Archivum

Látogatók



United States 64.6%United States
Hungary 17%Hungary
Sweden 6.6%Sweden
Denmark 3.7%Denmark
Romania 2.2%Romania
Ukraine 1.7%Ukraine
Norway 1.4%Norway
Russian Federation 0.9%Russian Federation
France 0.7%France
Israel 0.2%Israel
United Kingdom 0.2%United Kingdom
Switzerland 0.2%Switzerland

Tegnap: 1
Múlt hét: 26
Mostani hónap: 48
Múlt hónap: 302
Összesen: 448


Itthonról-otthonról

Dr. Szalontai Éva rovata

 

 

Az egészségszűrés már hagyomány a MÚOSZ-ban
 

2012. június 8-án már másodszor került sor a MÚOSZ Életmód Napjára,  az újságírók egészsége érdekében. 
A most másodszor megtartott Életmód Nappal a szervezők hagyományt szeretnének teremteni Minden évben  szeretnének egy napot szentelni az újságírók egészsége védelmében. Ez évben elindult egy Életmód Díj is. A Kis- Közép -és Agrárvállalkozók kezdeményezésére.

A 2012-es évben az Életmód Nap programja:
A levezető elnökök: Vince Mátyás, a MÚOSZ tiszteletbeli elnöke, Ötvös Edina PR manager voltak.
-Köszöntőt mondott és bejelentette az Életmód Díjat: Tóth Károly, a MÚOSZ elnöke.

- Az Életmód Nap fővédnöke: Habsburg György, a Magyar Vöröskereszt elnöke volt, aki a Magyar Vöröskereszt, a véradás jelentőségéről beszélt megnyitójában.

Gyuris Zsuzsa, a Magyar Vöröskereszt szervezésében a véradást irányította.

-Az első értékes szakmai előadó Dr. Bicsák Krisztina, az Emberi Erőforrás Minisztérium /EMMI/ Népegészségügyi Főosztályának vezetője a magyar népegészségügy fejlesztéséről tartott előadást.
Az érelmeszesedés ellen immunizáló antigén vakcináról, kutatásairól beszélt Dr. Horváth István orvos-biológus, MTA doktor, a New Yorki Tudományos Akadémia tagja. Hangsúlyozta: Az érelmeszesedés korunk legtöbb áldozatát szedő betegedése.
Horváth Professzor ott van a 68 magyar feltaláló között ott van a Magyar Világtalálkozón /2012. július 1- 8/ megjelenő Hungarikum Könyvben is, a Magyar Találmányok cím alatt.

Az Életmód Napon lehetőség volt stressz-szűrésre, Dr. László Márta főorvos és Klöczl György vezetésével.

Csehné Váradi Mária Test -és Egészségkultúra Stúdiója új lehetőségeket kínált az újságíróknak az ETKA-jógával, várandósok tornájával, szülés utáni tornával foglalkozott az újságírók számára is tabu témának tartott inkontinencia mellett.

-Dankovics Gergely  programigazgató, Európa Nemzeti Egészségvédelmi Program alelnöke: a szűrés jelentőségéről beszélt, amit a gyakorlatban is bemutatott.
A sokoldalú  szűrő-laboratóriummal felszerelt csodakamionja egyszerre 24 vizsgálatot végzett el. A program nagy előnye, hogy az átfogó vizsgálatok egy helyen, egy időben, azonnali kiértékeléssel elkészülnek, minden jelentkező részére. Ilyen például a szív –és érrendszeri vizsgálat, vérnyomásmérés, hallásvizsgálat.

Dankovics Gergely 2013. június 5-én újra hozza szűrőkamionját. Az újságírók Életmód Napjára, aminek főt témája az onkológia. Közreműködésével a Rákbetegek Országos Szövetsége is részt vesz. Több onkológiai problémát fognak elemezni. Törekvésük a megelőzés, az egészségi állapot javítása a legkorszerűbb megoldásokkal.
A csodakamion szűrőprogramjának résztvevői kapnak egy Egészség Könyvet. Folyamatosan ellenőrizhetik saját egészségük állapotának alakulását, megismerhetik az egészségmegőrzés és az egészséges életmód lehetőségeit.
A vizsgálatok több tízezer forint értékűek, de az újságírók számára térítésmentesek.

A csodakamion üzenetet hordoz a társadalom felé:
mindennapi életünkben jelentős szerepet játszik a boldogság, a munka, a karrier, a szórakozás, a hobbi az öröm. De ha nincs egészségünk, semmink sincs! Életünk legfontosabb értéke az egészség.

Dr. Szalontai Éva

 

 

 

 

 

 

 

 

Test és Egészségkultúra Stúdió a Villányi úton

Szunyogh Ildikó


A címben szereplő stúdió létrehozójával és vezetőjével, Csehné Váradi Máriával a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Sajtóházában, a már második alkalommal, az újságírók egészségéért megrendezésre került Életmód Napon találkoztam. Felfigyeltem érdekes előadására, közvetlen stílusára, mintaszerű testtartására, elkötelezettségére. Arra a nagyvonalúságára is, amellyel a jelenlévőket meghívta egy térítésmentes tornafoglalkozásra stúdiójába. Ezzel a meghívással élve kerestem fel a 61-es villamos Budaörsi úti megállójának közvetlen közelében.

A ház rendezetett környezetű. Emeleti homlokzatán transzparens hirdeti, hogy itt ETKA-jóga és AVIVA módszer szerinti tornafoglalkozásokra várják az érdeklődőket. Az első emeleti stúdióba belépve feltűnő rend és tisztaság, szívélyesség és otthonosság fogad.  Az egykori polgári lakás a természetes anyagok előnyben részesítésével, szaktudást és igényességet tükröző asztalos munkával lett alkalmas jelenlegi funkciójának betöltésére.
Jó ízlésű lakberendező is segítette az egyéni ízlést. Sok tükörrel, nádból készített bordásfallal, színes függönyökkel. Az egykori szalonból lett kialakítva a tornaterem. Mennyezetén az eredeti bronz-kristály csillárt meghagyva harmonikus, pozitív kisugárzású térré vált.

Ebben a miliőben beszélgettünk egy 90 perces, 18 gyakorlatból álló foglalkozás után Máriával.


Először is magyarázd meg a transzparenseden szereplő megnevezéseket, mert szerintem ez sokaknak ismeretlen.
Szívesen. Az ETKA-jóga lényege, hogy gyakorlatok és mozgások segítségével újra felszínre hozzuk a velünk született, de a környezeti hatások következtében elfelejtett természetes légzés-, testtartás- és mozgásképességünket, azaz a természetes testhasználatunkat. Olyan gyakorlatokat tartalmaz ez, melyeket rendszeresen végezve megedződnek a teljes gerinc és nyaki csigolyák, megnövekszik a mellkas- és tüdőtérfogat, fellazulnak a feszes, görcsös izmok, a tüdő és szív támogatást nyer munkájához. Így az életműködést segítve, nem pedig gátolva tudjuk minden élethelyzetben használni a testünket.

Az AVIVA módszer szerinti torna lényégében egyensúlyba hozza a hormonháztartást, s így megőrzi vagy visszaadja a nőiességet, illetve a férfiasságot a genitáliák helyrehozásával. Mivel napjainkban egyre gyakoribb a meddőség és a nemzőképtelenség ezt a hormontornát tekintem stúdióm kiemelt feladatának.


Mióta foglalkozol a tornával, mint a gyógyítás eszközével?
Ó, a kezdetek nagyon messze nyúlnak vissza! Először a saját gyógyulásomat kerestem és találtam meg benne. Harmincas éveim elején ugyanis teljes petefészek- és méheltávolítást javasoltak számomra nőgyógyászati panaszaim megszüntetésére. Én azonban nem akartam kitenni testemet ennek a durva beavatkozásnak, és féltem a műtéti kockázatoktól is. Így saját magam kerestem a gyógyulást, mivel akkor gyakorlatilag még nem volt természetgyógyászat Magyarországon. Hosszas próbálkozások után mintegy belső sugallatra kezdtem el jógázni. 14 évet kellett várnom, míg oktatóképzés keretében Tóth Lívia jógaoktatótól megtanulhattam az akkoriban frissen Magyarországra érkezett AVIVA módszert, mely megoldotta minden problémámat. Gyógyulásomért hálából másokon is akartam segíteni. Ennek az ideje pár évvel ezelőtt érkezett el, amikor az eredeti üzletkötői munkámból nyugdíjba vonultam.


Miért éppen itt a Villányi úton nyitottál stúdiót?
Ez a helyszín, ahol 2010 márciusától tevékenykedem, lehet a véletlen, de egy felsőbb erő vezetésének eredménye is. Kezdetben saját lakásomon tornásztattam, illetve kívánságra házhoz is mentem. Később azonban elhatároztam, hogy szétválasztom a magánélet színterét a gyógyító szintértől. Miután eredményes államvizsgát tettem egészségtan tanárként, az volt az elképzelésem, hogy a Móricz Zsigmond körtéren bérelek helyiséget azért, hogy a transzparensemre sokan felfigyelhessenek a nagy forgalmú közlekedési csomópontnál. A tiszta és ápolt környezet azonban feltétlen elvárásom volt. Így távolabb kerültem az eredetileg elképzelt helyszíntől, de tágasabb és rendezettebb körülmények közé.


Reklám feliratodra itt sokan felfigyeltek?
Sajnos nem. Hosszasan kényszerültem újságokban hirdetni, de ennek hatékonysága igen csekély volt. Pozitív fordulatot egy hirdetésszervező hozott számomra, aki a villamosból véletlenül pillantotta meg a transzparensemet, s azonnal fel is keresett. Látogatásának eredményeként lényegesen többen szereztek tudomást stúdiómról.


Kik és milyen céllal látogatják a foglalkozásaidat?
Elsősorban olyan gyermeket akaró nők, akik már nagyon sokat szenvedtek kívánságukért, de sajnos eredménytelen maradt minden áldozathozataluk. Volt közöttük már több inszemináción /megtermékenyítésen/ és lombikbaby-programon átesett fiatal nő is, de voltak cisztával, miómával műtött hölgyek is, akiknek kiújultak panaszaik. Gyakran érkeznek cikluszavarokkal és inkontinenciával bajlódók. A jelentkezők túlnyomó többsége nő. Mintegy 80 %-ban babáért jönnek. Hálával telt szívvel említem, hogy a hormontorna, a méregtelenítés és a  javasolt diéta együttes hatásának köszönhetően az ő esetükben 90 % feletti arányban sikerült elérni a kívánatos eredményt. Ezért is kaptam családomtól a "babacsináló", a "babagyártó" ragadványnevet.


Milyen kívánságaid, reményeid vannak a jövőt illetően?
Legfőbb vágyam, hogy az emberek ne csak akkor forduljanak hozzám, amikor már megbetegszenek, vagy amikor az egyéb kezelések, beavatkozások eredménytelennek bizonyulnak.
Egészségesen, megelőzésként jöjjenek tornászni. Azért, hogy az inkontinencia, a változókor tünetei (hőhullámok, csontritkulás, hüvelyszárazság), az aranyér, a prosztataproblémák, az impotencia, stb. ki se alakuljanak. Továbbá kívánatos lenne számomra, hogy legyenek munkatársaim. Jelenleg mindent - a takarítást is beleértve - egymagam csinálok, s így a marketingre nem jut már időm.

Jövőbeli reményem az egészségtudatosság széles körű elterjedése. Ezt a célt szolgálva tartok újabb előadást a II. Magyar Világtalálkozó Egészség Konferenciáján, több értékes szakemberrel együtt a SYMA Központban július 7-én. Ez a Világtalálkozó az idegenbe szakadt magyar honfitársaink legnagyobb hazai rendezvénysorozata. A világ minden részéről összesereglő magyarok fesztiváltalálkozója ez, ahol a tudomány, az egészség, a sport, a kultúra, a vallás, az üzleti élet szereplői mutatkozhatnak be a bel –és külföldi érdeklődőknek. Az alapító elnök Dr. Tanka László, az Egészség Konferencia igazgatója: Dr. Szalontai Éva.

Nagyszámú, értő hallgatóságot kívánva köszönöm meg az interjút, és búcsúzásnál megígérem, hogy a SYMA Központban, az Egészség Konferencián én is jelen leszek.

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Bicsák Krisztina:
A magyar népegészségügy érdekében

 

Dr. Bicsák Krisztina, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Népegészségügyi Főosztályának vezetője a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Életmód Szakosztályának meghívására értékes szakmai előadást tartott „Életmód Nap – Népegészségügyi Fejlesztések” címen a budapesti Sajtóházban.

A Főosztályvezető Asszony prezentációjában megerősítette, hogy az egészség jelentős érték, amely egyben egyéni és társadalmi erőforrás, sőt a fenntartható gazdasági növekedés záloga is egyben.

A Népegészségügyi Főosztály vezetője a közelmúlt és a közeljövő több fejlesztéséről is beszélt és több pályázati lehetőségre is felhívta a figyelmet, amelyek az Európai Unió támogatásával valósultak meg. Dr. Bicsák Krisztina színes gyakorlati példákon keresztül mutatta be, hogy az egyes fejlesztéseknek milyen elérhető eredménye lesz a mindennapi életben, a családban, a gyermekek, az anya, az apa, a nagyszülők szemszögéből megközelítve.

A közeljövőben induló programok lehetőséget biztosítanak a különböző színtereken történő tevékenységek megvalósításához. Így például a kistérségi Egészségfejlesztési Irodák létrehozása többek között esélyt teremt a keringési betegségek kockázatára irányuló szűrésekre, a cukorbetegek számára könnyen elérhető szakszerű étrendi tanácsadásra, vagy a szűrővizsgálatokon való lakossági részvétel ösztönzésére. A megvalósuló projektek útján a tanulók többek között például dohányzás-megelőzési programokon vehetnek részt. Ezen kívül a munkahelyeken sor kerülhet dohányzásról való leszokást támogató, továbbá drog- és a túlzott alkoholfogyasztást megelőző tevékenységekre. A pályázatok forrást biztosítanak továbbá az egészséges táplálkozás és testmozgás egyensúlyának kialakítását célzó eseményekre is.

A népegészségügy fejlesztése érdekében a Főosztályvezető Asszony kiemelte a dohányzásról való leszokást  támogató programok jelentőségét, ezen kívül aláhúzta a diákok, a főiskolai hallgatók egészségismeret növelésének elengedhetetlen fontosságát.

Dr. Bicsák Krisztina figyelemfelkeltő és közérthető előadását azzal zárta, hogy hazánkban a magyar lakosság egészségi állapotának javítása társadalmi prioritás. Ehhez nagyon fontos az egészségtudatos magatartás és az, hogy felelősséget érezzünk saját egészségünk megőrzése érdekében.. Ezen döntések megkönnyítése és az egészséges életmód támogatása jegyében indulnak el a népegészségügyi fejlesztések.

Dr. Szalontai Éva

 

 

 

 

 

 

 

 

Habsburg György, az utolsó magyar király unokája,
a Magyar Vöröskereszt elnöke

 

A Magyar Vöröskereszt patinás épületében az I. emeleti elnöki szobában beszélgetünk. Habsburg György az elnök, sportos megjelenésű, kemény kézfogású, sármos diplomata. Hat nyelven beszél. Apai nagyapja IV. Károly, az utolsó magyar király. A Gothai Almanach magyar királyi hercegként említi, de ő már teljesen beilleszkedett a hétköznapi magyar életbe.
Az a megtiszteltetés ért, hogy Édesapjával, Habsburg Ottóval, a

 

trónörökössel is készíthettem interjút a Stockholmi Grand Hotelben.
Örülök, hogy elfogadta a MÚOSZ Életmód Szakosztály meghívását, a fővédnökséget az újságírók egyik legnagyobb rendezvényére, az Életmód Napra.
Bevezetőben megköszönöm dr. Almacht Ottó elnöki tanácsadó sokoldalú segítségét is.

-Minek köszönhető, hogy elfogadta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Életmód Szakosztály meghívását és fővédnöke lett az Életmód Napnak?
-Szimpatizálok az újságírókkal, mert magam is dolgoztam újságíróként.
Egyszer a német ZDF televízió riportot készített Édesapámmal, ekkor sikerült kapcsolatba kerülnöm a ZDF vezetőjével, aki felajánlott számomra egy három hónapos gyakorlati tanulmányi időt. Ez olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy 1987-től elkezdtem foglalkozni az újságírással. Dolgoztam a németországi ZDF televízió társaságnál, az ománi televíziónál, valamint Magyarországon az MTM-SBS televízió Rt-nél, ahol a Nemzetközi ügyekért voltam felelős.
Mindez arra késztetett, hogy elvállaljam ennek a rendezvénynek megnyitását, fővédnökségét.

-Mióta él Magyarországon?
-Magyarországra először 1989. április 3-án érkeztem Édesapámmal, majd 1993-ban állandó lakhelyet létesítettem Budapesten és felvettem a magyar állampolgárságot, amit ugyan el sem vesztettem. 1996-ban Magyarország utazó nagykövete lettem.

-Úgy tudjuk, Ön a Magyar Vöröskereszt elkötelezett  elnöke. Mióta?
-Már 2004 óta.

-Melyek a Vöröskereszt fő célkitűzései?
-Az emberiesség, a pártatlanság, a függetlenség, a semlegesség, az önkéntesség, az egység, egyetemesség, az élet, az egészség, az emberi személyiség védelme.
A fegyveres konfliktusok, katasztrófák idején is segít a Vöröskereszt.

-Mit tudunk a Vöröskereszt történetéről?
-Ma 186 országban működik. 1863-ban svájci állampolgárok kezdeményezték.
Magyarországon 1948-ban már 228 intézménnyel rendelkezett. /közkórházak, Heine Medin Intézet, orvosi rendelőintézetek, gyermekotthonok, bölcsődék/, amelyek több tízezer felnőtt és gyermek egészségügyi és szociális ellátását tették lehetővé. 1949-ben államosították. Ez törést okozott.
1957 tavaszán visszakapta önállóságát.
1988-tól feladata a menekültek ellátása, az egészségügyi ismeretterjesztés, véradás-szervezés, ápolónő-képzés, együttműködés a polgári védelemmel, az ifjúsággal.

