elintézték. Bementem a rendőrségre, hogy megnézzem a kartotékomat. A “tett” után 35 évvel ez az irat fellelhető volt, és az állt rajta, hogy illegálisan hagytam el az országot.

       A hivatalos ügyek formalitásai után, mely az orvosi kamarai tagságomat is magában foglalta, állást kerestem. Sok helyen fogadtak, de nem volt hely. Tudtam volna norvégul, angolul és magyarul is tanítani, de ez nem felelt meg.  Szakemberekre  otthon látszólag annyira nincs szükség, hogy azoknak is felmondtak, akikkel annak idején szakmai kapcsolataim voltak. Évente többszáz orvos hagyja el Magyarországot.

       Megpróbáltam receptírásra is engedélyt kapni. Az Országos Egészségügyi Pénztárban egy kolléga másfél órás beszélgetés után elém tett egy 15 oldalas dokumentumot, amit minden oldalon aláírással és dátummal kellett ellátnom. Néhány hónap után kaptam is 1000 receptből álló blokkot, mit azóta már másfajta tömb helyettesít. Vonalkód segítségével a gyógyszertárak mindent és azonnal tudnak ellenőrizni. Egy, az előbbihez hasonló, 15 oldalas dokumentumot 2005 telén újra kitöltöttem, s minden oldalát aláírtam. Ennek logikáját nem is próbáltam megfejteni, de talán az áll mögötte, hogy az egészségügy újabb megszorításokat vezet be, és így próbálja az orvosok gyógyszerfelírási lehetőségeit korlátozni. Ami talán nem is nagy baj, mert otthon már 10-15 éve tapasztalható volt, hogy megjelentek azok a mikrobák, melyekre a penicillin már nem hatott.

Hozzátenném, hogy 2005 óta új receptblokkokat kell használni ­– állítólag nyomtatását egy olyan cég nyerte el, amelynek jó összeköttetései voltak kormányközeli körökben.

Hagy szóljak néhányérdekes csoportosulásról. Van egy Project retour nevő civil szervezet, melyet egy rendkívül ügyes amerikai magyar hölgy, Dr. Regina Saphier indított el. Akkor a Madách térhez közeli kis presszóban tartották összejöveteleiket. A Project Retour célja az, hogy a visszatérő, egyetemet végzett magyaroknak segítsen. Több információt erről az interneten lehet beszerezni. Nem tudom, mennyien tértek vissza e szervezet segítségével. Az otthoni egzisztenciát aligha alapozhatják kizárólag a magyar fizetésekre. 

Megemliteném a Viking Club-ot, melyet a norvég fejvadász Jan Mosæther alapított (ref. Facebook, LinkedIn). Egy ír pub-ben, a belvárosi Fehérhajó utcában, minden hó első csütörtökjén tartják összejöveteleiket, a szendvics, a sör általában kedvező áron kapható. Norvégok mellett sok dánt, svédet, kanadait, amerikait lehet itt találni. Jó beszélgetőpartnerek. Számos norvég telepedett le Magyarországon, és remekül érzik magukat. Egy Libanonban szolgált norvég ex-katonatiszt szerint nem érdemes Norvégiába visszamenni, mert ”kommunista ország”. Az időnként váratlanul megjelenő skandináv nagykövetek barátságosan elbeszélgetnek a jelenlevőkkel, kik között vannak üzletemberek, filológusok, egyetemisták és újságírók is.

       Több kórházban jártam. A helyzet siralmas. Ha valaki a norvég kórházak színvonalához szokott, készüljön fel arra, hogy leírhatatlan állapotokat talál. A kórházakban ellopják a WC-papírt, szappan nincs, tömegek várnak rendelésre a folyosón. Persze, ha az American Clinic utal be, akkor soron kívül mehetsz be. Hasznos az európai biztosítási kártya (Europeisk Helsetrygdkort) mellé külön biztosítást kötni (pl. Europeiske), mert különben csak hosszú folyamat után lehet költségeinket Norvégiából visszaigényelni. Sokszor végeztetnek túl sok vizsgálatot külföldiek esetében, mert ilyenkor nagyobb összeget kapnak Norvégiától.

       Sok otthon mőködő orvost szinte kizárólag osztályalapon vettek fel az egyetemre. Ha emellett még az egyetemen beléptek a kommunista pártba, minden lehetőség nyitva állt előttük: kórházigazgatói poszt, professzorátus.  Ez egyfajta numerus clausus volt. De míg a két világháború közötti időben a vallási alapon korlátozott zsidó származású fiatalok Bécsben, Berlinben vagy Bolognában tanulhattak, addig a Rákosi korszak alatt, és még rendkívül sokáig, 1989-ig az otthoni tanulmányoktól elzárt fiataloknak szóba sem jöhetett a külföldön tanulás lehetősége. Sokan feladták, de voltak olyanok is, akik nem. Néha 5 évet késve kerültek egyetemre olyanok, akiknek színjeles volt az érettségi bizonyítványa. Kérdés, hogy meddig lehet ennek a kontraszelekciónak az utórezgéseit érezni. A szakmai tudás persze sok esetben elérheti vagy meg is haladja az ittenit, viszont a felszerelés, a környezet és a higiénia balkáni állapotokra emlékeztet. Az épületek állaga rettenetes.

       Az orvosok által hálapénznek nevezett baksist mindekitől elvárják, az összeg lehet alkalmanként csak néhány ezer forint, de lehet, a beavatkozástól függően, tízezrekben is mérni.  2004-ben mutatta a norvég TV2 csatorna, hogy norvég orvostanhallgatók lefizették a debreceni orvosi egyetem boncmesterét, és hullák szerveit vitték haza, hogy otthon tanulmányozhassák. Míg a boncmester fegyelmit kapott, az intézet igazgatója simán megúszta, mert épp egy állami díj átvételén volt.  A boncmester ezt velem telefonon közölte, amikor érdeklődtem a sorsáról. 

       Mint egy medikus említette, ilyen jelenség nem ismeretlen a fővárosban sem, ezt mutatja, hogy az ottani anatómiai intézet beosztottja luxus kocsival közlekedik, amit nyilván nem a rendes fizetéséből vett.

       Egy medika mesélte, hogy csak akkor engedték volna vizsgára, ha ”kegyeit” megosztja a vizsgabizottság egyik tagjával. Ekkor úgy döntött, hogy külföldön folytatja tanulmányait. Szomszédunk volt, ránk hagyta a virágait. 

       A magyar állam valószínőleg legalább olyan súlyos bevételi gondokkal küzd, mint a görög. A mesteremberek nagy része kérdezi, adjon-e számlát. Számlával minden jóval többe kerül. Persze komolyabb munkát nem nagyon érdemes számla nélkül intézni, mert a számla egyfajta garancia is arra, hogy reklamálni lehet. Pénzzel otthon sok mindent el lehet intézni, meggyorsított villanyóra -beszerelés, vámőrök lefizetése gyorsabb ügymenet érdekében, építési engedélyek felgyorsítása, “nagyobbra sikerült” házak, engedély nélkül épített úszómedence megváltása stb.

       A fodrászok és a vendéglősök rendszeresen lefizetik a parkőröket, így nekik nem kell a tényleges parkolódíjat megfizetni, tehát a pénz nem a parkolóórákban, hanem az őrök zsebében köt ki.  Az éttermek kedvező étkeztetéssel is dotálják a parkőröket.

       Magyarország mosolytalan. A hentes ráförmed a vevőre, hogy „tessék kérni”.  Ha nem elég gyors a vevő, akkor félő, hogy a húsbárddal megfenyítik.  Ha két hentes dolgozik a pult mögött, akkor egymással meg is beszélik, hogy a vevő mennyire lassú, vagy nem tudja mit akar – mintha tárgy vagy bábu lenne. A húsbolti eladó nem használ kesztyőt, a húst puszta kézzel fogja meg, hogy előtte mit markolászott, azt az olvasóra bízom. Az ezzel kapcsolatos panaszlevélre nem is válaszol a felettes hatóság.

      Norvégiában a kenyeret papír vagy mőanyagzacskóban tárolják. Magyarországon piszkos ládákban szállítják, és puszta kézzel teszik a polcokra. Az üzletekben sokszor kígyózó sorok állnak. Üvegvisszaváltó-automata nem létezik, emiatt tömegével halmozódik a környezetre káros mőanyag és üveg. Ha a vásárlást befejezendő megállunk a pénztár előtt, akkor készüljünk fel arra, hogy a sor csigalassúsággal halad. A pénztárosok szinte egytől egyig barátságtalanok, sok helyen azzal is telik az idő, hogy bónuszpontokat osztogatnak. Az árut nem a pénztárnál mérik, a vevőnek kell megtennie. Ha netán, és vesztére ezt elfelejti, akkor vagy vissza kell mennie, és akkor újra sorba állhat, vagy a pénztáros megy leméri az árut, s ezalatt áll a sor, felmegy a vásárlók vérnyomása, vagy Isten ments, agyvérzést kapnak. Az ineffektivitás a közel 50 éves szovjet és a 150 éves török megszállás eredménye? Talán. Ne feledjük, hogy őseink többszáz évig éltek közösségben a törökökkel, melyet – nyelvtudósaink szerint – az alapszókincsünk egyes szavai is visszatükröznek. E szavak viszont nem képzik a jelenlegi áttekintés tárgyát, itt most csak a mentalitásról írok.

      Ha Norvégiában keres valamit a vevő az üzletben, az alkalmazott megmutatja a keresett árut, otthon csak intenek „Ott van”. Ez nemcsak az élelmiszerboltokban fordul elő. Van-e 39-es cipő, kérdezte nejem az egyik neves Váci utcai üzletben. A három eladónőt persze nem rendítette meg a „meglepő” kérdés. ”Igen, van”, válaszolta az egyik, majd ették tovább a pattogatott kukoricát. Nekünk is kedvünk lett volna beszállni, de nem volt időnk, mert tényleg szerettünk volna cipőt venni.

       Sokan azt hiszik, hogy otthon remek, friss gyümölcsöt lehet kapni. Szinte akárhová mentünk, a gyümölcs fele rohadt volt.  Alig volt olyan hely, ahol válogatni lehetett, mert rászóltak az emberre. A gyümölcsládák tetején szép lehet az áru, az alsóbb rétegek majdnem mindig rohadtak, ütődöttek, emberi fogyasztásra kevésbé alkalmasak. Érdekes jelenetnek voltam tanúja a Vámház körúti Vásárcsarnokban. Egy sötéthajú hölgy, mit sem gyanítva, az ehető gyümölcsöket válogatta ki magának. Mire az eladó rászólt: Ahonnan maga jön, ott biztosan lehet válogatni.Itt nem.

Csodálkozni nem lehet, mert egy bolti eladó havi 70 000 forintot keres. Szakszervezet nem létezik, vagy nem látja el a feladatát. Még egy orvos is, két szakvizsgával, napi 10 órás munkával, 40 éves szolgálati idő után elbocsájtva, alig havi 150 000 forint nyugdíjat kap.

       A magyar árak nem alacsonyak, talán kivétel a zöldség és a gyümölcs. Bár norvég nyugdíjból elméletileg jól lehetne élni, de hiába költözünk külföldre, a 2004-ben hozott törvények szerint a norvég kötöttség és adó még évekig kísérti az emigránsokat. Aki arra számít, hogy Magyarországon krőzusként fog élni norvég nyugdíjából, annak meg kell gondolnia a hazaköltözést. Az éttermek színvonala sem a régi. Magyar ételt már alig lehet kapni, török, olasz és kínai étterem mindenütt. Talán vidéken még más a helyzet. A fővárosban az apró kifőzdékben jobb az étel, mint az osztályon felüli éttermekben. Érdemes persze a sok új éttermet is kipróbálni, mielőtt ítéletet mondunk. Egyes norvég barátaim ennek mesterei. Ha már itt tartunk, akkor megemlíteném a Várban, a Hiltonnal szembeni bormúzeumot, ahová a szellemi élmények (pl. a Nemzeti Galéria) kielégítése után betérhetünk.