-Mióta vesz részt a Vöröskereszt a véradás szervezésében?
-Már 1939-től.
1959 óta Magyarországon a véradás önkéntes és térítésmentes. A biztonságos hazai vérellátáshoz évente több mint négyszázharmincezer egység vérre van szükség. Ehhez évente közel félmillió önkéntes embertársunk véradományát, önkéntes segítségét várják beteg embertársaink.

 

-Mit jelent a Véradók Napja?
-November 27-én tartjuk. Kifejezi a véradók megbecsülését. Ezen a napon a Vöröskereszt, azokat a véradókat köszönti, akik önzetlen segítségükkel hozzájárultak a hazai véradó-mozgalom sikeréhez, emberi életek megmentéséhez. Sokszoros véradók, több éve a véradásszervezésben tevékenykedők, véradóbarát munkahelyek, és a véradó-mozgalom támogatói vehetnek át elismerést a Véradók Napján.

-Mikor kezdte meg működését az első vérvételi kamion?
-Magyarország első vérvételi kamionja 2006.augusztus 30-án kezdte meg működését. A speciális jármű kifejezetten vérvételi célra készült: légkondicionált, fűthető, orvosi szobával, nagy vérvételi ággyal, adminisztrációs helyiséggel várja a segíteni szándékozókat. A jármű 2006. évi indulásától 71.759 km-t tett meg, Országjáró útja során 36.814 véradótól sikerült vért vennie. Számos fővárosi és vidéki kulturális és sporteseményen, szabadtéri rendezvényen is megjelenünk, ahol nagyszámú véradót érhetünk el kényelmes, modern véradó kamionunk segítségével. A jármű segítségével lehetőségünk nyílik arra is, hogy országszerte bevásárlóközpontok parkolóiban rendszeresen szervezzünk véradást, a vásárlók és az ott dolgozók számára. A kamion működtetése országos szinten nagymértékben hozzájárul donorbázisunk folyamatos bővítéséhez.
A jármű segítségével olyan helyekre is eljutunk, ahol a feltételeket más formában nem lehetne biztosítani.

-Mit tudhatunk családjáról?
-1997-ben feleségül vettem Eilika von Oldenburg hercegnőt, akivel jelenleg is Magyarországon élek.
A feleségem lovas- és parasport edző. Egészséges és sérült gyermekeknek tart rendszeresen foglalkozásokat.
Három gyermekünk van: Zsófia (2001), Ildikó (2002) és Károly-Konstantin (2004).
A gyermekek magyar iskolába járnak, magyar és német anyanyelvűek, de már az angol nyelvvel is igen jól elboldogulnak.

-Hogy tanulnak a gyermekek?
-Elég jól, jobban, mint ahogyan én tanultam.

A beszélgetés utá

 

n udvariasan kikísér a folyosóra és biztosít arról, hogy június 8-án 9:45-kor ott lesz a Sajtóházban, megnyitja az újságírók Életmód Napját és válaszol a kérdésekre.

Dr. Szalontai Éva

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Ellinismos görög lap Gödöllőn.

 

Képviselője: Papadimitropulosz Piroska

 

A MÚOSZ Életmód szakosztály meghívására részt vettem egy érdekes gödöllői sajtótájékoztatón.

Elénk jött dr. Zsókáné Mihala Éva, a polgármester munkatársa autóbusszal.

A fél órás utazás után megérkeztünk Gödöllő első számú látványosságához a Királyi Váróhoz.

Az újjáalakított Királyi Váróban Gaálné Dr. Merva Mária a múzeum igazgatónője mutatta be az épületet. Ma a városi múzeumhoz tartozik. Az épületet többször bővítették, Ferenc József és Erzsébet királyné gyakori látogatása miatt népszerű nyaralóhely lett Gödöllő.

A Királyi Váró 1958-tól műemlék.

Ezt követően tovább indultunk a Damjanich Iskolába, ahol Szűcs Józsefné igazgatóasszony röviden tájékoztatott az iskola működéséről, az oktató, nevelő munkáról.

A város zöld óvodájában Tiborczné Garai Katalin fogadta az újságíró csoportot.

Az igazgatóasszony beszélt arról, hogyan tanítják meg már az óvodában a kicsiket játékos formában a tudatos környezetvédelemre, hulladékgyűjtésre.

A Művészetek Háza, a magyar EU elnökség alatt médiaközpontként működött. Erről rövid ismertetőt Kovács Béla igazgató adott.

A gödöllői Királyi Kastély Színház termében pedig a város polgármestere dr. Gémesi György várt és tartott vetített képes előadást Gödöllőről, Gödöllő ünnepeiről.

A filmet külföldi látogatók számára készítették.

A város szeretné megtartani az Európai Elnökség idején használt jelszavát, azaz hogy „Európa Gödöllőn van”.

A város 33ezres lakossága örvendetesen gyarapszik.

A polgármester büszke környezetére, de én is örömmel fedeztem fel a város fejlődését, mert 30 évvel ezelőtt pár évet én is itt éltem Gödöllőn.

 

 

 

 

 

 

MALMÖBEN BEMUTATKOZOTT
A SVÉD-MAGYAR PANORÁMA VILÁGKLUB

 

A svéd elnök: Rosenheim Ilona

Társelnök: Dr. Szalontai  Éva

                                         

A KÉTSZERES ELNÖK

Beszélgető partner: Dr. Szalontai Éva

A malmöi Pannónia Klub elnöke
A Svéd-Magyar Panoráma Világklub elnöke

Népszerű nevén "csak" Ilona. Általában így ismerik Rosenheim Ilonát.

-Úgy tudom, hogy Magyarországon, egészségügyi vonalon dolgozott. Talán ezért is olyan nyitott, segítőkész a klubtagokkal.
  -Egészségügyi Főiskolát végeztem, Majd bölcsődében, ill. a budapesti János Kórházban a szülészeten dolgoztam.

-Hogyan került Svédországba?
  -Megismertem a férjemet, aki elfelejtette elmondani, hogy Svédországban él. A szerelem hozott ki Svédországba.

-Megbánta?
  -Dehogy. Szeretek itt élni. Biztonságban érzem magam. Szeretem a jó levegőjű, tiszta természetet, a szabályos, tiszta életet. A dolgok itt egyértelműek. Kék az ég és zöld a fű...
Hamar megismertem a svéd szokásokat, a svéd kultúrát. És hamar megtanultam a svéd nyelvet. Ez azt hiszem nagyon fontos, ha az ember egy másik hazát, otthont választ magának.
Elvégeztem egy női vezetőképző tanfolyamot. A svédek között én voltam az egyetlen külföldi.
Három év után svéd állampolgár lettem.

-Gyorsan beilleszkedett. Úgy tudom utazási irodát is vezetett. Stockholm- Budapest-Debrecen útvonalon.
  -Igen. Szerették az utasok ezt a járatot, amely Németországon, Ausztrián is átvitte őket.

-Mikor lett a malmöi Pannónia Klub elnöke?
  -A svédországi magyar élet, a magyar klubok élete kezdettől fogva érdekelt. Támogattam a magyar klubokat, mint utazási iroda vezetője is.
Így nem volt meglepő, hogy másodszor is elnökké választott a malmöi Pannónia Klub tagsága.
A Pannónia Klub tagja a SMOSZ-nak, a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének. Pannónia Klub a dél-svédországi magyarok egyik központi intézménye. Szoros anyaországi kapcsolatokkal. Ez a klubélet már szinte életformámmá vált.

-Igen. Tudjuk: számos bál, rendezvény sikeres, népszerű háziasszonya, szervezője. S most már ismét, újra és újra választották.

  -Jelenleg mintegy 180 tagunk van. Célunk: A magyar hagyományok őrzése, népszerűsítése. Ezért rendszeresen hívunk Magyarországról, a Vajdaságból és Erdélyből magyar zenekarokat, énekeseket. Fontos az ifjúság bevonása. Ennek érdekében például 18 éves korig tagdíjat sem kell fizetni. Nagyon népszerűek a Mikulás és a Húsvét ünnepi megemlékezései. Főleg a kicsiknél!

-Mikor alakult a Svéd-Magyar Panoráma Világklub?
  -2012. február 18-án. Dr.Tanka László a Magyar Világklub alapító elnöke levélben kért fel engem és dr. Szalontai Évát, hogy a több évtizedes magyar-svéd kapcsolatot bővítsük ki világklubbá.

 

-Milyen célokat tűzött ki a Világklub?
  -Civil módon összefogni, Svédországból a Kárpát-medencén át akár Indiáig. De elsősorban az anyaország és Skandinávia magyarjaival.
A Világklub szélesíti kapcsolatainkat. Rálátást ad a különböző országban élők életére, a másodgeneráció beilleszkedésére. Érdekel a többi klub kulturális élete, a fiatalok. Nagyon jó tapasztalatcserére adhat lehetőséget.

-Mi a kedvenc időtöltése?
  -A természet, a tenger, a könyvek, a zene, a zene, a zene…

-Tervei?
  -Egészségesen szeretnék élni és dolgozni.
Fontos most már mind a két klub. A Pannónia és a Svéd-Magyar Világklub. Fontosak a gyerekeim, unokáim. Három gyerekem, kilenc unokám van. Ők az én életem fő művei. Nekik szeretnék kapcsolatokat, hidat építeni Svédország és Magyarország között.

 

                                        A SVÉD-MAGYAR VILÁGKLUB TÁRSELNÖKE

Dr. Turcsán Mihály írása

 

Dr. Szalontai Éva a Magyar Külügyminisztériumban regisztrált ausztrál újságíró, svéd tudósító, Aranytollas Újságíró, a Magyar Újságírók Életmód Szakosztályának alapító elnöke, a Magyar Kultúra Lovagja. 
Sokrétű pályát futott be. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem volt oktatója. Tudományos konferenciák előadója, tizenöt könyv, pár ezer újságcikk, tanulmány írója. szerkesztője.

Bejárta a nagyvilágot, élt és él külföldön, de Magyarország, fia és unokái mindig hazahívták, hazahívják.
Mintegy híd szerepet tölt be a magyar és külföldi kultúrák között.

Társadalomformáló értelmiségi, akit elismer a szakma. Emberként szeretik, mert  figyelmessége kiterjed egy rohanó életmódot folytató szakmai közösség sok tagjára. Különösen a valamilyen gonddal, bajjal  küszködőkre, s az idősekre. Nem törődik a befektetett saját idő, energia, sokszor saját pénz hasznosulásának hatásfokával. Újból és újból olyan témákat mozdít meg, amivel más nem foglalkozott, nem foglalkozik. De ami segít élni. Tipikus „diófa ültető".

Egyik nehéz pillanatában azt mondta nekem, hogy ő állva akar meghalni. Vagyis cselekvő, aktív emberként. De él és cselekszik!

Ha felkarol egy -szerinte- a magyarság, a magyar társadalom, az újságírók számára hasznos ügyet, szinte a társadalom minden rétegéből képes mozgósítani.

A Svéd Világklub társelnökeként is ezt teszi. 

 

                                                              
       
                                        Ilona                                        Dr. Szalontai Éva,

                                                                                            a magyar Katalin,
                                                                                                a svéd Ulla Löddeköpingéből.

 

 

 

RING MAGAZIN - ARCVONÁSOK

2012. március 23. péntek, 17:25 dr. Szalontai Éva

Beszélgetés Hoffmann Zsuzsival, a Magyar-Svéd Panoráma Világklub alelnökével

Mióta él Svédországban?

-Már négy évtizede. Édesapám halála után Svédországba ment férjhez újra édesanyám. Tanulmányaimat is Svédországban fejeztem be. 1980-ban végzős hallgatója voltam a Lundi Zene Akadémiának.
Majd szerelmes lettem Hoffmann Renébe, akihez feleségül mentem. 1981-ben házasodtunk össze. Első gyermekünk Mónika 82-ben született. Öt évre rá jött Erika.

Svéd férje mellett hogyan tudott magyar maradni?

-Egyáltalán nem volt könnyű. Nekem sikerült! A gyerekeimmel magyarul beszéltem, de a reggelinél a férjemmel mindig svédül. Az egyik este a férjem mesélt svéd gyermekmeséket a gyerekeknek, másik este én illetve édesanyám olvasott fel magyar mesét. Férjem anyja hosszú évekig az USA-ban élt, így ha ő volt az unokákkal, angolul beszélt velük. Úgy építettem fel az életemet, hogy többnyelvű barátokkal társaloghattam. Legkedvesebb barátnőm Csongrádi Báder Judit, neki is két lánya van. Ők a keresztlányaim. Linda Budapesten él, Budapesten jár egyetemre, Bettina ügyvédnek tanul a Lundi Akadémián.  A lányok négyesben barátkoztak, jártak táncolni, zenélni és magyarul beszéltek egymás között. Együtt szerepeltek is például a malmöi Pannónia Klubban. Gyakran szavaltak, táncoltak én zongorán kísértem őket.

Miért őrizte meg magyarságát, anyanyelvét?

-Az anyanyelv megőrzését, használatát és megtanítását a gyerekeimnek kötelességemnek éreztem és érzem. Életem egyik fő célja: magyarnak maradni. A magyar kultúrát, anyanyelvet népszerűsíteni. De fontos számomra a család is.

Zenei életútját követték-e lányai?

-Mónika már 3 éves korában hegedült. Ma a Malmöi Zeneiskola tanára. Sokoldalú zenész, zongorázik, dobol, szaxofonozik, énekel. Énekelt az USA-ban, Dániában, Németországban, Lengyelországban és természetesen Magyarországon. Erika elsősorban a rajzolásban, festészetben tehetséges. A japán nyelv és kultúra szerelmese.
Boldog vagyok, mert mind a két lányom szorgalmas, tehetséges, sikeres és szülőszeretők. Becsülöm kitartásukat, a magyar gyökerek iránti szeretetüket.

Mióta alelnöke a Magyar-Svéd Panoráma Világklubnak, és milyen céllal?

-2012. februárja óta. Remélem, hogy tovább erősíti kapcsolatunkat a világ minden részén lévő magyarokkal. Elsősorban az anyaországgal és Skandináviával. A magyar gyökereit senki nem tudja elfelejteni.
Ez fontos magam és családom számára is.

Szerző: dr. Szalontai Éva

 

 

 

 

 

Gödöllő titka                                          Szunyogh Ildikó

 

Gödöllő, régi településeink egyike, 1966 óta büszkélkedhet a városi címmel. Az ötvenes évek elején még csak 12 000 lakost számláló település mára már 33 000 embernek nyújt otthont. Lélekszámának az utolsó kb. 20 évbeli alakulása (30 000-ről 33 000-re) különösen örvendetes, hiszen ez a növekedés abban az időszakban ment végbe, amikor Magyarország lakosságának száma folyamatosan csökkent, az utóbbi években mintegy 30 000 fő/év ütemben. Hogyan tudta ez a város az országos tendenciával ellentétesen ezt a gyarapodást elérni? Ennek a titoknak a felderítésére indultunk Gödöllőre a MÚOSZ Életmód Szakosztályának szervezésében.

Gödöllő fekvésében is zöldelő város. Az enyhén dombos, erdőkkel tarkított tájjal átölelt városnak 3 nagykiterjedésű parkja van, melyek közül már az Erzsébet Parknak önmagában is 70 hektár a területe. Ebből adódóan, valamint a város környezetbarát iparának köszönhetően (főleg gyógyszerek és kozmetikumok előállítása történik itt) kiváló maradt az egykoron kedvelt üdülőhelyül szolgáló város levegője. Manapság már ez is komoly vonzerőt jelent.
Kedvező földrajzi elhelyezkedésével (kb. 30 km távolságra van az ország fővárosától) továbbá kiépített úthálózatával együtt (autópályák csomópontjánál fekszik) ellenállhatatlannak tűnhet a betelepülők számára, de ez esetben nem a közeli nagyvárosból kiköltözők, hanem elsősorban a belső gyarapodás vezetett a lakosság növekedéséhez valószínűleg azért, mert az emberek jól érzik itt magukat.

A város zöld környezetének megóvására tudatos neveléssel készíti fel már a legkisebb polgárait is. Az óvodások is megtanulhatják itt, hogy az épületek tetejére növényeket lehet telepíteni. Az ő számukra napi gyakorlataik révén természetessé lett, hogy nem minden hulladék szemét, hiszen a hulladékgyűjtést kizárólag szelektív formában ismerik és végzik. Büszkeséggel tölti el őket, hogy a begyűjtött esővizet használják WC-öblítésre, s nem az értékes ivóvizet pazarolják el erre a célra.

A környezettudatos és az egészséges életmódra való nevelés természetesen folytatódik a település iskoláiban, középiskoláiban egészen az egyetemmel bezárólag. Minden iskolatípus vezetősége előtt kívánatos célként lebeg a mindennapos testnevelés megvalósulása, hiszen közismert számukra, hogy a fizikai fejlődés alapja a mentális egészségnek, fejlődésnek.
Ez utóbbit szolgálja a város gazdag kulturális élete, amely 3 színházon, fesztiválokon, több művészeti csoporton, zenekarokon, kórusokon, s a város kiemelkedő turisztikai látványosságának, a Grassalkovich-kastélynak a rendezvényein (pl.: Ibolya-nap, Barokk-kastélynapok, Koronázási hétvége) alapul.

A pezsgő kulturális életet színesítik a 14 testvérvárossal ápolt nemzetközi kapcsolatai, s az ebben rejlő lehetőségek kiaknázása. Mindez a régió kulturális központjává emeli, s így nemcsak lakóinak, hanem mintegy 200 000 embernek nyújt szellemi táplálékot, felüdülést.

Mi tehát ennek a kellemes kisugárzású városnak a titka?A múltból örökölt értékek megtartása, ápolása: a Grassalkovich-kastély, a Királyi Váró, a jó levegő. A jelen hozzáadása, azaz a jó adottságok felismerése és a bennük rejtőző lehetőségek kibontakoztatása: a zöld környezet, parkok, autópálya-csomópont közelsége, az ország repülőterének gyors elérhetősége. Fontos a jövőbe vetett hit, a jövőre irányuló befektetések: az óvodások, az iskolások, a fiatalok kiemelt oktatása és nevelése.

Gratulálunk Gödöllőnek, Dr. Gémesi György polgármesternek és további fejlődést kívánunk ennek az egykori mezővárosból már Európa szerte, ismertté lett városnak.