Érdekes és tanulságos hamvába hullt autóvetélünk története. Az autók ára Magyarországon alacsonyabb, úgy számoltunk, hogy féláron sikerül megkapnunk egy kocsit. Be is mentünk a Toyotához. Először senki sem tudott arra a kérdésünkre válaszolni, hogy mibe kerül exportra egy járgányuk. Jöjjenek vissza, mondta az eladó. Másnap visszatértünk, addigra meg is született a válasz. Kiderült, hogy exporttal nem foglakoznak. Ekkor is megtapasztalhattam, hogy mi a leggyakoribb magyar szó. A ”nem”. Még eltökélten elmentünk (azt hiszem, trolibusszal) a BMW kiállítótermébe is. Ott ült három, koromfekete öltönybe öltözött férfi, kiket nem mernék úrnak nevezni. Mindhárom rendkívül elfoglaltnak mutatkozva ült számítógépe előtt. Még arra sem volt idejük, hogy felnézzenek, és energiájuk sem arra, hogy a vevőt egy ”jónapot”-tal üdvözöljék. Rajtunk kívül nem volt egy lélek sem. Mivel nem akartuk őket az emberiség érdekében folytatott tevékenységükben megzavarni, csendben elhagytuk az autószalont. Ahogy jöttünk, azt hiszem, trolival, utaztunk tovább.

Mi a troli? Nosztalgikus emlékeket idéző közlekedési eszköz. A viccesen prolibusznak is nevezett  járgány Sztálin emlékét őrzi. Még az 50-es években importálták a Szovjetunióból. A buszvonalakat Sztálin életkora után számozták. Tehát a Szovjetúnió generalisszimusza 70-ik születésnapját abban a tudatban ünnepelhette, hogy Budapesten elindult a 70-es járat, s így folytatódott egy ideig. Lett 73-as, 75-ös is.  2010-ben erre még senki nem jött rá? Budapestnek nem sikerült a 80-as évek végén az Újpesti rakpartot Kun Béláról elnevezni, de Szt. Pétervár utcát nevezett el az 1919-es tanácsköztársaság külügyi népbiztosáról: ”Ulica Bjeli Kuna”. Nemcsak a trolibusz hívei hagyománytisztelők, úgy látszik, az oroszok is. Az egyik ismert magyar író néhai mamája szerint a javasolt névváltozás indokolt is lett volna. Lehet, hogy valahol Szibériában ma is létezik utca, amit a vörös uralom ismert alakjáról Szamuely Tibor utcának hívnak?

       Magyarország az igazolványok országa. Érvényes személyi igazolvány és lakcímkártya nélkül nagyon nehéz ügyeinket intézni. Ezek beszerzése meglehetősen sok időbe és utánjárásba telik. Ha banki ügyeket intézünk, azonnal kérik ezeket az igazolványokat, még abban a bankban is, melynek ügyfelei vagyunk. Ehhez még kell a bank saját kártyája, melynek PIN-kódját a bankhivatalnok előtt kell bepötyögni. Persze vannak online megoldások is. Édesanyám bankszámlájára fizettem be egy összeget (a számlaszám nem volt a fejemben). A bankhivatalnok erre anyai nagymamám nevét kérdezte, amire persze emlékeztem. Ez a Marx téri, most Nyugati téri OTP fiókban történt. Marxból lett Nyugati, de inkább csak papíron. A bizalmatlanság jeleként a boltokban számítsunk arra, hogy őrök vigyáznak minden lépésünkre, teljesen rámásznak a vevőkre, így a vásárlás meglehetősen szorongással teli élmény lesz. Elektronikus őrök helyett még mindig olcsóbb embereket alkalmazni.

       A legtöbb helyen még mindig a „munkásosztály élcsapata” vagy ennek megtollasodott utódai ülnek. Az elbalkánosításban jelentős szerepük van. Mint a volt miniszterelnök is, saját anyagi helyzetük javításával törődnek, a köz akkor sem számít, ha maguk közalkalmazottak. A hivatalokban, bankokban akkor is sor van, ha csak 1-2 ügyfél van. A kádári szellem mindenre rátelepszik. A rendszerváltás idején mindent átjátszottak külföldi érdekeltségeknek, és maguknak olyan palotákat építettek, melyeket Florida exkluzívabb részein is megcsodálnának.

        A nyugdíjak alacsonyak. Egyesek 30-40 000 forintból élnek, hogy miként, az felfoghatatlan. Bár szocialista kormány volt hatalmon az elmúlt 8 évben, mégis tömegével látni hajléktalanokat. Ebből a szempontból ugyan hasonló Oslo és Budapest!  Otthon, bár sokan fekszenek utcán, kapuk alatt, de kábítószeres aligha. Ennek oka talán az, hogy nincs olyan támogatási rendszer, ami a kábítószereseket segítené. Más a helyzet a bevándorlás terén is: míg Norvégiában láthatólag teljesen más kultúrából származókat is befogadnak, ez szinte alig jellemző Magyarországra. Otthon többnyire munkát kereső felvidéki vagy székelyföldi magyarokkal találkozhatunk. A saját munkanélküli réteg mellett másokat is eltartani lehetetlen feladat. 

       Volt nagykövet mondta kényszernyugdijazása után: ”három egyetemen tanítok, hogy ki tudjam fizetni a villanyszámlát”. 

       Hogy ment a beilleszkedés Magyarországon 35 év elteltével? Ilyen hosszú idő után egy kapcsolatrendszert újra felépíteni szinte lehetetlen. A közeli rokonok nem értek rá, az 1 év alatt ha 2-3-szor sikerült találkoznunk. Nem mondhatom, hogy passzív lettem volna a kapcsolatteremtésben. Három osztálytalálkozót szerveztem. Az volt a tervem, hogy régi ismerőseimmel, barátaimmal felújítsam a kapcsolataimat. A találkozók sikeresek lettek. Az 56 után eltávozottak közül sokan jöttek el Svédországból, Kanadából, Chiléből és Szaud-Arábiából is. Meglepő módon 2006-ban, a beszélgetéseink alatt, a forradalom 50 évfordulóján 1956 tabutéma volt. Rá kellett jönnöm, jönnünk, hogy a norvég kapcsolatrendszerünk nagyobb, nyíltabb, segítőkészebb. Ismernek, talán a maguk módján kedvelnek is. Másképp nevetnek, más szívvel fogadnak. A visszaút Magyarország felé ma már mindenki előtt nyitva áll, és el lehet indulni rajta. A fenti tapasztalatok csak a mi meglátásainkat tükrözik. Biztosan van sok emigráns(ex-pat) norvég és norvégiai magyar, aki itteni évtizedes tapasztalatait felhasználva sikeresen tud otthon üzletet kötni, ott élni és dolgozni. Talán fiatalabbnak kell lenni hozzá. A bürokrácia ellenére is remekül érezhetjük magunkat otthon. Az eszpresszók, az éttermek, az illatok, a nyelv, a zene, a kultúra, az épületek, a régi ismerősök, barátok végül is ott vannak, és várnak. Hol van Norvégiában akácfaillat? Mások a szabályok, más a lét. Egy tanulmányi évet mindenkinek ajánlunk. A tapasztalatok és az abból adódó tanulságok bizonyára eltérőek lesznek a miéinktől.

       Summa summarum. Hazatelepülési terveink esetén érdemes a saját házunkat kiadni, az állásunkból fizetés nélküli szabadságot kérni (nem árt egy adóügyi szakember véleményét is kikérni); otthon minden lényeges dolgot  ügyvéddel, közjegyzővel intézni.

És végezetül: Legyen visszaút!

     Miért tértünk vissza Norvégiába? Itt megbecsülnek, és hagynak dolgozni. Visszatértem után 5 év alatt 4-5 álláslehetőségem adódott. Három állásban dolgozom. Nem hátra, hanem előre nézek.

Sárga Nóra

 

Sárga Rózsa Sárga Rózsa Sárga Rózsa Sárga Rózsa

 

2.

Médiával kikövezett út

2005-öt írunk. Valahol az ősz derekán járunk, péntek délután van. Egy győri panellakás 7. emeleti konyhájában ülök, angol magántanáromnál, Ivettnél. Mai napig szeretettel gondolok vissza rá. Egy magabiztos, nagy tudású, mosolygós fiatal anyuka, akivel nagyon jól megértettük egymást. Habár én más karriert képzeltem el magamnak és a családos anyuka szerepével nem tudtam azonosulni, felnéztem rá. Én is szerettem volna olyan szuperül tudni angolul, ahogyan ő és irigyeltem a magabiztosságtól és határozottságtól duzzadó természetét. Jól felkészített a közép, majd a felsőfokú nyelvvizsgára és sok önbizalmat öntött belém. Ezen az ominózus délután, felsőfokúra készülés közben, egy tudósítóról olvastunk szövegértési feladatot, mikor Ivett egyszer csak megszólalt: “Szerintem te jó tudósító lennél. Pontos, megbízható, tájékozott és csinos vagy.” Ivettnek ezzel a kijelentésével kezdődött minden. Elindult a vezérhangya. Minél többet gondolkodtam, annál biztosabb voltam, hogy tudósító szeretnék lenni. Így jelentkeztem a Budapesti Kommunikációs Főiskola Kommunikáció és Médiatudomány szakára. Az elhatározás ellenére kételyek folyamatosan voltak bennem. Vajon nekem való szakma ez? Ez az amit valóban csinálni szeretnék? Nem fogom megunni? Hiszen általában olyan gyakran változik az elképzelésem a világról.

Aztán elmentem Portugáliába Erasmus ösztöndíjjal. Lisszabonban egy média iskolába jártam, belekóstolhattam a hírszerkesztésbe, életemben először láttam green box-ot, BBC kamerát, tartottam kezemben mikrofont és színlelt környezetben tudósítottam az akkor pár napja kitört pakisztáni földrengésről. Közben kitartóan szerkesztettem online blogomat, hogy informáljam az otthoniakat a velem történtekről. Ezek az élmények kitörölték fejemből a kérdőjeleket. Még hazatérésem előtt eldöntöttem, hogy a kötelező szakmai gyakorlatomat egy televízió csatornánál fogom eltölteni. Egy göröngyös, az egyetemi karrier irodával vívott harcokban teli út végül a Duna tv-be vezetett, ahol nem olyan fogadtatásban részesültem, amilyet vártam. De a vágy, hogy riporter legyek sokkal erősebb volt, mint az a rengeteg elutasítás és bántás amit Duna tv hírszerkesztőitől kaptam. Sok munka és kitartás után sikerült a szívükbe lopnom magam és életem egyik legjobb időszakává vált a televíziónál töltött gyakorlat. Saját híreket szerkesztettem és rengeteget tanultam a szakmáról.

A boldogság 6 hónap után “véget” ért. Feladtam a tv-t egy fizetett állásért, hiszen tudtam még van dolgom a világban, mesterképzésre kell mennem, hogy növeljem az esélyeimet a munkaerő piacon. Így kerültem egy évvel később Lundba. El sem tudom mondani, milyen izgatott voltam amikor rátaláltam a Magyar Liget honlapjára. Az, hogy elkezdtem írni a Sárga Rózsa rovatot egyenlő volt egy álommal. Úgy éreztem, hogy egy ezzel a lehetőséggel visszakerültem az egyenesbe. Majd rátaláltam a lundi diák tv-re, STEVE-re. Hihetetlen, hogy ez az aprócska város ennyi lehetőséget nyújtott arra, hogy fejlesszem újságírói képességeimet. Tavaly tavasztól a legtöbb élményem a Ligettel és a tv-vel kapcsolatos. Órákat, napokat töltöttem el riportokat készítve, forgattam, vágtam, narrációkat írtam, és minél többet dolgoztam, annál izgatottabb lettem és szenvedélyesebb a média iránt.