 



/Fotó: Szabady/

 

 

A patinás Budapest 100 éves épületei            Dr. Szalontai Éva


Budapest 100 éves házainak ünnepére kaptam meghívót a Külügyminisztérium Sajtófőosztályának vezetőjétől, Kaletta Gábortól.
A budapesti épületek köszöntésére lokál patrióták, a házukat szerető budapesti lakók összefogásával szerveződött program.

Április 14-15-én több százéves épület nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt: iskolák, színházak, lakóházak.
A programot a nyitott házak ünnepének is hívják, mert nem csak az évszázados épületeket csodálhatjuk meg, de a lakók elmondásából megismerhetjük a házak és a lakók történetét is.
Például: a Régiposta -

 

és a Váci utca sarkán, a belvárosban a különleges szecessziós épület azért is érdekes, mert itt nyílt meg 1992-ben az első McDonald’s. Csodájára jártak Erdélyből, a Felvidékről is. Mindig hosszú sorok álltak az üzlet előtt.
Ebben a házban volt a 40-es években a Stühmer cukrászda is.

A nyitott házak ünnepén önkéntesek kutatták és tárták fel a rájuk bízott házak történetét.
Erre az ünnepre először a múlt évben került sor, tízezernél többen vettek részt. Ez évben még több ház és még több látogató vett részt a százéves házak ünnepén. Így tovább élhetnek a házak falain belül őrzött történetek is.

A Külügyminisztérium épülete is ebben az évben ünnepelte százéves fennállását és részt vett a Budapesti Épületek Fesztiválján.
A házban kiállítás is nyílt a százéves épület történetéről.

Köszöntőt mondott a kiállítás s az est házigazdája Martonyi János külügyminiszter.
Örült a nagy érdeklődésnek. Hangsúlyozta az összetartozást, a program közösségteremtő hátterét.
Bálint András színházigazgató, színész a Külügyminisztérium volt számvevőszéki épületét tervező nagyapját, Bálint Zoltánt és érdemeit méltatta.
Meghatott szavakkal „Nagyapám dossziéja” címén mutatta be a sikeres építészmérnököt, a Magyar Királyi Hadsereg tagját, a 21. század magyar művészét.

A sikeres, nagy létszámú rendezvényt a Külügyminisztérium munkatársai által előadott zenei betétek is színesítették.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

SZLOVÉN-MAGYAR EGYÜTTMŰKÖDÉS

 

Dr. Szalontai Éva tudósítása

 

2012. március 29-én meghívót kaptam a magyar Külügyminisztériumból.

A meghívó tárgya: Dr. Martony János külügyminiszter 2012. március 30-án találkozik Karl Erjaveccel, az új szlovén kormány miniszterelnök-helyettesével, aki egyben külügyminiszter is.

Részvételi szándékomat előre be kellett jelentenem, s így részt vehettem a külügyminisztériumi door-step sajtótájékoztatón, Budán a Bem rakpart 47.sz. alatt.

A diplomaták nemzeti nyelven konszekutív tolmácsolással tartottak sajtótájékoztatót a média képviselőinek, amit Martony János magyar külügyminiszter nyitott meg.
Megbeszéléseik során a politikusok véleményt cseréltek országaik aktuális helyzetéről, együttműködési lehetőségeikről, a mindkét országot érintő külpolitikai és európai uniós kérdésekről. 

Szlovénia, ez a vízi energiában, ásványi kincsekben gazdag szomszédos ország, több éve kedvelt kiránduló helyem.

Autós turistaként többször bejártam romantikus völgyeit, termékeny síkságait.
Amikor lehetett szívesen hallgattam a Ljubjanai Filharmónia rangos zenekarát, kóstoltam a szlovén konyha specialitásait. Például kedvencem az olajban sütött, jól fűszerezett, sertéshúsból, főtt rizsből készült Rizmate Klobase (rizses kolbász), a jó szlovén vörös traminivel /vörös traminec/

Így örömmel hallottam a két ország együttműködési terveiről, amiket még szorosabbá kívánnak tenni.

Karl Erjavec pozitívan nyilatkozott Magyarországról, kifejtve hogy ma Magyarország Szlovénia hatodik legfontosabb gazdasági partnere. S ezt az együttműködést a továbbiakban erősíteni kívánják.

Azt a reményét is kifejezte, hogy bizonyára hamarosan megszűnik Magyarország szigorú, európai uniós bírálata.

 

 

 

 

 

 

Az őrület határán

 

Vidám közérzeti kabaré a budapesti Mikroszkóp Színházban, a Nagymező utca 22-24. szám alatt.

Szereplői: Lorán Lenke, Fésűs Nelly, Nádas György, Gesztesi Károly.

 

A darabra Tuza Éva, művészeti titkár hívta fel a figyelmemet." Ez a Te műfajod, biztosan tetszeni fog" -mondta. És tetszett!

Lorán Lenke, Nádas György régi kabarés kedvenceim.

 

Miről is szól ez a darab?

A két népszerű művész -Nádas György és Gesztesi Károly alakítja- a világ zaja, gondja-baja elől egy rehabilitációs intézetbe vonul be pihenni. Illetve így képzelték el eredetileg. Pihenésről azonban szó sincs.

A főorvos asszony /Lorán Lenke alakítja/ és a szexis főnővér /Fésűs Nelly/ segíteni szeretnének nekik, de az ő életüket is megbénítja a kórházi bürokrácia és az értelmetlen rendelkezések. Az ő életük sem fenékig tejfel!

A néző ráismerhet a mai magyar kórházi problémákra, Magyarország kórképére.

S eközben hallhat ismert és új dallamokat, fülbemászó dalokat.

És a kabaré  tárházának minden eszközével derülhet két órán át.

 

Aki Svédországból Budapestre jön-és szórakozni akar,nézze meg ezt a kabaréműsort!

 

Ajánlja: Dr. Szalontai Éva

 

 

 

Péter József 80 éves!

Dunakesziről, Budapestről rokonai, barátai szeretettel gratulálnak  a 80 éves, Svédországban, Lövestadban élő Józsefnek. És emlékeikben felelevenítik eddigi életét.
József  56-os magyar Magyarországról kimenekülve átmenetileg egy osztrák láger lakója volt. Szeretett volna Amerikába kivándorolni. De az orvosi vizsgálatok foltot találtak a tüdején, s ezért nem kellett az amerikaiaknak. Pedig nagyon finom almás pitét tud sütni, az amerikaiak kedvenc almás pitéjét. Mivel cukrász a mestersége. A jó hírű budapesti Hauer Cukrászdában dolgozott.
A svédek fogadták be. Sajnos cukrászmesterségét nem tudta folytatni Svédországban, mert a liszttől ekcémás lett.

Volt több foglalkozása is. Utoljára a Lundi Tejgyárban.

1988-ban ment nyugdíjba. Azóta még jobban hódol kedvteléseinek: horgászik, kirándul, autózik és olvas svéd és magyar könyveket.

Lakásában szól a Duna Tv. Figyelemmel kíséri -jó magyarként- az anyaországi eseményeket.

Választékos stílusban beszél magyarul,
80 éves születésnapját legjobb svéd-magyar barátainál tartotta, Tomelillában, a Bocsor művész házaspárnál.

Jó egészséget, még sok szép napot József, Jóska!

 

Feljegyezte Dr. Szalontai Éva

 

 

 

Egy svéd-spanyol-vajdasági magyar: Ilona
                                                                                                -akivel Dr. Szalontai Éva beszélgetett

Több évtizede került Svédországba Marinkson Ilona az akkori Jugoszláviából. De ma már melegebb, napsütötte éghajlat alatt Spanyolországban, Alicanta közelében él.
 

Ilona otthon van Svédországban, Spanyolországban, Németországban, Dániában, Kaliforniában, ahol férjével élt és él, s ahol lányai is élnek.

Ilona, horoszkópja szerint: iker. Sokoldalú, fürge észjárású, mindenre kíváncsi, erős egyéniség. Melegszívű anya, gondos feleség.
Beszél magyarul, svédül, angolul, spanyolul, szerbül, németül. Férjével együtt sokat dolgoztak, hogy négy lányuk iskoláztatását, zongora –és harmonika óráit biztosítsák.

Ma már nyugdíjas. Eljött az ideje, hogy emlékiratait írja. Naplója őrzi fordulatokkal teli életének humorral fűszerezett történéseit. Ilona szerint sem a malmöi, sem a spanyol házuk, hanem naplója lesz lányainak igazán értékes öröksége.

Képzőművészet

Moritz László rovata

 

Győr  után Budapesten is...


sikert aratott a  Karinthyak Skandináviában  című kultúrtörténeti montázs. Ez év szeptember 14-én  az Ághegy  és a MNYKNT (Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) szervezésében,  Budapesten(Budán Karinthy Frigyes út 22 ) a Karinthy Szalon adott helyet ennek az irodalmi és képzőművészeti megmozdulásnak.
A kiállítók Moritz Lívia svédországban élő és alkotó festőművész  és Karinthy Márton író, színigazgató Újbuda, Horváth Károly igazgató köszöntője után Cservenka Judit a Nyelvünk és Kultúránk főszerkesztője mondott megnyitó beszédet. Kiemelve a Karinthy család eseményekben dús történetét, amit nagy sikerrel elevenített fel Karinthy Márton "Ördöggörcs" című családi regényében. Cservenka Judit külön méltatta a kiállítás irodalmi-képzőművészeti jelentőségét Meleg szavakkal mutatta be a festőművésznő pályafutását, tanárait és immár ezt a tízedik egyéni kiállítását .A  Moritz Lívia által festett 27 kép méltó színben és felfogásban ábrázolja azokat az immár irodalomtörténeti helyeket Stockholmban, ahol irodalmunk nagy alakja Karinthy Frigyes megfordult., agyműtéte alkalmával 1936-ban.( Vörös Kunyhó, Saltsjöbaden Hotel, Városháza, Lovagok öble -Ridarfjarden stb)Ezen túlmenően látható a fjord mélykék színei által beragyogott szőke szépség, Nini, a család"norvég" ágából, Karinthy Frigyes unokahúga aki a magyar eredetéhez is ragaszkodó a magyar nyelvet jól beszélő norvég rokont testesítette meg. A festmények színpompás világa hű képet ad a Skandináv tájak gyönyörű színvilágáról.
A megnyitó beszédet  követően Kovács Sándor zongoraművész (Kolozsvár) Edvard Grieg zongoradarabját (egy norvég tánc) játszotta. A zenei intermezzo után Karinthy Márton szólt a tisztelt jelenlévőkhöz. Regénye az "Ördöggörcs" megírásának körülményeiről és a családi regény címe és témája alapján festett Lidércnyomás( Homage a Karinthy Márton)képről beszélt, meleg köszönettel a kép festője iránt. A továbbiakban eddig ismeretlen oldalról is megvilágította  a család egyes tagjait, például apai nagyanyját, Böhm Arankát, őszinte és humorral telített  anekdotákban  mutatta be, rámutatva, hogy Böhm Aranka az akkori idők pletykáinak ellenére egy igen erős a családjáért küzdő, mellette kiálló egyéniség volt.  A műsor következő számában Rajhona Ádám, a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Jászai Mari díjas, a Vígszínház színésze olvasott fel részleteket az "Ördöggörcsből" nagyszerű előadásban, amit nagy tapssal jutalmazott a hálás közönség. Moritz Lívia  megköszönte a résztvevőknek, a fáradságot és érdeklődést, a Budai  Önkormányzatnak, hogy  a kiállításnak helyet adott és a jelenlévő önkormányzati vezetők megtisztelő jelenlétét. Horváth Károly igazgató felhívta a szép számban jelenlévők figyelmét, hogy az egyik mellékteremben láthatók azok a montázsok és képek amelyek Karinthy Márton "zarándoklásait" örökítették meg a svéd fővárosban, azokon a helyeken ahol  Karinthy Frigyes a nagyapja, megfordult. A fotókat Hegedüs Zsolt (Stockholm) készítette. A harmadik teremben a TV képernyőjén Karinthy Márton stockholmi előadásokon való részvételei láthatták  az érdeklődők.
Befejezésül Kovács Sándor egy gyönyörű Bartók  zongoradarabbal búcsúzott, amit
hosszantartó tapssal  díjazott a közönség.  A nagyszámban megjelentek azt bizonyítják, hogy van érdeklődés ilyenszerű irodalmi, képzőművészeti -zenei -kulturális eseményre. Az Ághegy - MNYKNT szervezésében további  bemutatások szerepelnek más magyarországi városokban,   öszhangban Kara Ákos, Győr -Moson-Sopron megye alelnőkének kérésével, hogy  tegyük lehetővé minél több egyén számára ezen értékek megtekintését.

Magyarul!

 

Magyar nyelvi foglalkoztató tábor

Szabadidős programok, nyelvtanulás külföldi és magyar fiataloknak

A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) nyári anyanyelvi tábort szervez olyan külföldi és magyarországi 10–20 éves fiatalok számára, akik fejleszteni szeretnék magyar nyelvi tudásukat.

Helyszín, időpont:Balatonalmádi, 2011. július 30–tól augusztus 5-ig

Szervezők:

  • Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda

  • Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft.
  • angolul, olaszul és németül beszélő csoportvezetők

Felszereltség:

  • a Balaton közelében lévő, parkosított táborhely
  • 2-4-5-6 ágyas szobák
  • napi 3x-i étkezés
  • sportolási lehetőség

Programok:

  • életkorhoz és nyelvtudáshoz igazított nyelvi foglalkozások
  • a magyar nyelvi ismeretek és az általános kommunikációs készség fejlesztése
  • a magyar kultúra élményközpontú megismertetése
  • strand, kalandpark, bobozás, kirándulás, kézműves foglalkozások

Részvételi feltételek:

  • a tábor részvételi díja: 55.000 Ft/fő (legalább 10 fős csoport esetén)
  • Ha testvérekkel, barátokkal vagy csoportosan érkeznek, a részvételi díjból személyenként 5.000 Ft kedvezményt biztosítunk. (A részvételi díj az oda- és visszautazás költségeit nem tartalmazza.)
  • Az esetleges fakultatív programok (kirándulások) díjáról később adunk tájékoztatást.

Jelentkezés, érdeklődés:

Korábbi táborunkból életképeket találhat az alábbi linken:

http://www.e-nyelv.hu/2010-08-29/anyanyelvi-tabor-balatonalmadiban-2010-julius-31-augusztus-6/

Kérdéseivel kapcsolatban keressen bennünket bizalommal!

Sebestyén–Tóth Orsolya

Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda

web: www.manyszi.hu

e-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

tel: +36-20/9261-085

Magyarul!

Valószínűleg minden magyar egyesület alapszabályzatában, magától érthetően szerepel anyanyelvünk ápolásának szükségessége. Aki magyar, őrzi, ápolja anyanyelvét, mert „Nyelvében él a nemzet!”  Számítógépes világunkban mi sem egyszerűbb, ha vesszük a fáradságot, és felszereljünk gépünket ékezetes betűinkkel, helyesírás-javítóval.

A Magyar Liget honlapjának szerkesztője ebben is készségesen segít, útmutatásai szerint ezt könnyen megtehetjük.

Első lépésként:

1. Területi és billentyűzet beállítása:

- részletes leírás, ábrákkal, eligazításokkal, útmutatásokkal  (+ egy szemléltető film is)

itt található

2. Aki a szövegszerkesztéshez magyar Microsoft Office-t használ, annak rendelkezésére áll a helyesírás javításának lehetősége (már gépelés közben), akik viszont más nyelvű Office csomagot használnak (pl. svéd, angol stb.), azoknak szükséges beszerezniük és telepíteniük az un.  Proofing Tools csomagot. Ehhhez eligazítást a szerkesztőségben találnak.

3. A „mek”-ről ingyenesen! letölthető a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott „A magyar helyesírás szabályai”:    innen

 

4. Egyéb kérdésekre is szívesen válaszolok, szerény tudásom függvényében.


A magyar betűk és a helyesírás-javító birtokában már csaknem kifogástalanul írhatunk anyanyelvünkön. De a tökéletességig csak úgy juthatunk, ha némely szavunk írásában, különösen szavaink egybe- vagy különírásakor felmerült kételyeinket megosztjuk egymással, felfigyelünk gyakori hibáinkra, amelyek bumerángként vissza-visszatérnek. Ezeket nem szabad továbbadnunk, ki kell gyomlálnunk nyelvhasználatunkból, palléroznunk kell nyelvünket, ahogyan elődeink mondták.

Rovatunkban, itt a közös Európai Unió északi részén, jobb híján, ehhez nyújt segítséget a szerkesztő, aki ezt írói és magyartanári hivatásból, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság választmányi tagjaként és a Magyar Kultúra Lovagjaként, el nem hanyagolható kötelességeként teszi.

Címe: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

 

Szerkesztőként fogadtam, és lapunk kolofonjában is feltüntettem:„A szerkesztőség a beküldött írások magyarítását kötelességének tartja.” Ezt nyílván a szerzők közreműködésével, tudtával vagy utólagos jóváhagyásával tehetem. De gyakran találkozom olyan apró hibákkal, amelyekért azt hiszem, nem érdemes visszaküldenem az írást. Ilyenek az elmaradt ékezetek, a hosszú magánhangzók hiánya, vagy téves használata, a mondatrészeket elválasztó vessző hiánya, kötőjelek, idézőjelek helytelen használata, dátumok hibás írása stb.

Íme, néhány gyakori hiba:

A nagybetűkről hiányzik az ékezet.

Az –ít, -dít,  -sít mindig hosszú í-vel kell írnunk.

A  - ból, - ből, - ról, -ről is hosszú magánhangzóval helyes.

Az alkalmi szókapcsolatokat külön írjuk, az összetett szavakat egybe. Sokféle okból ingadozhatunk az egybeírást és különírást illetően, de ebben is segít a helyesírás-javító.

Az aki, ami, ha, de, amit, mint, hogy elé tegyünk vesszőt.

Svéd-magyar gyerekeknél megfigyelhető, hogy idegenkednek a z kiejtésétől, ezért elhanyagolják az az névelő használatát: a alma, a arany, a elem stb.

Az igekötőket indokolatlanul is hátra vetik: néz be, ad át, vesz fel stb.

Nevezetes napjainkat, ünnepeinket , akármennyire is az érzelmi töltésük kicsi betűvel írjuk: március tizenötödike, karácsony, anyák napja, új esztendő, vagy újesztendő stb.