Most a mesterképzésem utolsó félévében vagyok. Csak egy karnyújtásnyira attól, hogy kilépjek a munkerőpiacra és azon dolgozom, hogy végre hivatásos újságíró/riporter legyek. Jelenleg itt ülök Berlinben, a volt gyakornoki helyem konferencia termében. Többek között azért jöttem vissza Berlinbe, hogy négy napig elismert újságírók előadásait hallgassam és hogy megismerkedjek velük. A sok viszontagság és nehézség ellenére, amivel meg kellett küzdenem a gyakorlat során végül elvezetett ehhez a konferenciához, amin egyébként a magas költségek miatt soha nem vettem volna részt. Viszont volt gyakornokként most ingyen lehetek itt. Ezen a héten olyan emberekkel beszélgethetek, kérhetek tanácsot, akinek másképp esélyem sem lenne a közelébe kerülni.

Beszélgetés Clive Myrie BBC riporterrel már kipipálva és a Radio Amsterdam egyik riporterének névjegykártyája zsebemben van. A lehetőségek hete ez, amiben most boldogan lubickolok.

Hamarosan ismét jelentkezem, addig is várom bármilyen jellegű hozzászólásaitokat. 

 

2. 

Hideg-meleg

10 perccel vagyunk 7 óra előtt. Magamra kapok egy extra pulóvert, kabátot, sapkát, kesztyűt és már csapom is be magam mögött az ajtót, nehogy elkéssek az éppen aktuális extra-kurrikuláris programomról. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, megcsapja arcomat a csípős hideg. Hiába az a plusz pulóver, meleg téli kabát, ez a nedves, párás, dél-svédországi hideg a csontomig hatol. A szoba melege és az éppen elfogyasztott meleg tea adta kényelemérzet egy szempillantás alatt elillan. Minden másodperc hosszú óráknak tűnik a zimankóban, így sietősen gyalogolok az egyetem felé. Minden egyes alkalommal, amikor az utcán vagyok, felteszem magamnak azt a bizonyos kérdést: miért jöttem Svédországba? Miért nem választottam egy meleg déli országot? Az örök nyár birodalmát, hiszen soha nem szerettem a hideget, a telet. A síelésen kívül semmi nem nyűgöz le ebben az időszakban. Talán egy nagy bögre forró csoki. Ráadásul, a nagyvárosokhoz szokott és azokat imádó lényemet beleraktam egy alig százezer lelket számláló kisvárosba. Egy olyan országban, amiről korábban semmiféle ismeretem nem volt, az ABBA-n es az IKEA-n kívül. De igazából, nem bánom. Sőt! Megismertem azt a fantasztikus országot és kultúrát. Imádom Lund régi egyetemi épületeit. Mindig nagyon intellektuálisnak érzem magam ebben a környezetben. Habár nincsenek óraim ebben a félévben a szakdolgozat mellett, előadásról előadásra járok. Hol új információkat szervek a média szerepéről a tavaszi forradalmakban, máskor pedig a lakosság politikai elkötelezettségéről beszélgetek, neves professzorokkal. Csütörtök esténként pedig dokumentumfilm vetítésre járok a társadalomtudományok union-ba. A lundi egyetemistáknak abban a kiváltságos helyzetben van részük, hogy az egyetemen kívül union-ok gondoskodnak arról, hogy akadémia tapasztalati maximálisak legyenek. Minden karnak saját union-ja van, ahol különféle akadémiai programok vannak. Az enyémben például, egyéb más rendezvényeken kívül, minden csütörtökön dokumentumfilm vetítés.

Ide siettem hát, este 7 órakor. Ezen a héten a Rio de Janeiró-i favelák életébe nyertünk belátást, múlt heten pedig Ugandába tettünk utazást a mozivásznon keresztül. A favelákban drogbárók és rendőrök ölik egymást nap, mint nap. Ha szerdán megkérdezett volna valaki, melyik oldalon állok, azt mondtam volna a rendőrökén. Hiszen a drogkereskedelem, a rengeteg fegyver és a drogbárók által félelemben tartott lakosság, csupa olyan dolog, ami ellen harcolni kell, hogy az emberek békében élhessenek. Viszont ma már nem tudom az egyértelmű választ. A világ sosem fekete és fehér, ezért nem létezik egyetlen igazság sem. Nézőpontok vannak és több igazság. Ezzel a nézőponttal, a szociális konstruktivizmussal több kurzuson is foglalkoztam és több esszét is írtam róla. Általában nem szeretem az elvont elméleteket, annál sokkal gyakorlatiasabb vagyok. De, ahogy járom a világot, tapasztalatokat gyűjtök, egyre inkább úgy látom, hogy az elvontnak gondolt elmélet sok igazságot rejt magában.

Rio de Janeiróban a hírhedt drogbárók és a rendőrök ugyanahhoz az istenhez imádkoznak, békéért. A szegénységben felnőtt gyermekek többsége anyagi javakban gazdagabb életet remélve csatlakozik a sötét oldalra. Ebből a hosszú, szívet szorongató történetből sok tanulságot és karaktert hoztam haza magammal. Köztük Jonny, a drogkereskedőből lett pásztor történetét, aki a rendőrök és a drogbárók között állva, nap, mint nap harcol a békéért. Küzd a halállal és támogatja a favelák labirintusában eltévedt lelkeket. Mellettük áll a drog, lopás, halál és Jézus között való vívódásban. Ő az egyetlen ember a favelában, aki jó kapcsolatot ápol Sidermannel és embereivel. Megvan a státusza, hogy megdorgálja őket, amikor csaknem halálra vernek valakit. Az ő hatására Spiderman elhatározta, hogy nem öl többet. Jobb életet akar teremteni a favelában élő gyermekeknek. Ösztönzi őket, hogy tanuljanak, versenyt hirdetett, aminek a fődíja egy sebességváltós kismotor. Pont olyan amilyet ő is akart gyermekkért, de nem adatott meg. Most fegyverrel tartja fent a rendet. Ő, Rio de Janeiro egyik leghírhedtebb, körözött bűnözője. A drog és a fegyverek elleni harcoknak, a rendőrök razziáinak sok ember áldozatául esik, sokszor ártatlan emberek, védtelen gyermekek.

A másik oldalon, pedig ott vannak a rendőrök, akik elkeseredett harcukban a békéért, minden nap vásárra viszik bőrüket. Reggel, amikor búcsúcsókot nyomnak feleségeit és gyermekeik arcára, mindig ott van a szívszorító érzés, hogy talán akkor látják őket utoljára. Hiszen az ellenség egy percig  sem habozik meghúzni a ravaszt.

A múlt heti film pedig végigkísérte egy ugandai menekült tábori  iskola útját a Nemzeti Zenei Versenyre. Ezek a gyerekek Acholi kisebbségként megjárták a poklot: civil háborút, elvesztették családtagjaikat, arra kényszerítették őket, hogy végignézzék ártatlan emberek halálát, vagy ami még rosszabb, gyilkolásra kényszerítették őket. Most a zene ápolja a lelküket. A dallamok egy olyan világba repítik őket, ahol nincsenek borzalmak.

Nekem nem kell minden nap az életben maradásért küzdenem. Nyugodt, boldog a családi hátterem van. Nem kell attól rettegnem, hogy nem látom többet szeretteimet, amikor elköszönök tőlük. Sosem láttam halált, háborút, nem kellett ölnöm azért, hogy engem ne öljenek meg.

A film után hazafele sétáltam, ezekkel a gondolatokkal a fejemben. Elmélkedve azon a rengeteg szörnyűségen, ami a világban van, és amelyek szerencsére oly távol vannak tőlem. Így már nem is olyan elviselhetetlenül hideg a tél.  

 

A filmeket, melyek címe War Dance és Dancing with the devil ajánlom mindenki figyelmébe és továbbra is várom hozzászólásaitokat, gondolataitokat: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. 

 

1.

Viaryapp

Hosszú idő után, ismét Lundból jelentkezem. El sem hiszem, hogy mennyi minden történt legutóbbi levelem óta. Eltelt egy nyár, egy Berlinben töltött szakmai gyakorlat. De álljunk csak meg egy szóra. Egyre többször kapom azon magam, hogy ez a mondat minduntalan elhagyja a számat: “De régen volt már az a portugáliai félév, a diplomaosztó…stb., pedig mintha csak tegnap lett volna”, “Jaj ne haragudj, hogy ilyen sokára válaszolok a leveledre, észre sem vettem, hogy elrepült az idő.”, vagy “Ezer éve nem láttalak, pedig olyan közelinek tűnik.” Vajon mit jelenthet mindez. Lehet, hogy befordultam abba a bizonyos egyirányú utcába, amit öregedésnek neveznek? Vagy a felnőttkor intercity járatnak, ahogy azt gimnáziumi osztályfőnököm is tette, amikor az idő sebességet próbálta érzékeltetni velünk, akkor még örök gyermekkel. Úgy érzem magam, mint a mesélő öregek, akik úgy idéznek fel 30 évvel ezelőtti eseményeket, minta azok tegnap történtek volna. Kislányként sosem értettem ezt a jelenséget és lenyűgözött ez a hosszútávra visszanyúló memória. Most már értem, hogy lehetséges ez. Az idő múlásával az évek egyre gyorsabban telnek, az emlékek pedig koncentrálódnak. De szerencsére nekem még nem kell 30 évre visszaemlékeznem, hanem még hosszabbra előre terveznem. 

Tehát mentség az elmaradásaimra nincs. Sürgős változások, strukturálás és új időbeosztás kell ide. A segítség varázsütésre meg is érkezett, a Viaryapp, az új coaching programomon képében. Egy hónapja bejutottam egy “fiatal vezetők” programba. Ezzel a hangzatos névvel rengeteg képzés indul manapság, melyek keretében a jövő vezetőit képzik. Hogy én is egy jövőbeni vezető vagyok-e? Hát azt majd meglátjuk. Igen, jogos a kérdés: Hát akkor, hogyan is kerülők én egy ilyen képzésre? Az igazat megvallva, majdhogynem véletlenül. Az egyetem által hirdetett programra, egy barátnőm hívta fel a figyelmemet. Mondván, hogy Lundba úgyis lelassul majd az életem, mivel a szakdolgozat írása mellett semmi dolgom nem lesz, jelentkeztem. Jól jött, hogy tavaly a menekült gyerekekkel foglalkozó csoport társvezetője voltam, így volt mire hivatkoznom. Jelentkezésemet a múlt félévben a határidő előtt pár órával küldtem be. Berlinből való hazaköltözésem napján, pakolás közben, ruhahalmazok és bőröndök között szinte elveszve töltöttem ki a dokumentumokat és fogalmaztam a hangzatos esszémet. Igen, tudom, ismét egy jel, nem az utolsó pillanatra kell hagyni mindent. Úgy látszik az égiek látták mekkora a szükség. Bejutottam!

A coaching program, mint olyan már régóta létezik. Nagyvállalatok alkalamazzák a „coach”-okat (trénereket), hogy kihozzák alkalmazottaikból a maximumot, és hogy szakszerű segítséget nyújtsanak nekik bizonyos munkahelyi konfliktusokat megoldásában. Én is így képződöm most, online. A lehetőségek tárháza, amit Svédországban tapasztalok lenyűgöz. Ez a legkorszerűbb online coaching rendszer és én vagyok olyan szerencsés, hogy “csak úgy” hozzáférhetek.