A földrajzi neveket –i képzős alakjukban kicsi betűvel írjuk: malmői és nem Malmö-i, stockholmi, dél-svédországi, magyar köztársasági, de New York-i stb.

Az állandó címek minden szavát, a kötőszó kivételével, nagybetűvel írjuk: Magyar Liget, Új Kéve, Élet és Irodalom.

A tagmondatokat vesszővel kell elválasztanunk. (Egy svédországi tanító néni szerint az és előtt nem kell vessző. De bizony kell, mégpedig azért, hogy az összetett mondatban elválassza a tagmondatokat. Ez a példa is mutatja, hogy mindnyájunknak fel kell lapoznunk időnként a helyírási szabályok könyvét, és meg kell bizonyosodnunk egy-egy szó helyes írásáról a helyesírási kéziszótárból, amely az elektronikus könyvtár jóvoltából mindenkinek ingyenesen rendelkezésére áll. Így még arról is meggyőződhetünk, hogy egyenlőre helyett egyelőre a helyes.)

Nem mindig sikerül nekünk sem, hogy megfelelő helyen használjuk a kötőjelet és a gondolatjelet a Magyar Ligetben. Merthogy a gondolatjel kicsit hosszabb, mint a kötőjel. És van még a ritkán használt nagykötőjel is: svéd–magyar, Stockholm–Lund stb.

Végül a dátumok: 2010. december 13. Vagy: 2010. dec. 13.  A számítógép a pont után nagybetűt ír: 2010. December 13.  Ne higgyünk neki.

2010. december 13. és 31 között.

Érdemes gyűjtenünk és közzé tennünk gyakori hibáinkat, mert tanulságosak. Tehát: folytatása következik.

 

Következzék egy ma is tanulságos Kosztolányi írás, amelyben magunkra ismerhetünk:

Veszedelemben van-e nyelvünk?

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés; Válasz Schöpflin Aladárnak                          

Nyugat, 1933/9

Mellemnek szögezik a kérdést: »nem fölösleges rémlátás-e nyelvünk veszedelméről beszélni?« Azzal érvelnek ellenem, hogy »ma egy lelkiismeretesebb ujságíró is közvetlenebbül, fesztelenebbül tud írni, mint a hetvenes években jeles íróművészek«, aztán, hogy »irodalmunk ma nyelvileg tisztábban szól a nemzethez, mint valaha«.

Ezt ebben a fogalmazásban tagadom. Tagadom mindenekelőtt, hogy nincs veszedelemben nyelvünk s tagadom, hogy erről beszélni »fölösleges«, vagy annyira kárhozatos, hogy ez ellen külön érdemes fölszólalni. Kire háramlik kár abból, hogy valaki figyelemre buzdítja a közönyösöket és nyelvünk még nagyobb tökéletesedését kívánja?

Lehet, hogy a látszat ellenem szól. A német veszedelem valóban elmult, Budapest megmagyarosodott. Ezzel azonban el is vesztette a veszedelem serkentő érzetét. Nem veszi észre azt a másik nagyobb veszedelmet, hogy a XX. században a népek nyilt országútján hever, egy megnyirdalt ország peremén s a német veszedelem helyett sok új és nagyobb veszedelem ostromolja nyelvi önállóságát.

Tagadom, hogy ma a »lelkiismeretes ujságíró« is jobban írna, mint például Eötvös Ká­roly, Gyulai Pál, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Dóczy Lajos, Tóth Béla, Tolnai Lajos, Kiss József vagy Petelei István, ezek a »jeles íróművészek«, akik valamennyien a hetvenes években éltek és működtek. Írásaikban esetleg rá-rábukkanhatunk nehány rozsdás szerkezetre, mely ma gyarlónak vagy ügyefogyottnak tetszik. De az összehasonlítás alapja nem lehet az, hogy a hetvenes évekből származó szöveg kedvesebb-e fülünknek, vagy a mai. Természetes, hogy a mai szöveg többnyire meghittebben hangzik. Az is kétségtelen, hogy nyelvünk azóta fejlődött. Ne íróművészek alkotását állítsuk egymás mellé. Azok mindig az időn kívül állanak. Ne is a kontárok fércművét. Azok mindig nagyon is a perchez rögződnek. Vessük össze a Vasárnapi Ujság egy régi, névtelen vezércikkét s egy mai újdonsült folyóírat akármelyik irományát. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az előbbiben mennyi betűtisztelet, szabatosságra és műgondra való törekvés, felelősségérzet és a legjobb értelemben vett »európai« szerénység nyilatkozik meg, az utóbbiakban pedig mennyi a hányavetiség, az ál-fölény, a nagyotmondás, a handabanda, szóval a legrosszabb értelemben vett balkáni felületesség.

Ami a multat illeti, nem említem Pázmány-t, Mikes Kelement, Kármán Józsefet sem, csak egy történelmi műre hivatkozom, melyben Komáromy Andor, a XVI. és XVII. Századi magyar boszorkánypörök okleveleit közli. Aki belepillant az itt szereplő jobbágyok és nemesurak vallomásába, melyet az íródeákok – nyilván szószerint, szépítés nélkül – vetettek papírra, elámul nyelvünk akkori gazdagságán, erején, megannyi azóta teljesen elsikkadt fordulatán és árnyalatán s egy kissé bizony gondolkodóba esik.

Röviden: nemrég – még a hetvenes években is – legalább divatos volt helyesen és tisztán írni, ma azonban – vagy legalább is az előző években – polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk. Ez a fontoskodó szellem halaványnak érzett mindent, ami a miénk. Az egészséges érzékletességet póriasnak, laposnak tartotta. Nem torkoskodtak és nyalakodtak többé gyermekeink, csak: »nasoltak«. Egy értelmes, okos, eszes ember: »intelligens« lett, a jellemes ember: »karakteres«, az elmés, sziporkázó, ötletes ember: »vicces«.

Ezt az átnyergelést a divat általában helyeselte, a »differenciáltság«, illetve az »eldifferenciálódottság« nevében. Egy előkelő hölgynek meghalt az ura. Részvétlátogatásra mentem hozzá. Megcsókoltam a kezét. A porig sújtott özvegy szóról-szóra így jellemezte lelkiállapotát: »Tudja, olyan unheimlich Unlust-Gefühl-öm van«. Nekem ez nem tetszett. Olvastam ekkoriban olyan cikkeket, melyeknek szókincse már csak felében volt a miénk s olvastam olyan mondatokat is, melyekben már csak a ragok és névelők voltak magyarok. Hadd idézzem újra annak a színházi beszámolónak néhány sorát, mely nem a »kültelki sajtó«-ban jelent meg és szerzőjéül egyik legismertebb tollforgatónkat vallja: »A premiér pittoreszk és artisztikus mise en scenje, az akció frappáns miljője, a színészek produkciója, a szubtilis nüanszok valóságos chef d’oeuvreje«. Ez már korjelenség. Hangsúlyunk megbicsaklott, bizonytalanná vált. Legelső színpadainkon legelső színészeink gyakran az igetövet hangsúlyozták, nem az igekötőt. A kettős mássalhangzók eltüntek, következetesen egyet ejtettek helyettük.

Mintha valami ördöngős bűbáj játszott volna velünk. Ezt akartuk mondani: »találka«, de ezt mondtuk: »randevú«. A korcsmáros ezt akarta hirdetőtáblájára festeni: »ürmös«, de ezt festette: »vermút«. Éjszaka, amíg aludtunk, garázda, részeg manók cserélték ki szavainkat, fogadóink és kávéházaink nevét, megváltoztatták folyóírataink címét és kirakataink fölírását, összevissza dobálták cégtábláinkat is s mi egy idegen helyen ébredtünk föl.

Bevallom, ekkor az az érzésem támadt, hogy az emberek öntudatlanul szabadulni igyekeznek ősi szavaiktól, titokban túladnak rajtuk, sietve idegeneket vásárolnak helyettük, akár államcsődök idején a pénzzel teszik, amikor megreng a bizalom egy közösség hitelképességében és aranyfedezetében. Szinte felöltözve, batyuval és bottal kezükben álltak, hogy egy más szellemi útra vándoroljanak.

A XIX. század elején, amikor egyszerre rohant meg bennünket az Európából ideáramló műveltség, az új fogalmak és találmányok száza és ezre, fölvértezve vártuk a haladást, mint jó európaiak s azonnal magunkba hasonlítottuk, nyelvünkön neveztük el. Most nem tudtunk megbirkozni azzal a nehány, rongyos, idegen szóval, mely átszivárgott hozzánk. Szőröstül-bőröstül elfogadtunk mindent, »mentalitás«-t és »sofort-Program«-ot. A hetvenes években még körkérdésről, értekezletről, vitaestről írtak: ma ankétről, akkor szelvényt emlegettek: ma bolettát, akkor mulatóról beszéltek: ma lokálról stb. Annakelőtte minden fogalom észrevétlenül megmagyarosodott. Most a magyar is idegenné vedlett.

Az emberek lázasan magolták az idegen nyelveket a villamoson is s az idegen nyelvek bevonultak a gyermekek szobájába, még minekelőtte anyanyelvüket tudták volna. Maga az iskola járt elől züllesztő példával. Sebbel-lobbal beállított a tantervbe öt-hat nyelvet, hogy gyermekeinkből nemzetközi szélkakasokat faragjon. Sehol a földgolyón nem foglalkoznak oly keveset az anyanyelvvel, mint a mi iskolánkban. Tessék ennek utána nézni. Csoda-e hát, hogy a tanulók, akik megannyi gyatra, hazafias szólamot hallanak, de valójában azt tapasztalják, hogy a felnőttek, a nevelők megvetik anyanyelvüket, maguk is oly kevéssé bíznak értékében, mint abban a hadikölcsön-papírban, melyet senki se fizet ki?

Ez a folyamat kimutathatóan összeesett a háborút követő gazdasági válsággal. Nyelvünk becsülete ebek harmincadjára jutott, sarjadzó ereje megbénult. Erre a veszedelemre figyelmeztettem a nyilvánosságot. Ha számba vesszük, hogy a mult századokban nyelvünk épségét az akkori természetes elszigeteltségünk is oltalmazta, ma azonban a közlekedési eszközök gyorsulása folytán a köröttünk élő nagyobb nyelvterületek már sokkal közvetlenebbül hatnak, mint annakelőtte s úgyszólván nyitott ajtóknál-ablakoknál alszunk és hogy a soknyelvű mozi, a rádióval együtt akár a faluban, a tanyán is szolgálója lehet ennek a nyelvi megfakulásnak és elszíntelenedésnek, senki se lobbanthatja szememre, hogy rémeket láttam és ok nélkül vertem félre a harangokat.

Mint száműzött...

 

"Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjjen át"

 

Neufeld Robert rovata

 

 

 

Van még egy rovatom is, ha érdekel, nézz bele.

 

 

Kertész Imre Nobel-díjas íróvalStockholmban - amatőr felvétel

 

A jobboldali képen: Neufeld Robert (jobb oldalt) egyik barátjával, Stockholm 2010 (fotó D.)

 


 

Most már értem....

 

Nem is tudom, hogy a Ligetben szereplő két rovatom közül melyikbe illenek jobban a lenti gondolatok, illik be a találkozás, amelyről itt röviden beszámolok. Egy nemrégen megtörtént találkozásra visszaemlékezve folytak ki a tollamból, ugyanakkor zenei vonatkozásúak is, így tehát mindkét rovatba egyformán helyet találhatnának. Annyit minden esetre merek elmondani, hogy akármelyik rovatban is talál rá a tisztelt Olvasó, írásom remélhetőleg fog némi szórakozást jelenteni a számára. Az igazi pesti, bohém zeneszerzőről, Seress Rezsőről van soraimban szó, akivel, azazhogy akinek dalaival, egy nemrégen megesett, újabb találkozás során kerültem ismét össze. Hogy kivel találkoztam, az a lentiekből derül majd ki. Sohasem értettem meg, hogy miért, miképpen lett a Szomorú vasárnap ”Az öngyilkosok himnusza”. Kétségtelen, hogy a világot meghódító Seress-dal hangvétele, és főleg annak szövege, tényleg szomorú. És ami benne még ezen kívül csodálatos, mint oly sok más zeneszám, ez a dal is bemutatja a zene hallatlan képességét, amely a figyelmes hallgatót ilyen, vagy olyan kedélyállapotba tudja hozni. Gondoljunk csak egy Chopin balladára, vagy Mozart Török Indulójára, és máris van példánk a zene, különböző hangulatokat keltő képességére. De azért engedje meg a világ. Azt, hogy egy-egy zeneszám bárkit is öngyilkosságba kergessen, sohasem tudtam elképzelni. Annak ellenére, hogy erre, ebben az esetben állítólag bizonyítékokat találtak. Búcsúlevelében e dalból idézett az egyik öngyilkos, más esetben a dal kottáját szorongatta a halott kezében a beállt Rigor Mortis. Elgondolkodni, elmélázni a dal hallatán, felidézni egy-egy régi, esetleg fájdalmas emléket, azt igen. Na de öngyilkosságot elkövetni?! Előre bocsájtom, ezt még ma is túl nehezen elfogadhatónak tartanám, ha a fent említett találkozás, vagyis annak egy bizonyos következménye, nem hozta volna közelebb a dal furcsa varázsának hátborzongató lehelletét. Seress a dalt a feljegyzések szerint röviddel azután szerezte, hogy szakítani kényszerült akkori szerelmétől. A dal története tulajdonképpen 1933-ban kezdődik, amikoris Seress zenét szerzett egy szöveghez, amely így kezdődik: ”Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet...”. Erre a dalra került aztán fel Jávor László verse, ”Szomorú vasárnap, száz fehér virággal....”. Seressnek kezdetben nem volt sikere a szerzeménnyel. A kiadók nem akarták elfogadni. De aztán, az egyik kiadónál, mégis szerencséje volt. Ott végre elfogadták a dalt, és az onnan aztán elindult bejárni a világot. A szöveget lefordították, nem is tudom hány nyelvre. Angol fordításban olyan megasztárok énekelték mint Billie Holiday, Sarah Vaughan, Mel Tormé, Frank Sinatra, Paul Robeson, Ray Charles és sokan mások. Azt, hogy hány magyar énekes és színész tűzte műsorára, megint nem tudnám megmondani, de akikre kapásból emlékszem az Kalmár Pál, Ráday Imre, Tóth Veronika, Szacsvay László, és Maros Gábor. És éppen ezzel a tehetséges, még legjobb éveit élő színésszel énekessel, Maros Gabival találkoztam nemrégen, egy pesti látogatásom során. A Duna Korzóban beszéltük meg a találkozót, és ott is futottunk aztán össze, hogy végre, vagy harminc kiesett év után, kicsit kibeszélgessük magunkat. Igen. Különböző okokból kifolyólag bizony ilyen sokáig nem láttuk egymást de, mint az gyakran előfordul ha két régi barát összejön, úgy éreztük mind a ketten, hogy az a harminc év nem is volt annyi. Úgy éreztük mintha a mult héten váltunk volna el, amikor Gábor éppen Grazba indult, az ottani operába vendégszerepelni, én pedig vissza Stockholmba. És azzal váltunk el, hogy pár hét múlva ismét látjuk egymást. Nos a pár hétből harminc esztendő lett. Na de mindegy. Két régi barát összeölelkezett, leültünk egy asztalhoz, behozattunk egy kis harapnivalót, és elmeséltük egymásnak, a múlt egy-egy fontosabb, érdekesebb részletét. Gábor természetesen érdekesebb, változatosabb dolgokat tudott mesélni nekem mint én neki de ott, annál az asztalnál tulajdonképpen egymás számára csak érdekes történetek hangzottak el. Gábor érkezésére már a bejáratnál felfigyeltek. A főúr, a pincérek és a trattórián már működésben lévő cigányzenekar tagjai úgy üdvözölték mint régi barátot. Ünnepelt régi barátot, tenném hozzá. Az zene később bejött a helyiségbe, a zenészek körülállták az asztalt és rázendítettek Gabi egyik parádés számára, a Marica grófnő Taszilójának belépőjére, ”Mond meg, hogy imádom a pesti nőket...”. Gabi persze azonnal belépett és kapásból végigénekelte a számot. Az ő jelenlétében én bizonyos gátlást éreztem (mi az én hangom az övéhez képest?), ezért húzódszkodtam vele együtt énekelni, de aztán ő addig-addig buzdítgatott, amíg a végén én is eldünnyögtem valamit az operett világából. Na de térjünk a tárgyra. Gábor nem jött üres kézzel a találkozóra (én sem). Ajándékokat is hozott magával, többek között két lemezt, egy CD-t és egy DVD-t. A DVD-n közel két órás Seress Rezső magánműsora van felvéve, a CD-n pedig 16 Seress dalt énekel. A CD-n Gábor igazán mindent belead, azt lehet hallani. A hangját éppúgy mint az érzéseit. Nem beszélve a füttyszóról, amivel ő is, mint hajdan maga Seress, itt-ott szintén megtűzdeli az előadást. A lemezt csak itthon volt lehetőségem meghallgatni. Meg is hallgattam, és nem is egyszer. Sőt most, amikor ezeket a sorokat írom, szintén ott pörög a számítógép tálcáján. Nagyon élvezem a szép melódiákat, a nagyszerű szövegeket, mind tele életünk-kínálta búbánattal de apróbb, nagyobb örömökkel is. És nemrégen, a lemez egyik meghallgatása során, ébredtem végülis rá, hogy miért kapta a Szomorú vasárnap az ”Az öngyilkosok himnusza” mellékcímet. És ha már itt tartok, hadd mondjam el, hogy van legalább még egy Seress dal a CD-n, amely, nézetem szerint, még több joggal viselhetne valami, könnyeket fakasztó mellékcímet, mégpedig a ”Ha néha visszaűznek téged...” címü dal. Amikor ezek közül az egyiket nemrég ismét meghallgattam, sziven ütött hirtelen egy, a közelmúlthoz kötődő fájdalom, eszembe jutott, hogy nekem is válnom kellett egy szeretett lénytől, méghozzá a saját hibámból. És akkor könnybe lábadt a szemem. Nem gondoltam arra, amire Seress és a többi öngyilkosjelölt, hogy jó lenne véget vetni az egésznek, én csak annyit mondtam magamnak, ”most már értem”. Ami, tisztelt Olvasó, nem is holmi csekélység. Ugye?

Tisztelettel és baráti üdvözlettel,

Neufeld Róbert 

Fel a lap tetejére


A Kilencedik

Tisztelt Olvasó!

Amikor elfogadtam a felkérést, hogy lépjek be két rovattal a Magya Liget honlapjába, akkor én csendes de határozott fogadalmat tettem magamnak, hogy ebben a két rovatban sem túlságosan személyes dolgok sem pedig politika nem fog szerepelni. Fogadalmamat mindmáig be is tartottam és ha most azt ez alkalommal megszegem, arra az alábbiakban adok magyarázatot. Szeretem a zenét, ezt már tudjátok, hiszen ezt a szeretetet megosztjuk egymással. Hozzá teszem, hogy részemről én legjobban az úgy nevezett komoly zenét szeretem, azt amelyet kissé humorosan, gunyorosan, néha betonzenének nevezek. De ez a gunyorkodás is az iránta érzett majomszeretetből ered. Az imént, és tényleg az imént, megint a Youtube komoly zene ajánlatai között böngésztem. Amióta ez, a technikának egyik nem a legújabb de mégis újszerű csodája megszületett és ezzel számunkra, egyszerű kis emberkéknek elérhetővé vált a zenészek, énekesek legnagyobbjait látni és hallani, valamint a zenevilág mély kútjából meriteni, én inkább ott keresem meg a nézni és hallani való zenét, mint a minőségileg jobb elérhetőségeken, mint például a Spotify. Az imént nem volt igazából megfelelő az alkalom, mert a háttérben két asztalos dolgozott, akik padlót cseréltek a hallban, olykor-olykor igen csak hangos zajcsinálás közepette. Node mindegy, hiszen miattuk nekem is itthon volt a helyem, és hát volt a háznál fülhallgató is, ami azért takarta a fület annyira, hogy amit leadott, nagyjából élvezhető volt. Feltettem a szerkentyűt és beírtam a Youtube szabad mezőjébe, Beethoven szimfóniák. Nem is tudom, miért a szimfóniákat választottam, hiszen van temérdek más is a Mestertől, rövidebb, fülbemászó dallamok, de most valahogy erre volt kedvem. Mint igazi zeneimádó, számomra a nagy Mester művei mind azok közé tartoznak, amelyek közül bármikor bármit élvezettel tudok meghallgatni, ha éppen megfelelő hangulatban találom magam és időm is van rá. Hát most, az asztalosokkal a háttérben, volt időm is nem csak hangulatom. A Youtube lajstrom kiadott egy sor szimfóniát, és mivel a Kilencediket teljes egészében már nagyon régen nem hallottam, elhatároztam, hogy most végighallgatom. Ha zenekari művekről van szó, meg szoktam választani, hogy melyik dirigenssel lenne az ilyesmi a legjobb és legérdekesebb, de ha lehet válogatok a zenekarok közül is. Most is gondoltam kiválasztani egy felvételt a javából, és már kezdtem is olvasni a neveket, amikor az egyik helyen sem a karnagy sem a zenekar nem volt megnevezve, mindössze egy tájkép látszott, nézetem szerint valamelyik impresszionista műve. Hát ez egyfajta zsákban macska gondoltam, de azért rákattintottam. Ki tudja, hátha egy felvétel amelyhez még nem volt szerencsém. És lám, szerencsém volt. A névtelen tájkép mögött a Bécsi Filharmónikusok bújtak meg, nem más mint a híres, amerikai dirigens, a West Side Story, és a Candide szerzője, Leonard Bernstein vezényletével. Ezt a nemes kombinációt még tényleg nem láttam, ezért nagyon megörültem neki, és elégedetten, tele várakozással dőltem hátra kedvenc fotelemben, átadva magamat az előttem álló, zenei élménynek. Kattintottam egyet a tájképre, és Ludvig van, közel másfél órás remekműve megkezdődött. Egy darabig csak néztem és hallgattam, élveztem a csodálatos zenét, a harmóniákat, a látványt, tehát a nyolcvan tagú zenekart, a kórust, és később, a negyedik tétel előtt bevonuló, világhírű szólistákat, a basszista Kurt Mollt, a szoprán Gwineth Johnsont, a tenorista René Kollot és a mezzot Shirley Verettet. A kamerák a szokott módon, de az átlagnál ügyesebben kezelve, hol a vonósok egy-egy csoportját mutatták, hol a fafúvósokból, hol a rézfúvosokból választottak, és pontosan akkor, amikor az illető hangszerek beléptek. Most négy nagybőgő tünt fel, aztán hirtelen egy fuvola és egy picoló, amely pár másodperc múlva két fagottnak adta át helyét, ahonnan a kamera három angolkürtre és négy trombitára ugrott át, majd a kórusra és a nézökre is. Természetesen a karnagyot sem felejtették el az operatőrök. Az egyik biztosan állandóan őt figyelte, mert sokszor őrá ugrott át a kép, az ő dinamikus vezényletének mozzanatait, arcjátékát, vagy a karmesteri pálca ütemes mozgását mutatta. A világhírű karmester lehetett akkor már vagy hatvan éves, egykor vastag, sötétbarna sörénye hófehéren világított de amúgy, meglett korából sokat nemigen lehetett észrevenni, mert pont olyan hévvel, olyan energiával vezényelt, mint fiatalabb korában. Még a tipikus Bernsteini ugrabugrálást sem hagyta ki. Ö az egyike azon keveseknek a neves karnagyok közül, akik nem csak karjaikkal, kezeik egy-egy legyintésével, tekintetetükkel és alig észrevehető fejbiccentésekkel vezényelnek, hanem sokszor, kezeiket pihenni hagyva, mindössze testüknek egy-egy mozdulatával értetik meg a zenészekkel, amit nekik értetniök kell. Bernstein itt-ott lelógatja a kezeit és a szokott karnagyi tornagyakorlatok helyett, helyben ugrálva adja meg az ütemet, válik eggyé a zenészekkel és a zenével. Én csak bámultam és csodáltam irigylésre méltó munkáját. Egy jó darabig. Aztán, keresetlenül, egy csomó, a látottakkal összfüggő és nem összefüggő gondolat futott át a fejemen, Beethoven, a Kilencedik címe és mondanivalója, az Öröm, maga a hely, a bécsi hangversenyterem, az osztrák zenészekből álló zenekar, a hatalmas, osztrák énekesekből álló kórus és Leonard Bernstein a pulpituson. Jöttek a gondolatok. Ez az ember zsidó. A kamera éppen feléje fordult, mutatta hófehér haját, csukott szemeit, amint elmerült a vezénylésbe, karjainak lendületes mozdulatait, a karmesteri pálca reptét a levegőben. És akkor hirtelen visszajött a múlt. A saját rémséges emlékeim de azok is amelyeket saját szememmel ugyan nem láttam de amelyekről tonnaszámra van bizonyíték. Azok a szörnyűségek nem kis részben éppen Bécsben történtek meg, ahol ez a zsidó zenei nagyság manapság ünnepelten vezényelhet, talán nem is gondolva arra, hogy itt vagy hetven esztendővel korábban mik mentek végbe. Hogy itt 1938-ban Bécs zsidó lakossait arra kényeszeritették az ősárja bécsiek, hogy fogkefével mossák fel azt a járdát, ahol ők, ezek a felsőbbrendű lények, sétálni kegyeskedtek. Hogy ebből a városból majdnem hetvenezer osztrák állampolgárt küldtek a német és lengyel haláltáborokba, hogy itt százezrek üdvözölték, náci üdvözlettel Hitler és a náci korifeusok érkeztét. A Kilencediket vezényelve, Bernstein nem tudott erre gondolni, és arra sem, hogy ebben a városban, ahol az említett szörnyűségek lezajlottak, négy világhírű énekes, nyolcvan osztrák zenész, vagy kétszáz osztrák karénekes és egy majd ezerfőnyi közönség, javarészt Jézus Krisztus követői, figyel egy zsidó karnagy pálcájának legkisebb intésére, szemeinek villanására, fejének biccentésére. És amikor én arra gondoltam, hogy ma itt, ebben a városban egy zsidó hiresség együtt szerepelhet többszáz osztrák művésszel, akik megtisztelve érzik magukat azért, mert vele együtt zenélhetnek, ahol most vagy ezer osztrák nézö vastapssal jutalmazza ezt az embert a mesterien levezetett koncert után, azt mondom, hogy az az Európai Únió, amelynek az Óhazában oly sok ellensége van, amelyet a hírek szerint a nép egyharmada, három millió magyar el akarna hagyni, annak az Úniónak igenis van létjogosultsága, arra igenis van szükség. Mert azok akik a háború után az Únió, akkor még Szén és Acél únió, alapköveit lerakták, egyszer s mindenkorra véget akartak vetni a nemzetek közötti marakodásnak, egy újabb háború előkészítesének, azt akarták, hogy Európában ne legyen többet  ember és ember között különbség, nem akarták, hogy valamelyik nemzet ismét felsőbbrendűnek minősítse saját magát és önteltséggel, bosszúvággyal vagy pusztán térhódítási vágyainak engedve  essen neki egy testvérnemzetnek. Mindezt ezek a bátor, előrelátó politikusok nem akarták ismét átélni, ezért megszavaztatták a népekkel, hogy melyik legyen a járható út, letették az Únió alapköveit, ezekből aztán utat építettek, amelyet utódaik azóta is követnek. Alkotásuk, az Únió nem hibátlan intézmény, de szavatolja, hogy amíg fennáll, itt nem lesz háború, nem lesz ember és ember között különbség, és ez mindennél fontosabb. És ha valaki, mondjuk egy, magát nyeregben érző, pökhendi európai politikus azt mondja a jelenlegi úniós vezetőkről, hogy úgy kezelik az intézményt mint valami vidéki kócerájt, ő mégis ezeknek és ezek elődeinek, magának az Úniónak köszönheti, hogy egyáltalán megszólalhat. És akik az Óhazában azt hirdetik, hogy Magyarországnak ”meg kell szabadulni az új gyarmatosítóktól”, azok Európa régi, véráztatta útját tartják járhatónak, azt az utat,  ahol nemzet nemzetet fenyeget, ahol ember embernek nem testvére, hanem ellensége, ha nem ugyanaz a véleménye, nem ugyanazt a politikát támogatja, ahol egy zsidó karnagy Krisztus követői előtt nem szerepelhet. Mint ahogy a múlt század derekán sem szerepelhetett. Na ebből elég ennyi. Remélem, hogy az Olvasó most nem érez felháborodást. Különböző személyeknek különböző háttere van. A fentiekből az enyém köszön vissza, méghozzá olyan nyomatékkal, amelynek nem tudtam nemet mondani. Mert én is, mint mindenki más, viszi a saját múltját a hátán. Egészen a sírig. És a súly amit ez a múlt képvisel, néha túl nehéz, néha le kell tenni. Ez az tisztelt Olvasó, ami a fentiek mögött rejlik. 

Tisztelettel

Neufeld Róbert 

Fel a lap tetejére


Hát bizony, azok a művészlelkek aztán....         

 

Tisztelt Olvasó! Nem szokásom, de most mégis címmel láttam el ezt a kis elmefuttatást. Méghozzá olyan címmel, amely csiklandozhat, legjobb esetben érdeklődést is kelthet. Mert hiszen a cím vége csak az a végtelenbe vesző néhány pontocska, amelyeket odabiggyesztettem, és amelyek arra utalnak, hogy a folytatás majd a továbbiakban válík láthatóvá. Remélem. Én minden esetre úgy éreztem, hogy így könnyebb lesz a mondanivalót megközelíteni, ami nem más mint egy bizonyos, a művészlelkek életében gyakran előforduló jelenség felett való elmélkedés. Ezeknek a művészeknek, nem kevésbé  a 

zeneszerzőknek, de más művészlelkeknek is, sok különböző, legtöbbször kíváló tulajdonságot lehet ugyan betudni, életükben sok, művészetükből eredő hasonlatosságot lehet találni. Ebben a cikkben nincs lehetőség mindezeket tárgyalni, itt csak egy bizonyos dolog kaphat helyet, amelyre -  kis kerülővel ugyan -  az az opera vezetett rá, amelyet Találkozásaim rovatomban nemrégen megemlítettem. A cseh zeneszerző, Leos Janacsek operájáról volt ott szó, a Jenufáról, amelyet a Tel-Avivi operában volt szerencsém megnézni. Szerencsém? No, tenném hozzá, ez mégis egy kis túlzás a részemről. Mert ezt szerencsének mondani, nekem, aki az olasz és más, általában romantikus szerzők zenéjéért rajongok, Janacsek modern, a huszadik század hangvételének megfelelő zenéje nem hív elő, mint ahogy sajna Bartók Béla vagy Igor Sztravinszkij zenéje sem, hasonló zenei kisülést, mint például egy-egy darab, vagy részlet Mozart, Beethoven, Donizetti, Bizet, Verdi vagy Puccini művei közül. Itt talán még az oroszok közül is felemlíthetnék egy párat, de példaként a többi említett is megfelel.

No de menjünk tovább! A Tel-Avivi operaházban azért még Janacsek zenéje is elfogadható volt, ha másért nem hát azért, mert az a zenei szentély magán a Szentföldön áll. Azért, és csakis azért. Mert én különben egy begyepesedett fejű zeneszerető vagyok, ezen felül még a korban is jól benne járok, tehát per definitium, nem vagyok fejlődőképes. Na de mit is van szándékomban mindezzel mondani, és mikor térek végre a tárgyra, amelyet az Olvasó a homályos értelmü cím mögött esetleg elrejtőzni vagy sejteni vél? Nos elmondom. Aki Janacsek élettörténetét elolvassa, nem tudja elkerülni, hogy a zeneszerző gyakran ismétlődő, romantikus kapcsolataival ne találkozzon. És ugyanezt találja ha éppenséggel Puccini életéről olvas vagy a hegedűvirtuóz Paganiniéről. De Liszt Ferencnél, különösen Liszt Ferencnél, sem kerülheti el ugyanezt, sőt, ha utána néz, magánál a zenei gigász Beethovennél sem! Az Ötödik szimfónia, a szintén halhatatlan Für Elise és a Fidelio költőjének halála után sublódjának egyik fiókjában három levélre találtak, amelyek egy és ugyanazon ismeretlen imádotthoz voltak címezve, méghozzá a Halhatatlan Imádott-hoz (Die unsterbliche Geliebte). Hogy ez az imádott nőszemély ki volt, azt 195 év alatt sem sikerült a legintimebb hetilapok szerkesztőinek kideríteni.

Beethoven imádta a társasági életet, legalábbis addig amíg a hallása megvolt, tehát életének körülbelül harmincadik évéig. A titulusra, Die unsterbliche Geliebte a társaság tagjai közül tehát többen is pályázhattak. Az egyik ilyen, a legvalószínübb, a jobb kőrökben ismert Brunswick család egyik leánya Therese volt, egyúttal a zeneszerző egyik növendéke is. Hozzá írta a Für Elise című picinyke halhatatlanságot. A darab címe eredetileg Für Therese, de Beethoven kezeírása köztudomásúlag csaknem olvashatatlan volt, ezért a nyomdász a darab címét másként mint Für Elise nem tudta olvasni. Therese különben más Beethoven darabra is rászolgált, többek között egy egész ciklusra, amely az An die Ferne Geliebte (a távoli imádotthoz) címet kapta. Jó második kedvencnek a szépséges Giulietta Guicciardi futott be a zeneköltőnél, utána pedig a másik Brunswick testvér, Josephine. Ez a 16 éves szépség ihlette meg a 

Holdfény szonáta megírására. A feljegyzések szerint Beethoven megkérte Josephine kezét de a család nem tartotta őt jó partinak, így házasságról szó sem lehetett. Volt aztán egy magyar grófnő is a közelebbi rajongók között, bizonyos Anna Mária von Erdődi, de róla nincsenek bővebb feljegyzések. Annál több viszont az akkori idők egyik nevesebb operaénekesnőjéről, Amália Sebaldról, akihez Ludwig 1811-ben lángoló szerelmes levelet írt. Cserébe mást, mint egy hajtincset ugyan nem kapott, de azt viszont sokáig magával hordta. Nos ennyit erről a zenei gigászról, habár az ilyesfajta hölgyismeretségeinek sora igencsak hosszú. És ugyanennyit, ha nem még többet, tudnék sok más, hozzá hasonló művészlélekről is írni. Mert hát ezek mindnyájan kivételesen nagy  vadászterületnek örvendhettek, amelyen nemcsak zeneköltői tehetségük de férfiúi mívoltjuk is teljes nagyságában mutatkozhatott. Hiszen a legtöbbje, mint maga Beethoven is, éppen virágzó fiatalságának éveiben volt arra utalva, hogy fiatal leányokat vezessen be a zene világába, tanítson zongorázni vagy hegedülni. Mindezek az alkalmak sokszor órákig tartó fizikai közelséget jelentettek. És nem is mindíg egy garde-de-dame jelenlétében, ami vissza-visszatérő alkalmat jelentett röpke flörtökre, szerelmes szavak elsuttogására, esetleg egy-egy kézfogásra. Node ezek a tündéri, sokszor eszményien szép lények legtöbbször tehetős családok sarjai voltak, így a szegény zenetanárocskák számára elérhetetlenek. Ami viszont semmiképpen sem zárta ki, hogy a kis tanárkát, akarva, nem akarva, tudva, nem tudva, megihlessék, és belőle mesteri szerzemények hosszú sorait csalják ki. Ehhez nem kellett éppen fizikai közelség, ehhez Plátói szerelem is éppen elég volt. Ihletet egy-egy pillantás, egy parfőm bódító illata, vagy a klaviatúrán átsikló két kéz véletlen egymáshoz érése is adhatott. Amiből aztán sok esetben szebbnél szebb, kottafejekbe vetett dallamok születtek.