Coachom, Emma, valós személy, aki online nyomon követi fejlődésemet. Engem, akit legjobban az önmotiváció hajt, legalábbis eddig úgy gondoltam, most egy számítógépes program tréningez a rendszerezettebb életre. Meg kell, hogy valljam nagyon hatásosan. Ha a nap végen nem klikkelhetek rá a mosolygós fejre, ami azt jelenti, hogy teljesítettem a felállított célt, rosszul érzem magam. Sőt mi több, Emma is az orromra koppint. Szóval nincs több halasztgatás, mindenáron teljesítem a feladataimat. E listába tartozik, az is, hogy folyamatosan jelentkezem. Tehát ezennel mindenkit bevonok coaching programomba. Ha elmaradozok, mostantól mindenki felróhatja nekem. 

Hétfőn lesz az első személyes tankozóm Emmával. Izgatottan várom visszajelzéseit és, hogy beszámoljak Nektek róla. 

 

Szeretném hallani hozzászólásaitokat, kommentjeiteket. Ha esetleg vannak trükkjeitek időbeosztással kapcsolatban, hasonló tapasztalataitok, vagy csak eszetekbe jutott valami a cikkel kapcsolatban, kérlek osszátok meg velem: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Találkozásaim

Neufeld Róbert rovata

Van még egy rovatom, ha érdekel, nézz bele.

 


 

Most már értem....

 

Nem is tudom, hogy a Ligetben szereplő két rovatom közül melyikbe illenek jobban a lenti gondolatok, illik be a találkozás, amelyről itt röviden beszámolok. Egy nemrégen megtörtént találkozásra visszaemlékezve folytak ki a tollamból, ugyanakkor zenei vonatkozásúak is, így tehát mindkét rovatba egyformán helyet találhatnának. Annyit minden esetre merek elmondani, hogy akármelyik rovatban is talál rá a tisztelt Olvasó, írásom remélhetőleg fog némi szórakozást jelenteni a számára. Az igazi pesti, bohém zeneszerzőről, Seress Rezsőről van soraimban szó, akivel, azazhogy akinek dalaival, egy nemrégen megesett, újabb találkozás során kerültem ismét össze. Hogy kivel találkoztam, az a lentiekből derül majd ki. Sohasem értettem meg, hogy miért, miképpen lett a Szomorú vasárnap ”Az öngyilkosok himnusza”. Kétségtelen, hogy a világot meghódító Seress-dal hangvétele, és főleg annak szövege, tényleg szomorú. És ami benne még ezen kívül csodálatos, mint oly sok más zeneszám, ez a dal is bemutatja a zene hallatlan képességét, amely a figyelmes hallgatót ilyen, vagy olyan kedélyállapotba tudja hozni. Gondoljunk csak egy Chopin balladára, vagy Mozart Török Indulójára, és máris van példánk a zene, különböző hangulatokat keltő képességére. De azért engedje meg a világ. Azt, hogy egy-egy zeneszám bárkit is öngyilkosságba kergessen, sohasem tudtam elképzelni. Annak ellenére, hogy erre, ebben az esetben állítólag bizonyítékokat találtak. Búcsúlevelében e dalból idézett az egyik öngyilkos, más esetben a dal kottáját szorongatta a halott kezében a beállt Rigor Mortis. Elgondolkodni, elmélázni a dal hallatán, felidézni egy-egy régi, esetleg fájdalmas emléket, azt igen. Na de öngyilkosságot elkövetni?! Előre bocsájtom, ezt még ma is túl nehezen elfogadhatónak tartanám, ha a fent említett találkozás, vagyis annak egy bizonyos következménye, nem hozta volna közelebb a dal furcsa varázsának hátborzongató lehelletét. Seress a dalt a feljegyzések szerint röviddel azután szerezte, hogy szakítani kényszerült akkori szerelmétől. A dal története tulajdonképpen 1933-ban kezdődik, amikoris Seress zenét szerzett egy szöveghez, amely így kezdődik: ”Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet...”. Erre a dalra került aztán fel Jávor László verse, ”Szomorú vasárnap, száz fehér virággal....”. Seressnek kezdetben nem volt sikere a szerzeménnyel. A kiadók nem akarták elfogadni. De aztán, az egyik kiadónál, mégis szerencséje volt. Ott végre elfogadták a dalt, és az onnan aztán elindult bejárni a világot. A szöveget lefordították, nem is tudom hány nyelvre. Angol fordításban olyan megasztárok énekelték mint Billie Holiday, Sarah Vaughan, Mel Tormé, Frank Sinatra, Paul Robeson, Ray Charles és sokan mások. Azt, hogy hány magyar énekes és színész tűzte műsorára, megint nem tudnám megmondani, de akikre kapásból emlékszem az Kalmár Pál, Ráday Imre, Tóth Veronika, Szacsvay László, és Maros Gábor. És éppen ezzel a tehetséges, még legjobb éveit élő színésszel énekessel, Maros Gabival találkoztam nemrégen, egy pesti látogatásom során. A Duna Korzóban beszéltük meg a találkozót, és ott is futottunk aztán össze, hogy végre, vagy harminc kiesett év után, kicsit kibeszélgessük magunkat. Igen. Különböző okokból kifolyólag bizony ilyen sokáig nem láttuk egymást de, mint az gyakran előfordul ha két régi barát összejön, úgy éreztük mind a ketten, hogy az a harminc év nem is volt annyi. Úgy éreztük mintha a mult héten váltunk volna el, amikor Gábor éppen Grazba indult, az ottani operába vendégszerepelni, én pedig vissza Stockholmba. És azzal váltunk el, hogy pár hét múlva ismét látjuk egymást. Nos a pár hétből harminc esztendő lett. Na de mindegy. Két régi barát összeölelkezett, leültünk egy asztalhoz, behozattunk egy kis harapnivalót, és elmeséltük egymásnak, a múlt egy-egy fontosabb, érdekesebb részletét. Gábor természetesen érdekesebb, változatosabb dolgokat tudott mesélni nekem mint én neki de ott, annál az asztalnál tulajdonképpen egymás számára csak érdekes történetek hangzottak el. Gábor érkezésére már a bejáratnál felfigyeltek. A főúr, a pincérek és a trattórián már működésben lévő cigányzenekar tagjai úgy üdvözölték mint régi barátot. Ünnepelt régi barátot, tenném hozzá. Az zene később bejött a helyiségbe, a zenészek körülállták az asztalt és rázendítettek Gabi egyik parádés számára, a Marica grófnő Taszilójának belépőjére, ”Mond meg, hogy imádom a pesti nőket...”. Gabi persze azonnal belépett és kapásból végigénekelte a számot. Az ő jelenlétében én bizonyos gátlást éreztem (mi az én hangom az övéhez képest?), ezért húzódszkodtam vele együtt énekelni, de aztán ő addig-addig buzdítgatott, amíg a végén én is eldünnyögtem valamit az operett világából. Na de térjünk a tárgyra. Gábor nem jött üres kézzel a találkozóra (én sem). Ajándékokat is hozott magával, többek között két lemezt, egy CD-t és egy DVD-t. A DVD-n közel két órás Seress Rezső magánműsora van felvéve, a CD-n pedig 16 Seress dalt énekel. A CD-n Gábor igazán mindent belead, azt lehet hallani. A hangját éppúgy mint az érzéseit. Nem beszélve a füttyszóról, amivel ő is, mint hajdan maga Seress, itt-ott szintén megtűzdeli az előadást. A lemezt csak itthon volt lehetőségem meghallgatni. Meg is hallgattam, és nem is egyszer. Sőt most, amikor ezeket a sorokat írom, szintén ott pörög a számítógép tálcáján. Nagyon élvezem a szép melódiákat, a nagyszerű szövegeket, mind tele életünk-kínálta búbánattal de apróbb, nagyobb örömökkel is. És nemrégen, a lemez egyik meghallgatása során, ébredtem végülis rá, hogy miért kapta a Szomorú vasárnap az ”Az öngyilkosok himnusza” mellékcímet. És ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy van legalább még egy Seress dal a CD-n, amely, nézetem szerint, még több joggal viselhetne valami, könnyeket fakasztó mellékcímet, mégpedig a ”Ha néha visszaűznek téged...” címü dal. Amikor ezek közül az egyiket nemrég ismét meghallgattam, sziven ütött hirtelen egy, a közelmúlthoz kötődő fájdalom, eszembe jutott, hogy nekem is válnom kellett egy szeretett lénytől, méghozzá a saját hibámból. És akkor könnybe lábadt a szemem. Nem gondoltam arra, amire Seress és a többi öngyilkosjelölt, hogy jó lenne véget vetni az egésznek, én csak annyit mondtam magamnak, ”most már értem”. Ami, tisztelt Olvasó, nem is holmi csekélység. Ugye?

Tisztelettel és baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert 


Tisztelt Olvasó!

Meglehetősen hosszú csend után, megint csöngetek, ezúttal a Találkozásaim rovatban. Aránylag hosszú hallgatásomnak megvan az oka. Annak is mint minden másnak. Bokros teendőknek, családi elfoglaltságnak, és hát hadd valljam be, egy kis lustaságnak is betudható. De nem kis részben annak is, hogy nem akarlak holmi jelentéktelen, csak amolyan l'art pour l'art eseménnyel untatni Téged és másokat, olyas valamivel, ami nélkül amúgy sem lennél ismeretekben szegényebb.

Most viszont van miről írni, mert egy pár héttel ezelőtt megtörtént találkozás volt részemre olyan érdekes és értékes, hogy arról szégyenkezés nélkül tudok néhány sort Neked átadni. Van két unokabátyám, Anyám fivérének Izsónak a két fia. Izsó Dachauban halt meg a háború vége felé. 1949-ben Izsó egyik fia, idősebbik unokabátyám Karcsi, kivándorolt az újonnan megalapított zsidó államba. Mégpedig illegálisan, mert kivándorolni Hazánkból akkor már csak nagyon kivételes esetekben lehetett és akik Izraelbe szándékoztak kivándorolni, azoknak legtöbbje maradt. Hacsak nem próbált szökni.

Karcsi azok közé tartozott, akik szökni próbáltak, és az ő esetében ez sikerült is. 1956-ban aztán, amikor az én családom is kivándorolt, velünk, egy háromtonnás Csepel teherautón zötyögött a határ felé Karcsi öccse Gyuri is, az ő családjával. Mi szerencsésen megérkeztünk Svédországba, Gyuriék pedig az USA-ban, Csikágóban kötöttek ki. Az akkor még levelezés, és néhány ritkán megeresztett telefonbeszélgetés útján fenntartott kapcsolat, késöbb, amikor erre már a pénzügyi lehetőségek is megszülettek, egy-egy utazássá nőtte ki magát.

Úgy öt-tíz évenként viszontláttuk egymást, amikoris vagy az egyikünk vagy a másikunk nyakába vette a hosszú utat és elrepült valamelyik rokonhoz. Hol Haifába, hol Csikágóba, de egy-egy alkalommal ide Stockholmba is eljöttek mind a ketten. Na persze nem egyszerre. De hát ezek az alkalmak tényleg ritkaságszámba mentek. Később aztán jött az elektronikus csunámi, és elárasztotta a világot. Így én és két unokabátyám már a számítógép segítségével is el tudtuk érni egymást, sőt, még később az istenáldotta Skype-on is, ahol nemcsak hallani de látni is tudtunk. Micsoda fejlődés! Szeretett Édesapám, aki a TV és a kazettás szalagjátszó csodáit megérte, sokszor hangosan áldotta a hallatlan technikai haladást, amikor a képernyő előtt ülve kényelmes fotelben, hol az afrikai szavannán, hol a sarki jéghegyek között találta magát, vagy éppen az Etna kitörését csodálhatta meg. Mit szólt volna, ha Karcsinak vagy Gyurinak még integetni is tudott volna?

Na de hadd fogjam már vissza egy kicsit, az elbeszélők soha el nem maradó szószaporítását. Mi tollforgatók általában szeretjük hallatni a hangunkat, és ha élőben nem is mindíg lehet, hát írásban annál inkább. Szóval most végre rátérek magára a dologra. Nemrégen eljött egy igazán ritkán visszatérő alkalom. Gyuri unokabátyám látogatóba készült Karcsihoz. Ezt jóelőre közölte velem is, így én is be tudtam tervezni egy utazást, és már hetekkel korábban tudtam örülni annak, hogy hamarosan  találkozhatok egyszerre mindkettejükkel, hogy hamarosan ott ülhetek velük egy szobában, beszélgethetek a régi időkről, közös élményeinkről, a család régen elment tagjairól, dolgokról, megtörtént eseményekről, csupa olyasmiről amelyekről csak mi tudunk beszélgetni, mi akik ott voltunk, akik még tudnak emlékezni. Hiszen sem Anyáink, sem Apáink nincsenek már az élők sorában, az én egyetlen öcsém a háború után született, és mindössze hat éves volt amikor kijöttünk. Ő a régi dolgokról semmit sem tud.

El kell mondjam, hogy az utazást nem egyedül terveztem megtenni. Múzsám Adél, akinek simogató kezeivel a vállamon sok versemet megírtam, a tervek szerint szintén eljött volna. Mindent előkészítettünk, minden jegyet megvettünk, minden szállást lekötöttünk, várakozásaink hullámai szinte percenkét, és egyre nagyobb erővel csaptak össze a fejünk felett. Február hatodikán indultunk volna. És akkor, azon a napon, pont azon a napon, a Malév kilehelte a lelkét. Nekem még sikerült egy másik légicéggel kilencedikén Stockholmból elutazni, de múzsám maradt. Szatmárról, ahonnan Ő jött volna Budapestre, hogy velem együtt száljon fel a Malév Tel-Avivi járatára, ilyen gyors átütemezésre nem volt lehetőség. Óriási csalódás volt ez mindkettőnk számára. Na de a fiúkkal azért tudtam találkozni. Szivélyes viszontlátás volt, az biztos. Tudtuk ugyan, hogy mind a hárman szépen megöregedtünk, hajunk vagy kihullott (mint nekem) vagy hófehéren világított (mint nekik), de ezen felül aránylag jó karban találtuk egymást.

Karcsiból az évek során matematika- és fizikatanár lett. A kollégái és a tanítványai annyira szerették, oly nagyra becsülték a tudását és a tanári feladatokhoz való hozzáállását, hogy nyugdíjba csak jóval a kiszabott korhatár után engedték el. Gyönyörű helyen lakik feleségével Marival, Haifában, félúton fenn a Carmel hegy oldalában, nagyszerű kilátással a lent elterülő türkizkék végtelenségre. Kimondott élvezet volt vele és Marival elbeszélgetni, ismét összejönni régen nem látott fiával Noammal és az ő családjával. Gyuri, aki 1956-ban még zenei pályára készült, Amerikában pszihológus orvos lett. Évekig a Viet Namból visszatérő emberi roncsokat hozta helyre, és aktiv éveinek legutolsó tíz valahány évében a Csikágói Egyetemi Kórház pszihológus főorvosa volt. Most, közel a nyolcvanhoz, még mindíg bejár heti két-három órára, az utánpótlásnak tapasztalatokat átadni.

Gyuri annak idején jól tangóharmonikázott. Régi Hohner hármas zeneszerszámát valamelyik hazai látogatása során kihozta Karcsihoz, és valamikor, jó sok évvel ezelőtt, amikor egyszer együtt voltunk Karcsinál, még játszott is nekünk, lekisért engem és a feleségét Zsuzsát, amint mi nótázgattunk. Erre ezúttal nem került sor. A herfli pihent, az én kedvemet a Malév malőr, múzsám távolléte elvette.

De valami zenei élmény azért mégis lett. Karcsiék elvittek mindnyájunkat a tel-avivi operába. Ott én még nem jártam, ezért nagy élmény volt a zenei szentélybe belépni és ott egy operát végighallgatni. A cseh zeneszerző, Leos Janacek Jenufa című operáját adták. Érdekes volt, bár én nem találtam szépnek. Bartókhoz hasonló, modern stilusú zene, és hát amint azt mondani szokták, izlések és pofonok.

 

De maga a látogatás az operaházban mindenért kárpótolt, mert igencsak szép építmény és nagyszerű benne az akusztika. Egy egész hetet töltöttem régen nem látott  rokonaim társaságában. Élmény volt a javából, olyan amelyet remélhetőleg legalább még egyszer át fogok, át fogunk tudni élni. És hasonlót mindenkinek tudok ajánlani. A család tagjaival egy-egy személyes találkozót átélni életre szóló élményt jelent, még akkor is ha a távolság a lehetőségeket leszűkíti.

Most újabb utazás előtt állok. Április elején megyek Budapestre. Szintén egy hétre. Az is nagy élmény lesz. Először is, mert szívbéli jó barátomnál, a szinész Szacsvay Lászlónál és szeretett Claudiájánál fogok megbújni, négylábú kedvenceink Báró társaságában, de ha szerencsém van, látni fogom Lacit fellépni is. Ezen kívül lelátogatok majd három régi, kedves barátot, és az egészet megtetézem egy régi, jó barátság felújításával. Tegnap, sok-sok évi hallgatás után, felhívtam Maros Gábort. Vele és akkori feleségével, Bencze Ilonával sok évvel ezelőtt nagyon jó barátságban voltam, de később, különböző okokból a kapcsolat aztán elpihent. Tegnap igen csak megörültünk egymás hangjának hallatán és megbeszéltük, hogy fogunk találkozni. Ha szerencsém van, talán az Ő egyik fellépésére is elmehetek majd. És hát arról természetesen beszámolok majd legközelebb.

Most azonban búcsúzom kedves Olvasó. Küldöm baráti üdvözleteimet és maradok híve,

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére


 

Herskó János emlékére

Ebben a rovatban találkozásaimról szoktam beszámolni. Arról, hogy ezzel vagy azzal a nevesebb személlyel, hol, mikor és milyen körülmények között találkoztam, mi mindent mondtunk vagy mutattunk be egymásnak. És hát el szoktam mondani azt is, hogy mit is jelentett számomra a találkozó. A rovaton eddig megjelent találkozóim mindíg egy-egy olyan alkalomról szóltak, ahol én voltam az egyik szereplő, a találkozás alanya pedig a másik. Minden esetben magát a találkozást és az ott lefolytatott hosszabb, rövidebb beszélgetést adtam át az Olvasónak, esetleg az élményérzetből is valamit.

A találkozás élmény, legtöbbnyire érdekes, értékes élmény, ezért nem csak egyszerűen átadható, de érdekes lehet az olvasó számára is. Herskó Jánossal való három találkozásom sajnos nem ad alkalmat arra, hogy bármi közelebbit, érdekesebbet is mondjak róla, ami az olvasó ismereteit róla bővítené. A három alkalom, amelyek során a véletlen hozott vele össze, három rendezvény volt, amelyeken jelen voltunk. Kétszer a nagykövetség által megrendezett fogadásokon volt ez, egyszer pedig magán a nagyköveti rezidencián, ahová az akkori magyar nagykövet, Szőke László hívott meg egy szűkebb körű társaságot. A követségen megtörtént két találkozó nem hagyott különösebb nyomot vagy emléket bennem, mert mindkét esetben csak mint hallgató álltam be a Herskót körülvevő körbe, ahol munkájáról élénk beszélgetés folyt. Korábban már láttam Őt képen, tehát felismertem, de mivel nem tartoztam azok közé, akik személyes barátai vagy ismerősei voltak, ezért csak szerényen visszahúzódva hallgattam a beszélgetést. Olyan nevek vették körül mint például Szőke László nagykövet, Sólyom János zongoraművész, Veress Zoltán töténész, Rozenberg Ervin fordító és mások. A rezidencián aztán már egy kézfogásig is eljutottam. Ott talán tíz vagy tizenkét vendég volt csak jelen, így mindenki mindenkivel kezet fogott. Az akkor még körülbelül hetvenöt éves rendező, szinész, forgatókönyv író, producer és tanár, ha jól emlékszem az akkoriban játszott, legutóbbi filmjéről beszélt, de aztán, a vacsora során, tanári elveit, szándékait is elemezte. Emlékszem, megragadta a figyelmemet, amikor kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy az utána következő, rendezői gárda, tehát a mai fiatal utánpótlás, ha lehet próbáljon az ő tanítása szerinti nyomdokokban járni, és filmjeikben a valót több oldalról megvilágítani. Herskó ezt az irányzatot követő tanításával nagyban részese volt a háború utáni, új magyar film létrehozásában. Hogy csak egy nevezetesebb, és a magyar rendezöszakma számára jelentős hírnevet szerző tevékenységét említsünk, Herskó volt az, aki a később világhírt elnyerő rendező, Szabó István három első filmjének produceri szerepét vállalta. Ezzel is felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyar filmgyártás új törekvéseinek.

Mint mindíg, ha nemrégen elhunyt rokonról, barátról vagy ismerősről esik szó, előáll bennünk egy  bizonyos sajnálat, esetleg talán megbánás is, hogy nem használtuk ki az adódó alkalmat, hogy egymással jobban kibeszéljük magunkat, egymáshoz kicsit közelebb kerüljünk. Így érzem én is ezt most, mert Herskó hirtelen jött halálhíre eszembe juttatta, hogy amikor lett volna alkalmam vele kicsit személyesen, kicsit közelebbről is beszélni, akkor nem haszáltam ki az adódó lehetőséget. Most már csak inkább egy ilyen ráemlékezésre találok anyagot, és hát természetesen egy keveset munkájának, szakmai hagyatékának méltatására. Keveset, mondom, mert vannak avatottabbak, akik nálamnál sokkal jobban ismerték a Mestert, sokkal többet tudnak mondani róla és eredményekben oly gazdag életéről. Részemről marad a respektus, az elismerés és az emlékezet, egy érdemes művész és annak maradandó művészeti hagyatékát illetően.

Tisztelettel

Neufeld Róbert              

Fel a lap tetejére

Nem tudok elsiklani felette

A Hiradó legutóbbi számában, Gyújtópont rovatmegnevezés alatt egy cikk áll, amelynek címe Egy napon derült égből csapott le a mennykő. A cikk írója Veres Mária, úgy hiszem, hogy ő kapta az ezévi Ághegy irodalmi és mávészeti folyóirat által kiírt prózai pályázat első díját. Az író egyik novelláját, Kásahegy című regényének egyik részletét, olvastam a Skandináviai Helyőrség című füzetében, ahol mint Mese a telhetetlen suszterinasról címmel jelent meg. A mese főszereplője, egy Ceausescu alter ego, könnyen azonosítható a letünt, magát a hitleri és sztálini személyi kultusszal és a két szörnyeteg biztonsági aparátusához hasonló gárdával körülvevő császárral. A mese, mint mese, szórakoztatónak is mondható, habár elképzelhető, hogy egyesekből a káröröm kétes értékű élvezetét váltja ki, amikor a pellengérre állított suszterinas épp olyan rosszul végzi mint a gyűlölt kondukátor.