Persze később, amikor egyik másik tanárkából európaszerte, sőt esetleg világszerte ünnepelt zenei nagyság lett, akkor a régi, Plátói szerelmet valóságos, és sok esetben botrányba fulladó kapcsolat válthatta fel. Akkor már nem kellett egy-egy zenei gigásznak vadászni, akkor már maguk az őzikék, a kis nyuszik, sokszor a felső tizezer féltett leányai tolongtak a volt tanárka körül és kérték ki kegyeit. És az ünnepelt nagyságok egyike-másika bizony ki is használta művészete adta hatalmát és meg is követelte egy-egy audiencia, esetleg pásztoróra, ellenértékét. Mégpedig sokszor anélkül, hogy hírnevük szerezte nagyságukból bármit is adtak volna cserébe. És ezek között a zenei nagyságok között bizony megtalálhatjuk saját büszkeségeink egyikét-másikát is. Erre csak egy példát említek, Liszt Ferencet, korának legjelentösebb, legjobban és legtöbb helyen  ünnepelt zongoravirtuózát. Az ő amorózus kilengéseinek száma igen nagy, de minőségük sem megvetendő. Hogy csak egy párat említsünk, ott volt például tanítványa Caroline Saint Circq, akivel a fiatal, szerelemtől lángoló Liszt még házasságra is akart lépni. A hölgy papájának sajnos más véleménye volt a zongora mesteréről mint lányának, szerinte a virtuóz nem ütötte meg a kívánt társadalmi értéket, így a nemes szándék csak szándék maradt. Pedig Lisztnek nem kellett a középosztály szépségei közül választani, őt maguk a felső tízezer legszebbjei keresték ki. Például  Marie d'Agoult grófnő, aki elhagyta miatta férjét és egész családját. Carolyne zu Sayn Wittgenstein hercegnő, akit egyik kievi vendégszereplésén ismert meg, szintén szerelemre gyulladt iránta. Utána pedig újabb grófnő következett, Maria Pavlovna. Zenei büszkeségünk szerelmi kapcsolatainak túl hosszú a sora, itt az nem fér el. De annyit még megemlítenék, hogy fellépéseiről temérdek akkori újság adott le közleményt, komoly, elismert hírlapok szintúgy mint szenzációt hajhászó bulvárlapok. 

Amelyeknek hasábjain a temérdek dícséret és elismerés mellett olyasmit is lehetett olvasni, hogy Liszt zsebkendőjéért vagy egy-egy kesztyűjéért a hangversenyén jelenlévő hölgyek összeverekedtek. Joggal tehetjük fel a kérdést, miért váltogatták a kor kultúrális nagyságai, különösképpen a zene birodalmának császárjai, partnereiket olyan nagy hévvel? Miután történelmi adatok szerint megállapítottuk, hogy ők igenis jól kivették részüket a szebbik nem adta gyönyörökből, joggal kérdezhetjük, miért volt ez, miért eredtek útnak és találtak gyorsan egy újabb szerelmi kapcsolatot, a nemrégen megszakadt előző után? Nos erre lehet több részmagyarázatot találni. Az egyiket magukban az alkotó művészekben. Aki egyszer felfedezte, hogy az ihletet, amely legszebb műveit segítette megszülni, egy lángoló szerelem útján találta meg, az természetszerűen ismét keres hasonlót, hogy ugyanarra az ihletre találjon mint az előző szerelem során. Sőt, mivel új szerelmének alanya esetleg egészen más alakot, testi és lelki szépséget, alaptermészetet hordoz mint az előző, így a várt eredmény is lehet még szebb, még jobb. És annak reménye, hogy ez így is lesz, hatalmas hajtóerő egy olyan egyén számára, aki tudja magáról, hogy a kiválasztottak közé tartozik. Egy másik részmagyarázat lehet maga a környezet. Aki egyszer felért a Parnasszusra, a múzsák lakhelyére, és ott a többi mester között találta magát, ahonnan aztán nagy néha leszállt, hogy a földiekkel körülvegye magát, az a földiek imádatát elfogadja és magához enged közülük néhányat, akik ezt kiérdemlik. Neki tehát nem kell keresni az ihletet adó szerelmet, az őt mindenhol körülveszi, azt neki csak el kell fogadnia. Na most egy kicsit költői lettem. Van persze egy egyszerűbb részmagyarázat is. Az, hogy alkotáshoz nyugodtság kell. És hát nagyobb nyugodtságot mint az békés otthon és az otthonban uralkodó, szeretetteljes légkör, a szeretettek közelsége, más nemigen adhat. Amikor tehát Beethoven, Liszt, Janacsek vagy akármelyik másik nagy zenealkotó időnként megtalálta ezt a nyugalmat, csak azért, hogy kevéssel utána el is veszítse, természetesen ismét rá akart találni. Amilyen gyorsan csak lehetett. És ha nem is hosszú időre találta meg, legalább egy rövidebb időre megtalálta. A legközelebbi szerelme társaságában. Az akkori jelenség, tehát a szinpadon szereplő nagyság iránti őrület, folytatodott és folytatódik. Ma is megtaláljuk. Beethoven és Liszt idejében igazán a zenei nagyságok közelébe jutni csak egy-egy ünnepélyes fogadáson, zeneórán vagy hangversenyen lehetett, így a szerelmi kapcsolatok vagy zsebkendőkért, kesztyűkért vagy nyakkendőkért kitörő verkedések szinhelyének száma meg volt szabva. Manapság egy-egy ilyen nagyság hírnevét a médiák terjesztik. Így akárhová is mennek el, legyen az egy személy, mint például Pavarotti, Madonna vagy Michael Jackson, vagy együttes, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy az ABBA, már tízezrek várják, tízezrek sikoltoznak ha megjelennek, tízezrek csápolnak nekik egy-egy szám alatt és után, vagy a koncert végén. És mint azt a tisztelt Olvasó is tudja, ez ma nem csak énekesekkel és a zeneszerszámok virtuózaival van így. Akiben ma a sajtó, a televízió vagy egy-egy haszonra vadászó pénzember kereseti lehetőséget lát, legyen az illető énekes, festő, író, vagy a lábait nyaka köré tekerő gumiember, az ma világhírű lesz, adott esetben annak is széttépik a zsebkendőjét, annak kezéről is lerángatják a keztyűt. Na de mindezzel nem kell sokat törődni. Mi magunk, akár a régi nagyok, akár az új megacsillagok a kedvenceink, élvezzük amit ők nyújtanak, és nem félünk, hogy zsebkendőnket, vagy kesztyűnket a szomszéd szék alkalmi tulajdonosa erőszakkal birtokába veszi. Igenis nem félünk! De ha a jövő télen koncertre megyünk, kiváltképp ha egy popsztárt megyünk meghallgatni, mégis jobb ha a kesztyünkre is vigyázunk egy kicsit. Mert az ott fel-fellángoló eksztázisban a csápolók nem mindíg tudják, hogy ki a sztár és ki az egyszerű néző.

Üdvözlettel

Neufeld Róbert           

 

Fel a lap tetejére


Lacrimosa dies illa...

 

(A könnyek napja)

 

 

Megőszült a nyár. Odakint, ablakom előtt a nagy tölgy levelei nem szürkén, mint fejemen a kevés hajszál, de sárgultan várják november első vad szelét, hogy együtt, egyszerre lehulljanak. Igen, majd együtt, amikor Mindenszentek és a Halottak napja beköszönt, mindössze három nap múlva. Tudom, hogy így lesz, mert az évek során mindig is így volt. Szinte úgy tűnik, mintha az első őszi vihar a naptár után igazodna. És majd ha eljön az ünnep és a levelek lehullnak, kimegyek majd Apámhoz a temetőbe. Felveszem sötétkék nagykabátom és beállok a sok sötétbe öltözött zarándok közé, hogy mint ők az övéikhez, én is kegyelettel adózzak, legalább ezen az ünnepen, egykor oly szeretett szülőmnek. Mécsest nem viszek majd, virágcsokrot sem, csak néhány kavicsot. Ahol őseim halottaikat eltemették, nem volt mécses, se virág, ott csak a sivatag kövei hevertek, kövek, melyek egy-egy sírhalmot befedtek. Ennek emléke él még, az elmúlt évezredek után is, melyek alatt sok-sok más, régi hagyomány szertefoszlott. A kavicsokkal és kezemmel a sírkövön mondom majd el Apámnak, hogy ott jártam nála. Lehangol az előttem álló látogatás a sírnál, lehangol a gondolat, hogy ma már csak emlékekkel tudom majd felkeresni Őt, ma már csak én beszélek majd hozzá, míg ő válaszolni nem képes. Kár, mert még sok mindent el kellett volna, mondjunk egymásnak akkor, amikor még lehetett. Sóhajtok, és elfordulok az ablaktól. Jöjjön valami zene, gondolom. Jöjjön valami szép, ami elviszi a zord gondolatokat hervatag életünkről, a gyász közelgő ünnepéről és a sírokról, amelyek csendben, türelemmel várják az ez évi látogatást, a mécsesek pislogó világát, a virágok tarka színeit, vagy a kavicsokat. Szemem a polcra emelem, ahol a zene áll, a zene amit szeretek, mind vékony műanyag lemezekre sajtolva, csendben, épp oly türelmesen várakozva, mint odakint a sír. Mit válasszak, kérdem a múzsát, ki most is jelen van, mint mindig, ha érzésekről, zenéről vagy poézisről esik szó. Mint most. És Adél, a múzsám aki annyira szeret, Verdire mutat halvány mosollyal, a Requiemre. És úgy rémlik, mintha azt mondaná, hogy most ez illik legjobban, ez a gyászmise, amelyben egy elkárhozott lélek esdekel bocsánatért és szívszaggatóan a Megváltó előtt. Egy anyaszült meztelen, minden földi javát maga mögött hagyó, kezeit imára kulcsoló lélek, egy olyan, amilyen mi magunk leszünk, amikor időnk elérkezik. Jó, bólintok múzsám felé és kiveszem a lemezt a sorból. Igen, legyen a Requiem, akkor is ha már annyiszor hallottam. Élőben is, de különösen sokszor szalagról, sok évvel ezelőtt, amikor egy futó betegség több napig ágyba kényszerített. Mellettem, az éjjeliszekrényen, nagy szalagjátszó állt, rajta a Requiem egyik régi felvétele, kezemben pedig a latin szöveg, és annak angol fordítása. Nem tudnám megmondani, hányszor pörgettem vissza a szalagot, hogy még egyszer és még egyszer meghallgassam. És akkor ébredtem rá, hogy az a hit, amelyet magamban hordtam mióta az eszemet tudom, a hit, hogy Isten létezik, mennyire igaz. Mert az ami Verdi miséjéből kicseng, a létező, az élő Isten hangja kell legyen, más magyarázat nincs. Ilyen zenét a Mester csakis mennyei vezérlet mellett tudott megalkotni, őt, a lángészéből fakadó dallamokat és a tollát, maga a Jóisten kellett, hogy vezesse. Ez talán furcsán hangzik ebben a modern, rohanattal telt világban, de higgye el kedves Olvasó, ezt én így éreztem akkor és így érzem ma is. No, de ez én vagyok. A korabeli kritikusok egyike-másikja talán nem így gondolkodott, amikor a művet, gonoszul, Verdi legszebb operájának csúfolta. Igen, volt ilyen rosszmájú kritikus is, de nem sok. Akik viszont nem csúfolódtak, a többi kritikus és az istenadta nép, azonnal elismerte a mű nagyságát, és benne a zenei értéket. A háttér jól ismert. A szerzőkolléga, Gioachino Rossini halála alkalmából Verdi felkérte a kor jelesebb zeneszerzőit, hogy vele együttesen írják meg egy gyászmise zenéjét, emlékezzenek ezzel, és emlékeztessék a zenevilág rajongóit, hogy mit jelentett Rossini a zene, a kultúra számára. A mű meg is született. Tizenhárom szerző adta bele legjobb tudását. A bemutató Rossini halálának első évfordulójára (1869. november 13) lett kitűzve, de néhány nappal korábban a szervezőknek más gondolata támadt, ezért a bemutató elmaradt. Ez a verzió aztán feledésbe merült egészen napjainkig, amikor is 1988-ban, Stuttgartban mégis sor került rá. De akkor, Verdi idejében, nem. A nagy zeneszerző módfelett felbőszült az elmaradt bemutató miatt. Ő már jó időben megírta a tervezett mű zárótételét (Libera me, tehát oldozz fel, szabadíts fel), ezért volt már előtte egy kiindulópont, amikor hozzáfogott a teljes mű komponálásához. És ezt akkor kezdte el, amikor elérte a nagy költő, Alessandro Manzoni halálhíre. Az ami korábban Rossini nagyságát jelképezte volna, most az költő nagyságát örökítette meg a kultúrvilág számára. Verdi megint hívta a kor komponistáit de azok nem éppen rohantak eleget tenni hívásának. Verdi nem volt hajlandó kivárni őket, ezért saját maga írta meg azt, ami még hátra volt. És hogyan írta meg! Milyen zenét alkotott?! Amint a lemezjátszó fedele lassan lecsukódott, már ott csengett fülemben a megnyitó néhány ütem, piano-pianissimóban, és a kórus első, szinte elsuttogott szavai. Elindult a lemez, én beültem kedvenc fotelembe, múzsám Adél mögém állt és kezeit vállamra tette. Aztán együtt hallgattuk a mennyei dallamokat, együtt éreztük, amint a közelgő ünnep szelleme beköltözik és a harmóniák szárnyain magával visz mindkettőnket. Nem részletezem a művet kedves Olvasó. Inkább azt remélem, hogy lesz alkalma meghallgatni. Hiszen egyetlen kielemzés vagy ismertető sem lehet jobb, mint maga a mű, nem emelheti ki jobban annak értékét, nem adhat nagyobb élvezetet. Ha megvan a lemezei között, tegye Ön is fel a lemezjátszóra, ha nincs meg, próbálja megszerezni. És hallgassa, különösen nagy figyelemmel hallgassa a Lacrimosa tételt, amely szerintem legszebb a szépek között. A könnyek, amelyeket abban a tételben sejttet Verdi, az ő legmagasztosabb, legmélyebben átérzett hódolata a nagy költő emléke előtt, de lehetnek ugyanakkor a mi magunk legszebb, legmélyebben átérzett hódolata is, saját elhunyt szeretteink emléke előtt.

 

Tisztelettel hívük

 

Neufeld Robert

 

Fel a lap tetejére

 


 

Miért Allegro és miért nem Allegretto?

 

És miért D-dúrban a hegedűverseny Beethovennél és miért E-mollban a dettó Mendelssohnnál? Szóval Kedves Olvasó, most elérkeztünk a számunkra, műkedvelő zeneszeretők számára kevésbé fontos, de talán mégis érdekes kérdésvilághoz, a kedvenc zeneszerzőink, kedvenc darabjaiban sűrűn előforduló megjelölésekhez. Megpróbálom tehát a címben feltüntetett találós kérdésre megadni a választ. Na ne tessék most mindjárt azt várni, hogy itt egy sor zenei megjelölést fogunk kielemezni. Ez  Sziszifoszi munkát jelentene, és arra itt nincs lehetőség. Mert, amint látni fogják, még egyetlen megjelölés kielemzése is komoly munkát és nagy helyet igényel. Főképpen akkor, amikor az elemző, mint most például én, ellenállhatatlan elbeszélő kényszer nyomása alatt ír, és a dologba némi humort is megpróbál önteni. Itt tehát legfeljebb egy-két, gyakran látott, legtöbbnyire olasz nyelven megadott, szerzői utasítással fogunk csak bajlódni. És hát ki tudja? Hátha ez is elég lesz arra, hogy a zene iránti, már meglévő érdeklődésünket valamelyest növeljük, de a zene világába való bepíllantásunkat is. Egy picinykét. No, de térjünk vissza magához a címhez. Miért Allegro, és miért nem Allegretto? Kezdjük azon, hogy mit is jelentenek ezek a szavak. Allegro olasz, és azt jelenti vidám. De zeneileg azt is, hogy gyorsan. Kottára kitéve tehát részint egy zenei kedélyállapotot, egy hangulatot ad meg, részint pedig mint tempómegjelölés szolgál. Példa erre több nagy szimfóniának első tétele, amely sokszor Allegro megjelöléssel indul. A szó maga a partitúra első oldalán, az első ütem felett látható kitéve, de megjelölést a szerzők a kottára sokszor később is kitesznek. Láthatjuk, hogy itt vagy ott apró szótöredéket, rövidítések állnak. Például Dim (diminuendo), vagy ff (fortissimo), tehát csökkenő, illetve növekvő hangerő.

 

És ezekből a dirigens tudja meg, hogy a tétel hangulata vidám, esetleg játékos legyen, de egyben azt is, hogy milyen tempót, milyen hangerőt gondolt a tételnek adni a szerző, mit volt szándékában tudatni a dirigenssel és a zenészekkel, hogy művét az ő szándékai szerint adják elő. 