A Hiradóban most megjelent cikkében Veress Mária egy másik, számomra rossz szájízet keltő oldaláról mutatkozik be. A cikkíró a mai magyar fiatalság nemtörődömségét veszi célba, az 56-os Forradalommal, annak emlékével szemben. Nem vitatom, a Forradalomra emlékezni és rá emlékeztetni szükséges, hiszen szerves, és világviszonylatban is említésre méltó része Hazánk újkori történelmének. De rá emlékezni és emlékeztetni egy cikkben, amely gyülölködéssel telt szavakba és utalásokba torkollik, nem csak meggondolandó, de az én szememben egyenesen szentségtörés számba megy. Amikor a Forradalomra, annak megvalósítóira és résztvevőire emlékezünk, akkor gyűlölködéssel spékelt példálódzgatásoknak nem szabad helyet adnunk. A Forradalom katonái nem gyűlöletből merítették elszántságukat, hanem azzal a szent szándékkal mentek harcba, hogy a Hazát a zsarnok katonáitól megtisztítsák. A mese, amelyet Veress Mária cikkében elmond, részeiben a hirhedt Der Stürmer példálódzgatásaira emlékeztet, de egyúttal arra is, ahogy a kommunista vezetők és az általuk vezérelt sajtó Hazánkban a kulákokat, az értelmiségieket, a volt kereskedőket és azok ivadékait legtöbbször nevezte. Patkány volt Nácinémetországban a zsidó és patkány volt Hazánkban a kulák és a volt kereskedő. Ezt a kártevőt a Forradalommal együtt emlegetni, egészen más képet ad arról, amiről a Forradalom szólt. Ott nem patkányok ellen ment a harc, ott emberek estek el mindkét oldalon, egyszerű emberek, akiknek családjuk, életük volt, akikre egy jővő várt. Az utóbbi száz esztendőben Hazánkat különböző gyűlölködő és gyűlöletre buzdító erők vették tulajdonukba. 1919-től 1989-ig hol vörös, hol fehér, hol zöldinges, hogy vörös zászlót lobogtató terrortól szenvedett az ország. Kívánatos lenne, hogy az az éra, amelyet a rendszerváltás szült meg, egy háborús veszélytől megszabadult Európa érája, gyűlölettől is megszabadulva folytatódna. Veress Mária cikke, az az ominózus mese amit abba beleszőtt, sajnos nem ezt a folytatást szolgálja. Tény, ami bizonyos rétegekben feltehetően jó fogadtatásra talál. De a hasznosak közé mégsem lehet besorolni. Mert ha a mondanivaló esetleg vissza is térít egy-egy ”elkanászkosodott gyermeket” a ”helyes” útra, gyermeket aki eddig csak  ”szuperfegyvereket, sok-sok vért, idegtépő horrort, szenvedést és kínt” akart látni, és ”Harry Pottert meg Avatart”,  ezek leggtöbbje mégis csak megmarad az új kor kínálatai mellett. Mert a kereket nem lehet visszaforgatni, legalábbis egy újabb világégés nélkül nem. És én, a magam részéről nem vagyok benne biztos, hogy a magyar fiatalság olyannyira rothadt, mint ahogyan az a cikkből egyértelműen kiolvasható. Mert az tény, hogy sok magyar fiatal elmegy egy-egy rock-koncertre, vagy megnéz egy Potterről vagy Frodóról szóló filmet, de másnap reggel már ott ül a gimnázium padjában, vagy az egyetem aulájában, és onnan követi tudásszomjasan a bölcs, tanári szavakat. Mert annyira nem romlott a magyar, hogy a fiatalság javarészéből narkós, naplopó vagy utonálló lett. De van sajnos egy réteg az Óhazában, aki ezt állítja, aki az országot és a népet halálos veszélyben forogni látja, aki fegyverbe szólítja a magyart, mert itt az új zsarnok és jön az új honfoglalás. Úgy rémlik, mintha a mondanivaló Veress Mária cikkében is ebbe az irányba terelné az olvasó gondolatait. De lehet, hogy tévedek. Remélem. 

2011 októberében,

Tisztelettel

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére

Más szemszögből nézve

Engem az életem során, éppúgy, mint sokan másokat, összehozott a sors jó egynéhány embertárssal, akik valamivel, egyes esetekben sokkal, az átlagember felett álltak. Részemről a korábbiakban, ebben a rovatban ismertetett találkozókra gondolok, amelyekben a főszereplő egy-egy kivételes személy volt. Olyan, mint például a Nobel-díjas Kertész Imre, a világhírű operaénekesnő Montserrat Caballé, a nagy ballábas Puskás Öcsi és mások. Számomra, az átlagemberek sorából a találkozás pillanata által kiemelt, egyszerű, de kíváncsi és tudásszomjas polgár számára, ezek a találkozások nagy hatással voltak. Kire nem lettek volna? De ezek a kiválóságok életemnek abban a szakában tűntek fel, és tették a létet érdekesebbé egy-egy röpke pillanatra, amikor még rohantam körbe a világnak számomra kimért, szűk határain belül és próbáltam kivenni a részemet abból, ami elérhető volt. Ily módon jutottam az említett, kivételes személyek közelébe, így tudtam életemet a velük való, rövid kapcsolat által gazdagítani. De mindennek van egy vége és minden, lassan vagy gyorsabban, e vég felé tart. Manapság már nem rohanok. Manapság már nincs olyan nagy kíváncsiság, tudásszomj, nincsenek nagy kihívások egy-egy, az átlagosnál magasabb szinten álló személlyel való találkozást illetően. Manapság megteszem a napi sétát, meghallgatom a körülöttem egyre gyorsabb tempóban összeomló világról szóló híreket, leülök könyvet olvasni, vagy nagy néha a TV elé, ha éppen van valami, amit érdemes megnézni. És mivel ez a kultúrát inkább sorvasztó, mint megőrző intézmény érdemlegeset ritkán sugároz, maradnak a könyvek, a zene, egy-egy utazás és néha-néha a számítógép, ami írót csinált belőlem. Belőlem és sok másból, akik e csodálatos szerkentyű nélkül, csak az írógép vagy a toll adta lehetőségekkel kezükben, talán sohasem lettek volna írók. Tisztelet a kivételnek. Na, gyerünk vissza a szürke valóba, a fentebb elmondottakra, amelyekből a tisztelt Olvasó talán azt gondolná, hogy itt egy, a reményt, az élet szépségeit és kínálatait feladó, sorvadó öregségnek kitett emberke töredelmes vallomása áll. Hát, kérem tisztelettel, ez nem így van. Mert az igaz ugyan, ami itt fent áll, hogy a kiemelt egyéniségekkel történő találkozások, az élmények és találkozások vonzóereje, ami oly sokszor ösztökélt, lassanként elmaradtak, de jött helyettük más. Jött helyettük a barátaimmal a családom tagjaival vissza-visszatérő találkozások hosszú sora. Most, amikor már több időt tudok szánni rájuk, most amikor nem kell lemondani egy-egy közös ebédet vagy kirándulást azzal az indoklással, hogy sajnos nem érek rá, most őket sokkal jobban és közelebbről tudom megismerni, most már nem kell kedvesen, de határozottan elutasítani egyik-másik unokámat azzal, hogy majd a jövő héten, mert most sajnos nincs időm. Ma már könnyebb elfogadni barátaim invitációit egy kis beszélgetésre, vagy egyenesen meghívni őket hozzám. Az életnek fázisai vannak. Egyesek életének több, másoknak kevesebb, és ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez vagy az a jobb. De nézetem szerint, mindenki élete felosztható legalább három különböző fázisra. Az első a gyerekkor, amikor az ember még nem határozhatja el az élete folyását. Aztán jön a tevékenységek fázisa, amikor az ember sok-sok éven keresztül azt csinál amit akar, legtöbbször a körülmények szabta feltételeken belül, de egy-egy kivételes alkalommal, és ha szerencséje vagy mersze van, akkor azokon kívül is. És végül jön az a fázis, amikor a korábbi nagy rohanat elül, amikor maradnak az egyedül, vagy a szeretettek és barátok között eltöltött órák, napok, hetek és hónapok. Azok a találkozások, amelyek ebben a fázisban válnak lehetővé, és amelyeket nem szabad elszalasztani, mert azok kísérik majd el az embert a még hátra lévő úton, azok között találja esetleg meg azt a találkozást is, amely a búcsú pillanatában mosolyra készteti majd. Mert mindannak ellenére, ami a fentiekben áll, jöhet még találkozó, ami egyenrangú, sőt jelentősebb, értékesebb, szebb, mint minden korábbi. Jöhet például egy múzsa, aki csókot hint az előtte térdre hullt jelölt homlokára és őt új utakra vezeti. Ez így van kedves Olvasó, ezt nekem elhiheti. Mert én tudom.

Tisztelettel

                                                                                                                                       Neufeld Róbert                 

Fel a lap tetejére

„A törpe-fejűek”

Ezt a Karinthy-féle Ady-utánzatot választottam címnek, amikor a lenti szöveghez hozzákezdtem. Az olvasó, ha időt szán e pár sor elolvasására, majd rájön, hogy miért. Az utóbbi két esztendőben, egészen a mai napig, 319 (319) antiszemita, a zsidóság ellen táplált gyűlölettel teli, magyar nyelvű E-mail üzenet futott be hozzám. A legtöbb egy bizonyos, magát hazafinak minősítő Kutasi Józsi bácsi jóvoltából, aki München környékéről küldi tovább Hírfutár-nak nevezett szócsövén keresztül a hozzá beérkezett üzeneteket, nem törődve azzal, hogy ezek mit tartalmaznak. De Józsi bácsi üzenetein kívül jött már gyűlölködés másoktól is. Mert habár a gyűlölködés nem kizárólagosan magyar átok, annyit azért elmondhatunk magunkról, hogy a gyűlölködők rangsorában az elsők közé tartozunk. Egy ideig reagáltam egyik-másik gyűlölködő üzenetre de aztán, jobbára barátaim tanácsára, felhagytam vele. És helyesen, mert, mint barátaim mondták, akiknek tollából gyűlölet fröcsög, azokkal nem érdemes szót váltani, azok javíthatatlanok. És most sem hozzájuk fordulok, amikor megint felveszem a tollat, hanem néhány itt Svédországban és másfelé élő honfitárshoz, akikről tudom, vagy feltételezem, hogy nem táplálnak gyűlöletet senki felé. Én magam gyűlöletet senki felé nem táplálok, legfeljebb megvetem azt aki erre rászolgált. Nos miért, kérdezhetném magamtól, fogsz most megint hozzá kommentálni, hiszen egyszer már megfogadtad, hogy nem teszed? A barátaim, akiknek egyszer már sikerült meggyőzni engem arról, hogy érdektelen a kommentár és hiábavaló, gondolom most is hasonló álláspontot foglalnának el, ha egyáltalán törődnének azzal, hogy én mivel is foglalkozom. De én úgy látom, hogy most mégis eljött az alkalom ismét megszólalni, mert a legutóbbi üzenet, azon kívül hogy ugyanolyan véresszájúan antiszemita mint a többi, egyfajta szent földet gyaláz. Mégpedig a poétika szent földjét, azt ahol Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila és sok, sok más, költői tehetséggel megáldott irodalmár ültetett sok ezer nemes fát, és mutatta meg, hogy nyelvünk milyen csodákra képes. Ebbe, a versektől, strófáktól, énekektől, nemes gondolatoktól visszhangzó, sűrű erdőbe lopódzott be egy gyűlölködő senki, ennek az erdőnek szent talajába ürítette méregpoharát, abba a talajba, amelynek egyik sarkában picinyke magam is meghúzódik, mert olykor bennem is hasonló húrok pendülnek meg, mint a nagyokban pendültek, akik e szent földbe a legtöbb fát ültették. Erre, ettől a gyűlölködő senkitől elkövetett szentségtörésre reagálok ezzel a néhány sorral, őt mutatom be a magam módján, mint a mai Magyarország egyik, sajna, egyre nagyobb teret hódító rákfenéjének hordozóját. Róla és a Földön kiszabott rövid idejét gyűlölködésben letöltő, többi költőcskékről szólnak e sorok. De a velük egy követ fújó, szinte mérhetetlen kisebbségi érzéstől szenvedő, törpe-fejű hasonszőrűekről is, akik a magyar nép és a magyar kultúra közelgő megsemmisülését jósolják meg nap mint nap. Ezek nem tudnak vagy nem akarnak erőt meríteni a magyarság több mint ezer éves fennállásából, nyelvünk és kultúránk megdönthetetlen erejéből, amely átsegített minket a tatárjáráson, a török időkön, a Habsburg, a náci német és a Szovjet elnyomatáson, és átsegítette az elcsatolt területeken élő honfitársainkat is, akik kisebb megszakításokkal 1920 óta élnek idegen népek elnyomatása alatt. Ezek a törpe-fejűek, akik közé ez a tehetségtelen költőcske is tartozik, mindebből a történelmi igazságból úgy látszik nem tudnak, vagy nem akarnak  erőt meríteni. Ehelyett rendületlenül jövendölik a magyarság közelgő pusztulását. És ennek a megjövendölt pusztulásnak okozói és végrehajtói szerintük nem a román, a szlovák, a szerb és az ukrán nacionalizmus, tehát nem azok akik évtizedek óta uszítanak a magyarság ellen, akik Trianont, és a Benes dekrétumot helyeslik és ezt magyarellenes kitörésekkel fémjelzik szinte naponta. Számukra nem ezek az ellenség, hanem a zsidóság, az a zsidóság akit egyszer maga a törvény szolgáltatott ki nekik mint szabad prédát. Ők azt az időt, azt a törvényt kívánják vissza, annak visszatérte lebeg előttük mint valami Hetedik Mennyország. Nos tisztelt olvasó, kinyitom ”JJ Suttogó” ketrecének ajtaját, legalábbis annyira, hogy egy vagy két kínrímekkel megtűzdelt strófa kiférjen rajta. Ebből a fércmunkából ennyi is elég, hiszen így is látható, hogy ki is ez, a Szebb Magyar Jövő maga csinálta beharangozója, aki magasztos tisztsége ellenére sem meri a nevét elárulni. Mielőtt azonban rá kerülne a sor, és mivel a sorrend csakis ez lehet, egy neves, gerinces és tehetséges tollforgató szavait is átadom Önnek. Kérem, vesse össze a két mondanivalót, a két stílust és a két nézetet, aztán vegyen egy kis időt és gondolkodjon el rajtuk.