 

De, hogy egy kicsit komplikálja a dolgot, a szerző, miközben komponál és újra meg újra lejátsza a készülő mű bevezető ütemeit az otthoni zongorán, esetleg hümmög-zümmög hozzájuk egy kicsit, és aztán meggondolja magát. Az Allegro, gondolja, nem elégséges, ezért valamit még hozzá kellene tenni, hogy a mű tökéletes legyen. Például azt hogy ma non troppo. De nem túlzottan. Vagy azt, hogy con brio. Hévvel. Vagy azt, hogy moderato. Csak módjával, mérsékelten. Valahogy így. Na köszönjük! És ha tudni akarja Kedves Olvasó, elmondom, hogy az itt említett toldalékokon kívül van még egynéhány, még komplikáltabb megjelölés is! Mit szól például ehhez? Andante sostenuto, quasi sussurrando. Magyarán, lassan, kitartva, majdnem suttogva. Vannak ilyenek is. Méghozzá garmadával! Na de ne csüggedjünk! Ezekből a zeneszerzői specialitásokból mi, zeneszerető nézők, illetve hallgatók, nemigen érzünk semmit, amint az illető darab élvezetében elmerülünk. Nekünk a különbség az Allegro és az Allegro non troppo között nem jelent sokat. Annál inkább viszont a dirigensnek és a zenekarnak, na meg a jelenlévő kritikusoknak, akik, ha a dirigensnek és a zenekarnak szerencséje van, szakértelemmel, és nem az előző esti, családi botrányból magukkal hozott méreggel hallgatják az előadást. Mert a tárgyilagos kritikához szakértelem és nyugalom kell. No de erről most elég ennyi is, mert hátra van még az Allegretto. Miért nem azt a megjelölést tette ki a Mester, miért csak az Allegrot? Mert hiszen az is körülbelül ugyanazt jelenti! A különbség mindössze, hogy ez egy kicsit kevesebb vidámságot jelent mint az, kicsit kevesebb gyorsaságot. Mert Allegretto magyarul azt jelenti, gyorsacskán. Nahát! Azt, hogy a gyorsan és a gyorsacskán közötti különbséget hol és miként fogja érezni a Kedves Olvasó, rá bízom, ahhoz nincs hozzászólásom. De azt majdnem tudom garantálni, hogy azt nem lesz könnyű érzékelni. Akkor sem, ha a nézőtérről élvezi a művet, de akkor sem, ha azt egy CD-lemezről hallgatja meg. No de itt mégsem az a célom, hogy a zeneszerzői gigászok értékéből valamit is levonjak azzal, hogy humorizálok az általuk halálos komolyan vett megjelölésekről. Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Mendelssohn, Erkel és Bartók Béla számára a zenei megjelölések, és a közöttük fennálló különbségek döntő fontossággal bírnak, ezért az előadóknak is fontosak. Csak éppen nekünk, műkedvelőknek jelentenek egy kicsit kevesebbet. Nos Kedves Olvasó, amint látja, lehet egy-egy zenei megjelölésről sokat is mondani. Igaz tehát amit fent említettem, hogy az összes ilyen megjelölés kielemzése óriási munka lenne, ehhez egy egész lexikont kellene összeállítani. Ezért még csak egyetlen, a ”Miért” témához tartozó dolgot érintenék, egy olyat, amely az előbbinél még nehezebben magyarázható, mert nem holmi nyelvről nyelvre való fordítást igényel, hanem egy teljesen másfajta megközelítést. Felteszem a kérdést, miért íródott az egyik hegedűverseny dúrban, ugyanakkor a másik mollban? Miért van az, hogy egy dúr skálára írt zenemű, például az E-dúrban megírt, híres Hora Staccato Dinicutól, felvillanyoz, amíg egy mollban írt Chopin ballada  könnyen melankóliát vált ki belölünk? Sőt, esetleg még el is andalít, de, ha hangulatunk pillanatnyilag kissé szomorkás, még könnyeket is csalhat ki a szemünkből. Nem tudnék más választ adni a kérdésre mint azt, hogy a zeneszerzőt, isteni adottsága és fantáziája olyan szférákba emeli fel, ahonnan belelát az emberi lélekbe, ahol világosan áll előtte, hogy mit tud, mit fog zenéjével elérni. Ez határozza meg, hogy melyik témát válassza feldolgozásra, milyen dallamokat, harmóniákat építsen fel, de azt is, hogy mindezt dúrban vagy mollban mondja e el. A szerző tudja, hogy ez a hangnem vidámságot, élénkséget kelt bennünk, amíg a másik lehangol és elgondolkoztat. De mivel mi emberek nem vagyunk egyformák, így az illető művet a szerző szándékai szerint átélni csak az tudja, aki maga is érzékeli, hogy mi is volt  tulajdonképpen a szerző szándéka. Más szóval, a zenét nemcsak hallgatni, de átérezni is kell tudni. Nos Kedves Olvasó, erre a hatalmas és mélyen emberi témára még vissza kell térjünk. Most búcsúznom kell. Ezt viszont nem tehetem anélkül, hogy ajánlatot ne tennék, egy hozzám közel álló remekmü meghallgatására. Franz Schubert Szerenád című egyszerű, de gyönyörű daláról lenne szó. A hangnemet felejtsük most el, szakítsunk inkább időt a darab meghallgatására. Ha otthon véletlenül nem lenne meg lemezen, a Világhálón több helyen meg lehet találni. Például a nagy zenei könyvtár, a  Spotify listáján, vagy a ma már olyan népszerű Youtube listáján. Próbálja meg! Állítom, megéri a kevéske fáradtságot.

 

Baráti üdvözlettel

 

Hivük

 

Neufeld Róbert

 

 

 

 Fel a lap tetejére        

 

Ez is az operák világa

 

Tisztelt Olvasó!

 

Az operák világához, történetéhez tartoznak más elemek is, mint csupán a szép és halhatatlan zene, a különböző zenekarok és karnagyok stílusa és sikere, a legtöbbször nemes vagy tanulságos, versbe foglalt mondanivaló, a nagyszerű nyitányok és közzenék harmóniái, az egymást követő dallamos áriák, kettősök vagy hármasok, néha négyesek. Na meg utoljára, de semmiképpen sem utolsó sorban, a szereplők gyönyörű, lenyűgöző hangja. Aki egy-egy operát nem csak lemezen hallgat le vagy a televízióban néz meg, annak néha megadatik, hogy részese legyen valami olyasminek is, ami egyáltalán nem volt a szerző vagy a rendező elképzelése, amikor a művet megalkotta, illetve színpadra vitte. A stockholmi, Királyi Operaházban voltam például tanúja a következő eseménynek. A Traviata előadására már összegyűlt a közönség, a vasfüggöny már felment, az óriási, kristálycsillár lámpáit már eloltották, amikor a bársonyfüggöny elé kilépett az est intendánsa, mellesleg neves honfitársunk Szalai László, és bejelentette, hogy az estére, Alfréd szerepére kiírt tenorista délelőtt beteget jelentett. A Háznak sikerült egy tenoristát találni, aki jó néhány évvel korábban már énekelte a szerepet, de az utóbbi időben nem. Ennek ellenére hajlandó volt beugrani, de csak akkor, ha a partitúrát a kezében tarthatja. A biztonság kedvéért. Az intendáns szerint a társulat többi tagja ezt nem ellenezte, tehát az előadást hajlandó volt megtartani, de csak, mint koncertelőadást, tehát jelmezben, de kulisszák és egyéb kellékek nélkül. Amennyiben a tisztelt közönség között volnának, akik ezt nem fogadják el, a kifizetett jegy árát a pénztárnál átvehetik. Erre senki sem jelentkezett. Ehelyett a közönség az elhangzottakat hatalmas tapssal jutalmazta, amelyet a függöny felvonása után megduplázott, amikor a szereplők a színpadra kijöttek. Az előadás sikerrel lezajlott, a beugró tenorista jutalma a hosszantartó vastapson kívül több csokor virág is lett. A dirigensek külön fejezetet érdemelnének egy-egy, az operák világát bemutató különlegességek könyvében. Arturo Toscaníninek, hosszú sikeres pályafutásán kívül az is hírnevet szerzett, hogy egy-egy zenekari tag apróbb hibáját, például azt, hogy egy tizedmásodperccel később (vagy előbb) lépett be, vagy egy negyedhang hibát követett el, legtöbbször hangos szitkozódással „jutalmazta”, de nemegyszer ki is zavarta az orkeszterből. Másik ilyen példa, amelynek magam is szemtanúja voltam, a stockholmi Koncerthuset-ben (ahol különben az évente visszatérő, december 10-én megtartott Nóbeldíj-kiosztás zajlik le), a világhírű dirigens Doráti Antal „húzása” volt a Psalmus Hungaricus főpróbáján. A szerepet az akkor nemzetközi karriert befutó, svéd Claes-Håkan Ahnsjö-nek adták ki (és nem a mi tehetséges, széphangú Tálas Ernőnknek!), aki a kijelölt időpontban még nem jött meg de a következő körülbelüli öt percben sem. Doráti már többször az órájára nézett és kopogtatta meg pálcájával az előtte fekvő partitúrát, amikor egyszer csak fogta magát és lefeküdt a kis dobogóra, amelyen addig állt. Szépen összehúzta magát és úgy tett mintha egy kis alvásnak kezdene neki. Na de aztán megjelent a tenorista. Megrettenve nézett a dobogón fekvő karmesterre és ijedten a zenészek felé fordulva megkérdezte, hogy kihívták e már a mentőket. Erre aztán felállt Doráti és egy ”kemény”, szemrehányó pillantással az énekesre, túltette magát a történten. A próba aztán további problémák nélkül, szépen lezajlott, a magyarul éneklő svéd énekes szavaiból talán hármat meg is lehetett érteni. A nap főhőse számomra nem Ahnsjö, hanem Doráti Antal volt. A Giselle balett Covent Gardeni előadásán történt, hogy a harmadik felvonásra szokatlanul sokat kellett várni. Már becsengettek, a világítás már kialudt, további öt perc már el is telt de a függöny még mindig maradt. Aztán ott is egy intendáns lépett a táncosok helyett színpadra. Bejelentette, hogy a két előző felvonásban olyan lenyűgözően táncoló férfi főszereplő lába megrándult, és kérte a tisztelt közönséget, hogy várjon még egy vagy két percet, mert valaki már öltözik a szerepre. Aztán felgördült a függöny és az előadás folyatódott. Kisvártatva azonban a balerinának ficamodott ki a bokája, ezért az előadás ismét megszakadt és később egy újabb beugróval mehetett tovább. Szóval ilyesmik is előfordulnak a muzsika szentélyeiben. Véleményem szerint ezeket nem szabad, mint rossz élményeket elkönyvelni, sőt, ezek életre szóló érdekes emlékek maradnak. Gikszerek azonban megtörténnek a világ leghíresebb operaházaiban is. A régi Metropolitan egyik Tosca előadásán történt, Tosca és a rendőrfőnök Scarpia báró nagy jelenetében. Amint az egyik kettőst énekelték, Tosca parókáját egy gyertya felgyújtotta. Anélkül, hogy a saját szólamát bármelyikük is megszakította volna, Scarpia nyugodt mozdulattal levette Tosca fejéről az égő parókát, ledobta a földre és eltaposta a feltörő lángokat. Tosca Maria Callas volt, Scarpia pedig Tito Gobbi. A felvonás végén a közönség vörösre tapsolta a tenyerét. Néhány évvel később, San Francisco operaházában, szintén egy Tosca előadás napján, a statiszták sztrájkot hirdettek ki. A Toscában nincs szükség sok  statisztára, de a bezáró jelenetnél, az Angyalvár tetején történő kivégzésnél kell egy, legalább hat rendőrből álló kivégző osztag. Nos statiszta nem volt. Ezért, hogy az előadást ne kelljen elhalasztani, a rendező már délután a közeli egyetemhez fordult és érdeklődött a dékánnál, hogy volna e hajlandó - a szokottnál valamivel nagyobb gázsi ellenében –  estére néhány diákot az operaház szolgálatába engedni. Az engedélyt megkapta, a kiválasztott diákok ujjongva rendőrségi egyenruhát öltöttek és aztán felmentek a színpadra, ahol a „tett színhelye” már elő is volt készítve, a jelenetet begyakorlandó. A próbák sajnos nagyon is rosszul mentek, a studentek nemigen értették meg a rendező utasításait, és ha úgy látszott, hogy végre megértették, akkor is rosszul csinálták, amit kellett volna. Főként azt nem értették, hogy mit csináljanak miután a fegyvereiket elsütötték. Álljanak ott meg, menjenek ki jobbra vagy balra, vagy le a lépcsőn, amin fel is jöttek? A rendező megpróbált mindent a szájukba rágni, mutogatott, szaladgált igazgatott a diákokon, de érezte, hogy még mindig nem értik. A végén, időzavarban és kétségbeesetten, csak annyit mondott: „amikor Cavaradossi összeesik, álljanak félre és aztán menjenek Tosca után”. Így is lett. Amikor Tosca, átkot sikoltva a halott Scarpiára átszalad a színen és leveti magát az Angyalvár fokáról, a hat daliás diák, szintén átkot kiáltva utána veti magát. A közönség tombolt. Tisztelt Olvasó. Remélem, hogy ez, a kicsit humorosnak szánt rövidke, részeiben „tapasztalatátadás”-nak nevezhető cikkecske el fogja nyerni tetszését. A legközelebbi, tartalmilag talán komolyabb cikkel való jelentkezésemig pedig fogadja szíves üdvözleteimet.

 

Híve

 

Neufeld Róbert

 

Fel a lap tetejére

 

Mi micsoda és miért?

 

Kedves Olvasó! Ebben a rovatban most egy rövidebb, talán három, esetleg négy részböl álló sorozat indul, amelynek a fenti címet adtam. Természetesen a zene világáról lesz benne szó, mint ahogyan az ebből az ismertetőből is világos. Ez az első rész egy kis zeneszereteti általánossággal kezdődik, majd átmegy a szimfóniák fogalmára. Mint azt a lentiekben is írom, erről a témáról, de minden más zenei témáról, ezerszer ennyit is lehet írni, és már írtak is, nálamnál sokkal jobb tollú, jobban felkészült tollforgatók. Remélem ez nem fogja a kedvét elvenni, és elolvassa ezt a kis bepillantást a klasszikus zene világába. Kezdjük tehát el. Amikor egy hangversenyen egy-egy kedvenc mű előadását látjuk és hallgatjuk, főképpen a zene szépségét élvezzük de figyeljük az előadó művész virtuozitását, sőt, a sokszor érzékelhető zenei felfogást is, amelyet a karmester és a zenekar fejez ki. Ezek, a zene élvezetéhez szorosan kötődő dolgok sem kerülik el figyelmünket, mert ezek is élményt jelentenek számunkra. Már csak azért is, mert minden zongora- vagy hegedüvirtuóz, de karmester is a maga módján, kisebb de nem jelentéktelen különbséggel adja esetleg át nekünk az illető darabot, tehát nem tartja be szigorúan a partitúra előirásait, hanem bizonyos ”művészeti szabadságot” enged meg magának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanaz a zenekari mű, két egymást követő előadás során és két különböző karmester vezetése mellett, nem hangzik el egyformán. Az eltérések a műkedvelő számára kevésbé észrevehetőek, míg a szakértők és kritikusok sokszor éppen ezekre figyelnek legjobban, nagyban ezek után ítélik meg az előadás minőségét. A partitúrától eltérő megoldások visszavezethetők a karmesternek, a darabbal szemben mutatott felfogására, a darab mögött megbúvó, a szerző által egy vagy más módon közölt képről, gondolatról, vagy adott esetben éppen fantáziáról, tehát arra, hogy mindezt miképpen éli át. Mert saját felfogása szerinti, ő apróbb változtatásokat tehet. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a zeneszerzö, habár zenei szándékait a hangjegyekkel már kifejezte és a partitúrát megfelelő zenei utasításokkal el is látta, nem mindíg olyan biztos a dolgában, hogy a saját elképzeléseit ne engedné befolyásolni. Természetesen csak bizonyos mértékben. A szerző, habár meghatározta melyik hangok legyenek egész vagy félhangok, meghatározta a tempót, kitett minden szünetjelet és minden jelzést, például ”Forte” (erösen), ”Pianissimo” (nagyon csendesen), vagy ”con moto” (módjával), azt mégsem írta elö, hogy a dirigensnek mindazt szolgamódra követnie kell. Vegyük csak példaként Arturo Toscaninit és Bruno Waltert és a kettőjük vezette, Beethoven Ötödik szimfóniának előadását. Toscanini igazi olasz temperamentuma kezében a pálcát olyan tempóban vezeti, hogy az ő előadásában a mű teljes két és fél perccel hamarabb ér véget mint Walter pálcája alatt. És ez kedves olvasó, egy szimfóniánál nem kis dolog, ezt még a műkedvelő nézők, illetve hallgatók is észreveszik. Hasonló jelenség, a ”művészeti szabadság” jogának sok esetben nem is szerény kihasználása, ma már a szinpadon is előfordul, egy-egy operaelőadás során. Vannak énekesek, akik megegyeznek a dirigenssel, hogy olykor-olykor csillogtathassák hangjuk ”mesés gyönyörűségét”. Különösen amikor film- vagy tévéfelvétel készül az előadásról, amelynek esélye van aztán az egész világot bejárni. Ilyenkor születik egy-egy magas D magas C helyett, ilyenkor tartja ki az áriát éneklő énekes a kottában előírt, befejező hangot kétszer vagy akár háromszor is olyan hosszan, mint ahogyan azt a szerző előírta. Előfordul olyan is, hogy az est nagy csillaga bejelenti, hogy ma magas C-t nem tud kiénekelni, tegyék le az illetö áriát fél hanggal lejebb. Semmi probléma, mert a közönség ebből úgysem vesz észre semmit. De lehet olyan eltérés is a szerző szándékától, hogy az általa előírt négy nagybőgő helyett a zenekarban csak kettőt, két fagott helyett pedig csak egyet szólaltat meg a karmester, miközben az előírt két angolkürtöt két máshogyan hangzó rézfúvossal  helyettesíti, mert a melankóliáról, amely az angolkürt jellege, nem az a felfogása mint a szerzőé volt, amikor a művet komponálta. De térjünk vissza a fenti címre, ”mi micsoda és miért”. A cél itt, egy kis magyarázatot adni arról, hogy miért szimfónia a szimfónia. Vagy arról, hogy honnan származik az egyik elnevezése és honnan a másiké. A későbbiekben majd visszatérek a különböző zenekari művek hátterének magyarázatára is, de itt maradok a szimfóniánál, mert több hely, több idő nem áll rendelkezésemre. És a szimfóniákról, mint a zeneirodalom egyik fő ágazatáról, lehetne ezerszer ennyit is mondani, mint amennyi itt elfér. De akit a dolog igazán érdekel, azok számára ajánlhatom a szakirodalmat vagy az Internet-et. Szóval, mi is a szimfónia? Maga a szó görög eredetü, együtthangzást, összhangot jelent. A zene terén ez azt az összhangot jelenti, amelyet egy-egy több tételből álló, nagyobb zenekari műre értünk, és amelyben a tételek, de a tételeken belül maguk a témák is, összhangban vannak egymással. Ezt legkönnyebben akkor tudjuk a gyakorlatban hallani, amikor egy szimfónia elődása során észrevesszük, hogy az első tételben hallható egyik-másik zenei téma a későbbi tételek során visszatér, sok esetben nem is egyszer és legtöbbször a zenekar különböző hangszereinek révén. Amit az első tételben a vonósoktól hallottunk, azt a második vagy harmadik tételben a fa- vagy rézfúvosok adják vissza, hogy még később esetleg együttesen térjenek vissza rá. Egy másik oldala az összhangnak maga a zenekarban uralkodó, a különböző hangszerek, hangszercsoportok közötti megszerkesztett harmóniák, amelyek a zeneszerető fülnek annyi szépséget jelentenek. Kérdezhetnők, miért van gyakran neve egy-egy szimfóniának? Mert nem mindíg van neve de sokszor mégis van. Miért, és honnan került elő? Ha szimfóniákról esik szó, leghamarabb valamelyik Beethoveni, Haydni vagy Mozarti remekmü jut eszünkbe, habár a zenekari művek berkeiben kissé jártasabbak esetleg Mahlerre, Brucknerre, Csajkovszkijra, Schubertre vagy Sosztákovicsra is gondolnak. Szögezzük le egyszer s mindenkorra. Habár a zeneszerzök között stilusi különbség állhat fenn, az úgy nevezett ”zenei szépség”, tehát a fülnek olyan jóleső harmóniák nem mindegyiküknél mutatkoznak, mert a romantika zeneszerzői annak a lassabban mozgó, harmóniaigényes idöszaknak zenéjét szerezték amelyben éltek, a maiak pedig napjaink rohanatának életképét tárják elénk egyes zenekari műveikben. És mégis, akármelyik zeneszerzőről is van szó, a múlt századok vagy a mi napjaink alkotóiról, az adottsága, zenei készsége, alkotóképessége mindegyiknek egyenértékű. Ludwig van, vagy Wolfgang Amadeus nem volt tehetségesebb mint Mahler vagy Bruckner vagy Sosztákovics vagy korunk modern zeneszerzői, Igor Sztravinszkij, Bartók Bérla, Vaughan Williams vagy Leonard Bernstein. Ennek ellenére, a szakértelem azt tartja, hogy a szimfónia Beethoven művészetében érte el fejlődésének csúcspontját. Ö megőrizte a forma alapsémáját de kitágította, monumentálissá építette a tételek kereteit. De ez semmiképpen nem mond ellent annak, ami a zeneszerzői adottságról az előző mondatokban áll. A szimfóniák, születésükkor, nem mindíg kapnak nevet. A legtöbbnek nincs is neve, kihirdetve csak a hangnemet és a sorszámot adják meg. Például Haydn 13. szimfóniáját a müsorfüzetben így jelölik: ”Haydn, 13. D-dúr szimfónia”. A megjelölést sok esetben még egy szám, úgy nevezett ”Opusz” követheti, például ”Opusz 44. Ez jellemző a legtöbb szimfóniára, de van sok olyan is közöttük, amelyeket névvel is elláttak. És ha már Beethovent megemlítettük, megemlítendő az is, hogy például a Hatodik szimfónia a ”Pastoral” nevet magától a szerzőtől kapta. Úgyszintén ő adott nevet a Harmadiknak is, amelyet Napoleon irányában érzett tiszteletére írt. A hadvezérből később azonban kiábrándult, amikor az magát császári rangra emeltette, ezért Beethoven a művet ”Eroica” címmel látta el. Az Ötödik szimfónia névadása már kevésbé bizonyított. Beethoven állítólagosan azt mondta az első tétel főtémájáról, hogy ”Igy zörget a sors az ajtón”, ebből eredne, hogy az Ötödiket azóta mint Sors szimfónia emlegetik. Az, hogy a Kilencedik az ”Öröm” nevet kapta, magától értetődő. A szimfónia utolsó tétele Schiller ”Öröm” című ódájára írt kórussal záródik. Mellesleg ez a tétel lett az Európai Únió himnusza. Sosztákovics hetedik szimfóniája a ”Leningrád” nevet kapta, a város 900 napig tartó, kegyetlen de sikertelen ostromának emlékére. Mozart és Haydn szimfóniái között van több amelyek nevet kaptak, például a ”Jupiter” (Mozart legutolsó szimfóniája),  vagy Haydn ”Die Paukenslag” (Üstdobütés). Ezek a nevek vagy a szerzők fantáziájának szüleményei, mint ez a Mozart szimfóniánál áll fenn, vagy valami tárgyi dolog van mögöttük, mint például a Haydn szimfóniában többször előforduló és nyomatékos zenei szereppel bíró üstdob-ütés. Schubert kilencedik, C-dúr szimfóniáját ”A Nagy” néven szokták nevezni, mert monumentális, amíg a nyolcadikat a ”Befejezetlen” címet viseli, mert csak két tétele készült el teljesen, amíg a harmadikból csak kilenc ütem zenekarra és körülbelül félszáz zongorakivonat formájában. Hát kedves olvasó, zenebarát, most ennyit, habár, mint már említettem, ezerszer ennyit is lehetne a szimfóniákról írni. A továbbiakban még majd visszatérünk a többi zenekari művekre is. Addig csak azt kívánom, hogy sok szép zenei élményben legyen része.

 

Üdvözlettel

 

híve, Neufeld Róbert    

 

Fel a lap tetejére   

 

 A mondanivaló

 

Az, hogy a zeneszerzők zenei képessége, Isteni adottsága kényszeríti remekvűveik megírására, nem vonható kétségbe. Jó, valljuk be! Vannak zeneszerzök akiknek egyes darabjai, vagy nagyobb művei a romantikára és élvezetes dallamokra éhes fülnek kevésbé élvezetesek, legrosszabb esetben talán még kakofóniáknak is nevezhetők. De a ”nagyok” művei ilyesmikkel nemigen traktálnak bennünket, zeneimádókat. Egy Mozart vonósnégyes, egy Liszt zongoradarab vagy egy Verdi opera minden zeneimádó igényeit kielégíti, ezeket nem lehet megunni, ha egy ilyen darabot vagy részletet közvetít a rádió vagy a TV, akkor nem keresünk más állomást vagy csatornát. Nem. Akkor vagy megállunk bokros teendőink közepette és hallgatjuk a mesés melódiákat, vagy leülünk egy székre vagy be egy kényelmes fotelbe, és onnan élvezzük a zene hangulatkeltő, szívet, lelket nyugtató szépségét. Ezt illetően olvastam valahol, hogy Mozart zenéje jótevő hatást gyakorol lelki egyensúlyunkra. Például a 21. zongoraverseny második, Adagio (lassú) tétele, amelyet itt, északi körökben mint ”Elvira Madigan” versenynek neveznek, utalván a hatvanas évek végén játszott, ezzel a címmel bemutatott svéd filmre, amelynek kísérőzenéje volt. De nyugtatóan hat Cherubino második áriája is a Figaro házasságából (Voi che sapete) és egy sereg más mozarti harmónia. Igen, ilyen és ehhez hasonló jó érzéseket kölcsönöz a hallgatónak minden klassizkus vagy preklasszikus zeneszerző műve, ha az ember az ő zenéjüket szereti és értékeli. Szóval, a zeneszerzőt művészi képessége kényszeríti zenéjének megszerzésére. Számára ez a képesség nyelv amelyet beszélnie kell, amelyen keresztül ő a világ tudomására hozza azt amit érez, ami benne lakozik és aminek általa születnie kell. Ennyit magáról a zenéről. Na és a mondanivaló? Hát az nem maga a zene? Nem fejezi ki a zene azt amit a szerző mondani, közölni akar? De igen. Legalábbis nagy részben kifejezi. A zene, a dallamok, a vezérszólam, a többi szólamok egybehangzása, a darab egységes harmóniája, mind, mind mondanivaló. A Claire de Lune, a francia Debüssy egyik mesterdarabja, teljes tündöklésében tárja elénk a Hold fényét. Meghallgatásakor az igazi zenekedvelő még folyót vagy tavat is lát esetleg, amelynek felszínén a Hold fénye tükröződik. Az Ötödik szinfónia első ütemeiben elhangzó négy akkord hallatán az érző ember szinte lemerevedik, mert hallja, érzi, hogy nem is az üstdobok dübörögnek, hanem maga a Sors hírvivője dörömböl az ajtón, a hírvivő, aki esetleg magáról a közelgő Végzetről hoz hírt. És van e hihetőbb megtestesülése a Gonosznak, mint a Faustban megszólaltatott Mefiszto, amikor az Aranyborjúról énekel? Már a bevezető szólamok is felrázzák az embert, de ami aztán következik, amikor Sátán rákiált a körülötte nyüzsgő sokaságra, hogy ”Eladó az egész világ!”, akkor az érző ember, maga is a sokaság tagja, megintcsak lemerevedik, amint saját gyarlóságát kényszerül belátni. Szóval van magában a zenében is mondanivaló. De ez nem mindíg elég. Egy-egy szólóhangszerre írt darabnál vagy egy-egy zenekari műnél elegendő lehet de ha például operáról, operettről, vagy más fajta szinpadi zeneműről van szó, akkor már nem. És ha maradunk az opera világánál, ott maga a történet tartalmazza a mondanivalónak azt a részét, amelyet a zene nem tud átadni. És itt nemcsak a közönségnek történő átadásra utalok, tehát a szöveg eléneklésére, amelyen keresztül a közönség megérti a cselekményt, hanem arra az ihletre, amelyet a szerzö kap a feldolgozandó történet olvasása, tanulmányozása folytán, és amelyet a történet szereplőinek sorsa ébreszt benne. Vegyük példának Verdi Rigoletto című operáját. A történet, egy középkori herceg udvarába enged bepillantást nyerni, ahol az opera fő alakja, az udvari bolond, púpos, és kimondhatatlanul keserű Rigoletto, hol ezt a főurat, hol azt sértegeti félig viccesen, félig komolyan, hogy urát, a herceget szórakoztassa. Amikor ezt a napi, kegyetlenül gyűlölt munkáját befejezte, hazasántikál, hogy a hercegtől és dölyfös főuraktól mentes otthonának békéjében egy pár órára megnyugodhasson és egyetlen, féltve őrzött lányával apai szeretetét éreztesse. Ezt a békét teszi a herceg és az őt körülvevő főurak aztán tönkre, ezt a szeretetet változtatja aztán át bosszúvágyra Rigolettonak, a herceg és az udvaroncok felé táplált gyűlölete. Ez a vérbe és kétségbeesésbe torkolló történet, minden olyan tényezőt magába foglal, ami az opera, de minden opera mondanivalója. Benne a fő mondanivaló a szerelem és a szeretet. A herceg tényleg beleszeret Gildába, az apa Rigoletto majomszeretettel veszi körül leányát. De a mondanivaló Rigoletto bosszúvágya is, amelynek nemcsak Gilda meggyalázása az okozója, mégha fő okozója is, de nem csekély fokon a herceggel szemben, talpnyaló, dölyfösködő udvaroncaival és az egész ledér életmóddal szemben táplált megvetés is. Az opera fő mondanivalója tehát, mindent összevetve, az egyszerű, békére és szeretere vágyódó ember világának szembeállítása azzal a képmutató, fellengzős, egyéneiben egymás ellen acsarkodó, erkölcstelen világgal, amelyben a főhősnek élnie kell, és amely felkelti megvetését, majd gyűlöletét. És ez nemcsak a történet Rigolettojára vonatkozik, hanem mindannyiunkra, és mint már mondottam, ez tulajdonképpen a mű fő mondanivalója. Verdi az operán keresztül tanítani akar. ”Válasszátok az egyszerű, szeretettel teljes életet, fordítsatok hátat annak a másiknak”, mondja nekünk. És ez nemcsak az ő, nemcsak a Rigoletto mondanivalója. Ugyanez, mégha más környezetben és változatokkal is, a Tosca, az Aida, a Lammermoori Lucia, és sok-sok más opera mondanivalója is. Azazhogy volt akkor, amikor a szerzők ezeket az operákat megírták. Ma más a helyzet. Akik ma elmennek egy-egy operát megnézni, azt főképpen a szinház, maga a darab nyújtotta élmény miatt teszik, és nemigen gondolnak arra, hogy mi is tulajdonképpen az eszmei mondanivaló egy-egy mű mögött. A mai világ embere tömérdek információt kap a médiákon keresztül. Nincs tehát szüksége arra, hogy egy-egy zenemű vagy könyv mondanivalójából vonja le a folyó életére érvényes következtetéseket. Legalábbis a többségnek nincs. Ennek a mai rendezők, a mai operaházak tudatában vannak, és ezt sok esetben meg is próbálják ellensúlyozni, amikor a cselekményt eredeti korszakából kimozdítják és beillesztik a mai élet körülményeibe, hogy ezzel a mai nézők előtt is kiemeljék azt a mondanivalót, amelyet a szerző a maga idejében szándékozott átadni a közönségnek. És ez sok esetben sikerül is. De még ha ez nem is történik meg, ha a mondanivaló nagyjából el is vész egy-egy mai előadás során, a zene szépsége szerencsére továbbra is rendelkezésünkre áll. És annak élvezetét a magam részéről melegen tudom mindenkinek ajánlani.

 

Tisztelettel

 

Neufeld Róbert             

 

Az opera és a politika

 

Minden irodalmi műfaj, legyen az próza, vers vagy dráma, elkerülhetetlenül a politika eszközévé válhat, ha a szerző ennek megfelelően alkotja meg művét. Csak egy-két példát említenék, amelyek szinte kiválnak a művek sokaságából. Az egyik Emile Zolának, a nagy francia írónak cikke az akkori francia elnökhöz, ”J'accuse!” (Vádolok!) címen, amelyben síkraszáll a hazaárulással hamisan vádolt Alfred Dreyfus katonatiszt mellett, ezzel felrázva nemcsak a francia belpolitikát de az igazságszolgáltatást is. Petőfi forradalmi versei, például az ”Akasszátok fel a királyokat” vagy az ”Egy gondolat bánt engemet” de Arany János balladája, ”A waleszi bárdok” is ide tartozik, mert hiszen a ballada tartománya tulajdonképpen a Habsburg elnyomatástól szenvedő Magyarország. A világirodalom tele van ilyen művekkel, és akkor a régi görög drámákat meg sem említettük. Ezeket sok esetben egyenesen azért írták, hogy egy-egy égető társadalmi problémára rávilágítsanak. Na de térjünk az operákra. A politikai célzások, sok esetben az egyenes rámutatás, ebből a világból sem hiányzik. Beethoven egyetlen operája, a Spanyolországban lejátszódó Fidelio, tulajdonképpen felzúdulás az Európában több helyen uralkodó zsarnokság ellen. A darab Don Pizarroja, ennek a zsarnokságnak képviselője, az ő veresége, képletesen a zsarnokság veresége is. Puccini,  letöbbször játszott operájában, a Tosca-ban szintén a zsarnokság, az elnyomatás ellen emeli fel hangját. Sőt, ő ebben a nagyszerű operában még a papság és a vallás képmutató képviselői ellen is szót emel, amikor a véreskezű rendőrfőnök Scarpia, miután kémjeit Toscára szabadította, és ezzel a festő Cavaradossit halálos csapdába ejti, letérdepel a templomi oltár előtt, és miközben a kórus Te Deumot énekel, keresztet vet és Istenhez fohászkodik. Mi ez ha nem egy politikai állásfoglalás a szerző részéről? Verdinél sem látunk meghunyászkodást, ha az osztrák elnyomatásról van szó. Nem véletlenül választotta a meggyilkolt svéd király, Harmadik Gusztáv történetét ”Álarcosbál” című operájában. Verdi olyan politikai körökkel érzett közösséget, akik királygyilkosságtól sem riadtak volna vissza. Megírta tehát az ”Álarcosbált” de bemutatni nem tudta, mert az osztrák cenzúra királygyilkosságot még a szinpadon sem tudott elfogadni. A zene viszont olyan elbűvölően szép, az olasz nép olyan nyomatékkal követelte az előadást, hogy a cenzúra végül talált megoldást. Ha Verdi, mondta ki, átírja a szereplők nevét, ha a cselekményt áthelyezi egy olyan helyre, ahol nem király, hanem valami más, magas tisztséget viselő főúr szerepel helyette, akkor elődhatja az operát. Így is lett. Gusztáv királyból Ricardo lett, Boston város helytartója, Ankarström grófjából, a stockholmi királygyilkosból pedig Renato, a helytartó jobbkeze. A zene pedig maradt az eredeti. És milyen zene! Nos mi volt ez a cécó, ha nem egy politikai húzás az osztrákok részéről? A szabadságvágy, ami tulajdonképpen az egész olasz nép szabadságvágya is, Verdiben öszpontosul. Ő nemcsak az Álarcosbálban foglal állást a szabadság mellett, megteszi ezt ő a Don Carlosban is, ahol Carlos és barátja Posa, Flandria szabadságáért kész életét adni (és Posa adja is). Verdi mindíg annak a pártjára áll, aki a szabadság oltárán áldozni kész. És ő nincs egyedül, mert az alkotók sorában sok más híres ember is áll, aki ugyanígy cselekszik. A mi költőink egyikének-másikának politikai nyomatékkal bíró munkásságáról már tettünk említést. Adyt és József Attilát sem szabad itt kihagyni, de voltak mások is, külföldiek is, írók és költők, akik egyes müveikbe politikai töltetet öntöttek. Arthur Köstler ”Sötétség délben” címü regénye, vagy Szolcsenyicin számos munkája, Pablo Neruda költeményei, mind, mind politikai felszólalások. De, hogy az operánál maradjunk, befejezésül ismét meg kell említsük saját, nagy zeneszerzőnket, Erkel Ferencet. Már maga a ”Hunyadi László” is problématikus darabnak bizonyult, mert a császári Bécs politikai irányzatokat vélt látni benne, ezért akadályokat gördített az útjába. De műveinek politikai nyomatéka igazán a 48-as forradalom során mutatkozott. Például 1848 március 15-én, amikor a  Nemzeti Szinházban szomorújáték volt műsorra tűzve. Ezt a közönség nem hallgatta végig, hanem helyette magyar szindarabot követelt. Először a Bánk Bánt vették elő, aztán, közkívánatra a Hunyadi Lászlót és a Himuszt játszották el. Nos Kedves Olvasó. Ez a kis gondolatfuttatás nem éppen a zene világának mélységeibe vezetett, mégsem lett volna szabad mellőzni. Mert mint ahogy azt a bevezető sorokban mondtuk, a politika még az operák világában is megtalálható. És erre még érdemes lesz visszatérni.

 

Zenebaráti üdvözlettel

Neufeld Róbert

Aktuális szám

Itt a Magyar Liget
új száma
Ághegy melléklettel

Magyar Liget 22 évfolyam
90. szám - 2019 /1

Ághegy II. sorozat 11. szám
2019/1. szám

 

Lapozó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2016 1. szám lapozható

 

 

2016 1. szám lapozható

 

2015 4-5. szám lapozható

 

2015 1-3. szám lapozható