Ezt írom 2011 augusztusában,

és adom át tisztelettel.

 

Neufeld Róbert

Stockholm

Fel a lap tetejére

Így lehet csak eltörölni

 

Tekints el most attól, hogy ki szavait hallod,

Tudom én, ha Magyar vagy, te is épp ezt vallod.

Legszörnyübb büntetés ez, mit ránk mérhetett Isten,

Zsidó átok szállt hazánkra, övéké már minden,

Vizünk, földünk, temetőink, gyermekeink, szeretőink,

Már mind az övék, ami Magyar, itt az idő, eljött hamar.

 

Magyarságunk égi áldás, ekként kell viselni,

A hangzatos nagy szavakat, most tettre kell cserélni.

Ezt kell tenned, odaállni, vagy térdelj le a földre,

Engedd, tűrd, hogy nemzetedet, idegen úr törje,

Harcolj büszkén, bátorsággal, ahogy hozzád méltó,

Vagy csörgesd tovább örök láncod, ha rád kerül a béklyó.

 

…..........................

 

Hova hátra, hova vissza, milyen jelre vártok?

Egyszer kell csak odaállni, és ha mind oda is álltok,

Úgy söpritek ki a mocskot, mint nyári szél a pelyvát,

Így lehet csak eltörölni, nemzetünk nagy átkát.

JJ. Suttogó

Márai Sándor 1945-ben(!) írta a Naplójába a következőket:

    Az oroszok olyanok, amilyenek, semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik, s most a fegyver jogán érkeztek hozzánk, legyőzött országba, mely jogcím nélkül megtámadta hazájukat. Nem illethetjük őket szemrehányással. De a magyarok! Az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történelmének legválságosabb pillanatában  akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csak azért, hogy a zsákmányt kiegészítsék, még néhány héttel prolongálják létezésüket is, hogy elveszejtsék Budapestet s mindent, ami az országból megmaradt! Ezekkel csakugyan nincsen alku, ezek számára nem  lehet kegyelem.

    A zsidófaló, nácibarát középosztály most megkísérli, hogy mindazért, ami most történt, a nyilasokra hárítsa a felelőséget.

   Nem igaz, hogy a nyilasok a főbűnösök. A nyilasok csak következménye mindannak, amit ez a társadalom az elmúlt 25 évben elkövetett, hogy műveltség, erkölcs és tehetség nélkül érvényesülhessen. A nyilas horda éppen olyan bűnös, mint az a magyar vezető réteg, mely az alkotmányosság palástja alatt Horthy 25 évében szemérmetlenül fűtött, buzdított mindenfajta reakciót. Ez a társadalom ilyen egyszerűen nem háríthatja el magáról a felelőséget. Most szívesen odadobják koncnak a nyilasokat, hogy meneküljenek. De ilyen olcsón nem menekülhetnek.

    Csak egyről nem beszélnek a parasztok, a nagyságosok és a méltóságosok: arról, hogy mit szenvedtek az orosz városok és falvak lakósai, s arról, hogy esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan nyolcvanjával, leplombált vagonokba préselték - gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen - ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, s a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett. Húsz százalék volt a vagonokban a mortalitás! S végül az auschwitzi, olmützi Vernichterunslagerekben a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, a lányokat, asszonyokat a kísérleti telepen beoltották betegségekkel...

    Mindezekről nem beszél senki azok közül, akik most rettegnek a beszállásolástól, és féltik a "zabrálóktól" a lisztet, a fehérneműt.

    Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a "jobboldaliság" címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint "keresztény magyar ember" előjogokkal élhet a világban. Egyszerűen azért, mert "keresztény magyar úriember", joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem "keresztény magyar" vagy "úriember", tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság minden értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. Talán megalkuszik fogvicsorgatva, s mert önző és gyáva: bizonyára hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén visszasírja a "jobboldali, keresztény, nemzeti" világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban képzettség és hozzáértés nélkül.

Ez a fajta soha nem változik meg, de amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.   

Találkozás Erdéllyel

Nemrégen bejártam Erdély egy picinyke részét, annak a területnek néhány városát és falucskáját, amelyet Partiumnak neveznek. Élmény volt számomra. Nemcsak azért, mert Erdélynek, mint a Hazától elcsatolt területek egyikének, számomra is különleges jelentősége van, de azért is, mert olyan kalauz vezetése mellett jártam be a tájat, aki, lévén szatmárnémeti lakos, sok mindent tudott mutatni és elmondani, amit nyomtatott útikalauzok nem tartalmaznak. Kalauzom révén, hívjuk Adélnek, nemcsak, hogy eljutottam olyan helyekre ahová különben nem találtam volna el, és ahol csak egy-egy kis réztáblába vésett név és évszám mutatja, hogy melyik híres ember mikor élt vagy dolgozott ott a házban, de megtudtam sok mindent, amit másképpen nem tudtam volna meg. Adél útmutatásával, eljutottam Érdmindszentre, azazhogy Ady falujába is, ahol nagy költőnk született. Megnézhettem a szülőházát, olvashattam keze írását, érezhettem a légkört, amelyet mindenütt jelenlévő, költői szelleme adott a régies háznak. De kedves kalauzom jóvoltából elvetődtem Nagykárolyba meg Tasnádra is, ahol számos látnivalóval, számos nevezetesség nevével találkoztam. Nagykárolyban például az írónő Kaffka Marigt és Ligeti Antal festőművész nevével, amíg Tasnádon a húszas és harmincas évek népszerű dalszerzőjének Nóti Károlynak nevére ismertem rá. A legtöbb érdekességgel Szatmárnémetiben találkoztam. Ott megtekinthettem többek között a Pannonia szállót, a Római Katolikus Székesegyházat, több más, szép templomot, közöttük a Hildegarda templomot is, méghozzá egy Szentmise alkalmával. De láttam kultúránk számos nagyságának nevét is, táblákon megörökítve a házak falán. Aztán láttam a polgármesteri hivatal eget ostromló betonkolosszusát is, amely inkább, mint félkész holdrakéta mered a csillagok felé, és egyáltalán nem úgy néz ki mint a város igazgatóságának méltó székhelye. A nem éppen eszményinek mondható látványt aztán a mellette csendesen folydogáló Szamos látványa oszlatta a semmibe, juttatván eszembe kedvenc költőm Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét. Most végre láthattam a kis folyót, életem ennyivel is gazdagodott.

A néhány napos erdélyi látogatás fénypontjai közül, mármint ami a kultúrát illeti, kimagaslik az Északi Színház egy-egy színpadán látott két előadás. A jelen pillanatban Sorompók nélkül színházi fesztivál keretén belül a nagy színpadon Molière, Mizantrop címü darabját láttam, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron társulat előadásában, Bocsárdi László rendezésében és Pálffy Tiborral a főszerepben. Nagyszerű előadás volt, mondhatni díszletek nélkül de a szereplők teljes intenzitásával, átélésével, ami a mondanivalót  nemcsak átadta, de többszörösen aposztrófálta is. A másik darab, a színház kis színpadán, már nem tetszett annyira (és most visszafogtam magamat egy kicsit). Surprise party címen egy igazi pesti terméket hozott Szatmárra a budapesti HOPPart társulat. Erről, tehát kissé lesújtó véleményemről, a színház természetesen nem tehet, de a szereplők sem, mert alakításból, intenzitásból és átélésből itt sem volt hiány. Mindössze a darab mondanivalója volt előttem kissé homályos. De ami igazán nem tetszett, az a trágárságok tömkelege volt, amelyek úgy hangzottak el a picinyke, néző közeli színpadon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lettek volna. Néha úgy tűnt, hogy egy-egy  mondat csak trágár szavakból áll. Nekem az ilyesfajta, Magyarországon ma már sajnos hétköznapi számba sorolható beszédmód nem tetszik. Ezen túlmenően biztosra veszem, hogyha egyik-másik helyi születésű, vagy látogatóba eljött híres költőnk vagy írónk a darabot látta és hallotta volna, miként beszélnek a mai pestiek, talán rá sem ismert volna gyönyörű nyelvünkre és valószínűleg megbotránkozva hagyta volna ott az előadást. Mindennek ellenére, az én ízlésemnek kevésbé megfelelő színdarab, amelyet az ilyenhez nálamnál jobban értő közönség ráadásul még hosszú tapssal is jutalmazott, nem rontotta el Erdélyben tett rövid látogatásomat, nem vett el semmit Hazámnak egy régi, kulturális központjával megtörtént találkozásom élvezetéből. Ezért kedves olvasó, itt most át merem adni rövid összefoglalómat e nemrég átélt, de számomra érdekes és értékes találkozásomról, Erdély egyik picinyke de jelentős részével. Előzetesen jelzem azt is, hogy ha terveim sikerülnek, akkor augusztusban ismét ellátogatok Erdélybe, amikor is barátommal, az ismert színművésszel, Szacsvay Lászlóval fogok oda elmenni, hogy többek között Szacsvát is meglátogassam, azt a városkát, ahonnan a Szacsvay család származik.

Baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert

Fel a lap tetejére             

Ez is találkozás

 

Nem minden találkozás szól személyekről és nem minden találkozás hangolja az embert jó kedvre. Az itt következő rövid méltatás sem személyek találkozójáról szól, de amelyről szól, nem hangol túl jó kedvre. Legalábbis engem nem. Úgy is nevezhetném ”Találkozás Hazámmal”. Igen. Hazámmal találkozom egyszer vagy kétszer vagy többször is évente. Amikor meglátjuk egymást, én még fenn a magasban amint a gép berepül az országba majd ellibben a Főváros tarkabarkasága felett, mi már akkor átöleljük egymást. Aztán adunk egymásnak egy puszit a leszállás után és mosolyogva intünk egymásnak amint a kisbusz átszalad Kispesten meg a belvároson. És aztán jön a nagy, részemről majdnem könnyesszemű ölelés, a viszontlátás ölelése, amint a pesti oldalról átnézek a másik oldalra, a Várra, a Mátyás templomra, a Halászbástyára és alattuk a Lánchídra, amelyen hamarosan át fogok sétálni az egyik partról a másikra. Másnap aztán megint átölelem a Hazát, amikor este, mondjuk a Katonában egy újabb darabot látok, vagy a Müvészetek Palotájában Kodály vagy Bartók zenéjét, vagy valamelyik más, magyar vagy más nemzetiségü művész játékát hallgatom. És akkor is megölelem a Hazát amikor Lacival, Claudiával, Józsival, Julival, vagy Adéllal anyanyelvemen beszélhetek. Átélem tehát mindazt amit akárki más átél, aki az Óhazát meglátogatja. Átélem, de mégse úgy. Mert én átélek valami mást is, mert én nemcsak azzal a Hazával találkozom, amelyről ílyen szeretettel teszek említést. Én manapság találkozom a Hazával  egyik-másik külföldi lap hasábjain, külföldi rádió vagy TV-adó műsorában is, ahol riasztó, a Hazáról jogosan, szégyenteljes, fájdalmas híreket közölnek. Miért kell ez? Miért kell, hogy az európai demokráciák szót emeljenek a magyar kormány legújabb törvényhozatala ellen? Miért kell, hogy egyes európai demokráciák kérdésessé tegyék, hogy Magyarország méltó e az Únió hathónapos vezetésére? Miért kell nekem, a Hazával a szívemben, szégyenkeznem, amint a földrész egyik elismert, nagynevü filozófusa a nyilvánosság elött, saját szavaival fejezi ki ugyanazt amit Európa mond, és leckézteti Magyarország miniszterelnökét? Miért kell 2010-ben, hatvanöt esztendővel az emberiség legynagyobb, legfájdalmasabb traumája után az elismert német Die Zeit-ban Magyarországról cikket olvasni ezen a címen ”Magyarország, a fasiszták zászlaja alatt”? Miért jutott az illusztris lap el oda, hogy cikkében a következő kérdést feltegye: ”Milyen mélyre sülyedhet egy ország”? És itt nem Kongóról van szó kedves olvasó, vagy valamelyik, úgy nevezett banánköztársaságról! Itt Hazánkról, Magyarországról esik szó, az eutópai kultúra egyik oszlopáról! Miért kell ez? Miért kell a stockholmi Metro 2011 február 22-én megjelent számában meghirdetve olvasni egyugyanazon összefoglaló cím alatt, ahol a rasszista pártról, a Sverigedemokratákról írnak, ahol a világszerte növekvö idegengyülöletröl adnak számot, ahol intolerancia az egyik kulcsszó, Hazánkról is olvasni, mégpedig ”Riport Magyarországról” cím alatt, és nem valami behízelgő hangvétellel. Miért kell ez? A jelenlegi, hazai fejleményeket illetően van bizonnyal több hasonló cikk vagy kommentár is, de itt elég ennyi. Ily módon találkozni a Hazával, nem esik jól. Nekünk, a mi kultúránknak, a mi nyelvünknek, azoknak akik a nép hírnevét öregbítették és öregbítik, egészen mással tartozunk mint azok a fejlemények, amelyek a külvilágból a fentieket váltották és váltják ki. Én részemröl a Hazával a jövőben is úgy akarok találkozni, ahogy mindíg is találkoztam, tehát jóérzéssel, mosollyal, tudásom átadásával és kultúrájának tisztelettel és alázattal történő elfogadásával. Én ott születtem, az Ő nyelve az anyanyelvem, az Ő kultúráját  hoztam magammal és viszem tovább. Ha mindezért szégyenkeznem kell, mert  a világ azt az országot megbélyegzi, az számomra fájdalom. És kérdezem: melyik honfitárs számára nem?

Üdvözlettel híve,

Neufeld Róbert            

Fel a lap tetejére

 A „Nagy Robi"

1983-ban itt járt három jeles magyar színművész és egy nem kevésbé jeles zongorista. A színművészek Császár Angéla, Szacsvay László és Benedek Miklós voltak, a jeles zenész pedig a később, de túl korán elhunyt Orosz István. Eljöttek egy Északi Turnéra és elhozták akkori műsorukat, a Magyarországon nagy sikert aratott Budapest Orfeum-ot. Ezt a magyar könnyű műfaj, a költészet és a próza gyöngyszemeiből összeállított, angyalian elszórakoztató egyveleget körülvitték, Svédországban. Nagy sikert arattak itt is. Aztán hazamentek és tovább játszottak, ki-ki a maga színpadán. Én akkor már jó barátságban voltam a színész és énekes Maros Gáborral, és amikor 1984 nyarán, Budapesten nyaraltam, Gabi meghívott egy Schubert darab, a Három a kislány szabadtéri, Szentendre főterén megrendezendő előadására. Azt a teret akkor még színdarabok bemutatására is használták. A főszerepet, magát Schubertet, Maros Gabi játszotta és énekelte. Benedek Micu volt a rendőrfőnök, Szacsvay Laci az egyik diák, és játszott két másik ”Haza kincse is”, Fónai Márta és Rátonyi Róbert. Ők voltak a Tschöll házaspár, ők énekelték, majdnem könnyes szemekkel azt, hogy ”Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák”. Ez tehát 1984-ben történt. Én aki 1956-ban jöttem el, Rátonyira még mint a tüzes temperamentumáról híres, táncos, feketehajú bonvivánra emlékeztem, és amikor megláttam ott a padon, elhagyatottan kuporogva Fónaival, hát felfedeztem, hogy egy öreg ember ül előttem, jó kis tokával, ráncos arccal és igencsak kiritkult, ősz hajjal. ”Jó Isten! Így elment az idő?” kérdeztem magamtól és majdnem elsírtam magam, mint Tschöll papa és Tschöll mama ott a padon. A szünetben kijött Gabi és megkérdezte, hogy tetszik-e a darab. Hát persze, hogy tetszik, nyugtattam meg. És megkérdeztem tőle, hogy nem adna-e át egy rövidke üdvözletet, sőt köszönetet Rátonyinak. Egy nézőtől, akit annyira megragadott és elérzékenyített a játéka, a megjelenése. Gabi megígérte, mire én egy vizitkártya hátára írtam egy pár rövid sort, amelyekben díjaztam az előadást és egyben ki is fejeztem köszönetemet. Gabi elvette a kártyát és visszament eljátszani a második felvonást. Az előadás után megint odaálltam a kijárathoz, gondolván, hogy személyesen is lesz majd lehetőségem a nagy művészt üdvözölni. Vártam, vártam, mindenki kijött már, csak éppen Rátonyi nem. Végül kijött Maros Gabi is és amikor megkérdeztem tőle, hogy mikor jön majd Rátonyi, ő széles kézlegyintéssel válaszolt. ”Ja ő!? Hát már régen elment. Pipás volt Benedekre, mert egy jelenetnél nem tartotta magát a szöveghez. Tudod, ő ha ilyesmi történik, fel tud robbanni a méregtől. Valamit morgott a szakállába és elszaladt. De az üdvözletedet majd átadom, mert fogok vele találkozni a jövő héten”. Ennyiben maradtunk és én, habár kicsit szomorú voltam, később el is felejtettem az egészet. Mi mást tehettem volna? De aztán, körülbelül két héttel hazaérkezésem után, levél érkezett. Rajta magyar bélyegek, és a boríték bal felső sarkán Rátonyi Róbert picinyke, aranyszínű névjegye, nevével és lakcímével. A féloldalas levél köszönetet tartalmazott az én pár, sebtében írt soromért, azon a vizitkártyán. Ezen kívül azt is írta, hogy ”ez tulajdonképpen a színművész igazi jutalma, tehát a néző spontán tetszésnyilvánítása, és végső fokon köszönete is”. Na, erre aztán válaszolnom kellett. Írtam egy kicsit hosszabb levelet neki. Elmondtam ki vagyok, mi vagyok, bemutattam röviden a családomat és természetesen megköszöntem, hogy vette a fáradtságot és írt nekem. Egy héttel később már itt is volt az ő válasza. Ezúttal egy hosszabb levél, amire én rákontráztam egy még hosszabbal. Mivel közelgett a holtszezon, megkérdeztem nem lenne e kedve eljönni hozzánk egy vagy két hétre. Volt. Eljött, hozta magával nejét Katit és fiát a ”kis” Robit, feleségestül. Teljes volt a boldogság. Két hetet töltöttünk együtt, bejártuk a környező tájakat, jókat ettünk ittunk, nevettünk és komolykodtunk egymás társaságában. Minden nagyon jól ment de az első hét vége felé Robi már nem bírt magával. Félrehívott. Mond Robi, mondta (akkor már ”régen” tegeződtünk), itt annyi magyar él, miért nem rendezel valami fellépést nekem meg a fiamnak. Hát biztosan eljönnének, nem gondolod?. Tudvalevő, hogy a ”kis” Robi befutott zongorista volt már akkor, saját zenekarral aratott sikert otthon is és külföldön is. Ő kísérte volna az édesapját. Az ötletet tett követte. Kibéreltem a stockholmi Musikmuseet nagytermét, kihirdettem a közelgő előadást az egyik esti lapban és annak ellenére, hogy sokan nem is voltak itthon a szabadságolások idején, a végén eljött vagy kétszázötven honfitársunk, hogy a ”Haza kincsét” láthassa és halhassa. Eljöttek, mert erre a fellépésre aztán igazán el lehetett mondani, hogy ”soha vissza nem térő alkalom”. A két Robi több mint másfél órán keresztül szórakoztatta a közönséget. Az akkor több mint hatvan éves Nagy Robi régi jó slágereket, operett részleteket énekelt, és úgy táncolt mint valaha fénykorában. Aztán rövid, humoros visszaemlékezésekkel csalt ki sok nevetést a publikumból, a ”kis” Robi pedig néhány szólószámot is eljátszott. A bevétel úgy ahogy fedezte a kiadásokat, de egy kicsi azért maradt Robi számára is. Amit persze nem akart elfogadni. Aztán, az elkövetkezendő nyarakon gyakran látogattam meg őt és Katit az Ördögorom Lejtői villájukban, ahol sok szép, kedves órát töltöttünk egymás társaságában. Amikor néhány évvel később elment, nagy űrt hagyott maga után. Elsősorban természetesen a családtagoknál meg a közönség körében, de hát bennem is, mert igencsak jó barátok lettünk az évek során. Stockholmi fellépésének idejében még nem létezett videokamera, így mozgó felvétel nincs az előadásról. Arról és itteni körutunkról viszont van egy albumra való fénykép. És aki utána néz Balogh Sándor fényképhagyatékának, abban is találhat jó egynéhány fényképet az előadásról, mert kolóniánk szorgalmas fotográfusa Sándor, ott is jelen volt.

Üdvözlettel

Neufeld Róbert

 

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget
új száma
Ághegy melléklettel

Magyar Liget 22 évfolyam
90. szám - 2019 /1

Ághegy II. sorozat 11. szám
2019/1. szám

 

Lapozó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható